A terrorizmus nem új keletű. Amikor két évezreddel ezelőtt a rómaiak meghódították Júdeát, egy ellenálló csoport alattomosan leszúrt néhány római tisztviselőt és a velük együttműködő zsidókat, hogy meghátrálásra kényszerítsék a rómaiakat. A 11. században néhány síita muszlim bemutatta az öngyilkos merénylet korai formáját: a véleményük szerint az igaz hitnek hátat fordító vezetők közelébe lopóztak, és nyilvánosan ledöfték őket, abban a biztos tudatban, hogy a vezetők testőrei késlekedés nélkül végeznek velük. A 17. és a 19. század között egy indiai szekta utazók tízezreit fojtotta meg Káli istennőnek bemutatott áldozatként. E csoportok nem értek el politikai változást, a nevük azonban köznévként maradt fenn az angol nyelvben: zealot (zelóta, angol jelentése: fanatikus), assassin (aszaszin, angol jelentése: gyilkos) és thug (thungista, angol jelentése: gonosztevő). Aki pedig az anarchista szóból egy feketébe öltözött robbantóra asszociál, az felidéz egy 19. század végi, 20. század eleji mozgalmat, amely a „cselekvés propagandája” nevében kávéházakban, parlamentekben, konzulátusokon és bankokban robbantott, és politikai vezetők tucatjait gyilkolta meg, többek között II. Sándor orosz cárt, Sadi Carnot francia elnököt, I. Umberto olasz királyt és az Egyesült Államok elnökét, William McKinley-t. Az elnevezések és képek tartóssága is azt jelzi, hogy a terrorizmus képes beférkőzni a kulturális tudatba.
Aki azt hiszi, hogy a terrorizmus az új évezred jelensége, az feledékenységre hajlamos. Az 1960-as és 1970-es évek romantikus politikai erőszakhullámában több száz robbantást, gépeltérítést és lövöldözést hajtottak végre a különféle hadseregek, ligák, szövetségek, brigádok, tömörülések és frontok.193 Az Egyesült Államokban működött a Black Liberation Army (Fekete Felszabadító Sereg), a Jewish Defence League (Zsidó Védelmi Liga), a Weather Underground (Föld alatti időjárás, amely Bob Dylan egy sorából vette a nevét: „Meteorológus nem kell, sose kérdd / De te tudd, hova fuj a szél”), a FALN (egy Puerto Ricó-i függetlenségi csoport) és persze a Symbionese Liberation Army (Szimbionista Felszabadítási Hadsereg). Az SLA-nak köszönhetjük az 1970-es évek egyik legszürreálisabb epizódját, amikor 1974-ben elrabolták egy sajtómágnás örökösét, Patty Hearstöt, agymosással rávették, hogy csatlakozzon a csoporthoz, fölvette a „Tánya” mozgalmi nevet, részt vett egy bankrablásban és svájcisapkában harci állásban pózolt egy géppisztollyal a hétfejű kobrát ábrázoló mozgalmi zászló előtt, ami kétségkívül az évtized egyik legikonikusabb képe. (Ilyen ikonikus kép még Richard Nixon győzelmi kézjele abból a helikopterből, amely utoljára szállította el a Fehér Házból, valamint a Bee Gees tagjairól fehér poliészter diszkóöltözékben, gondosan beszárított hajjal készült felvétel.)
Európában ebben az időszakban működött az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg és az Ulsteri Szabadságharcosok Nagy-Britanniában, a Vörös Brigádok Olaszországban, a Baader–Meinhof-csoport Németországban és az ETA (baszk szeparatista szervezet) Spanyolországban, míg Japánban a Japán Vörös Hadsereg, Kanadában pedig a Québeci Felszabadítási Front (FLQ). A terrorizmus oly mértékben hozzátartozott az európai élethez, hogy Luis Buñuel gegként alkalmazta A vágy titokzatos tárgya című szerelmes fi lmjében: időnként felrobban egy-egy autó vagy áruház, de senki sem törődik vele.
Hová lettek ezek a csoportok? A fejlett világ túlnyomó részében a belföldi terrorizmus a poliészter diszkóviselettel együtt eltűnt. Kevesen tudják, hogy a terrorista csoportok többsége kudarcot vall, és valamennyi megszűnik. Ha az olvasónak nehezére esik elhinni, nézzen körül a világban. Izrael továbbra is létezik, Észak-Írország továbbra is az Egyesült Királyság része, Kasmír továbbra is Indiához tartozik. Nincsenek szuverén államok Kurdisztánban, Palesztinában, Québecben, Puerto Ricóban, Csecsenföldön, Korzikán, Tamil Ílamban vagy Baszkföldön. A Fülöp-szigetek, Algéria, Egyiptom és Üzbegisztán nem iszlamista teokrácia; Japánban, az Egyesült Államokban, Európában és Latin-Amerikában sem valósult meg vallási, marxista, anarchista vagy new age-utópia.
A benyomásainkat a számok is megerősítik. 2006-os, „Why Terrorism Does Not Work” (Miért nem működik a terrorizmus?) című cikkében Max Abrahms politológus megvizsgálta azt a huszonnyolc csoportot, amelyeket az Egyesült Államok belügyminisztériuma 2001-ben külföldi terrorista szervezetnek nyilvánított és amelyek többsége akkor már évtizedek óta működött. A pusztán taktikai győzelmeket leszámítva (médiafigyelem, új támogatók, szabadon engedett rabok és váltságdíj) csak 3 csoport (a csoportok 7 százaléka) érte el a célját: a Hezbollah 1984-ben és 2000-ben kiűzte a soknemzetiségű békefenntartókat és az izraeli csapatokat Libanon déli részéből, a Tamil Tigrisek pedig 1990-ben átvették a hatalmat Srí Lanka északkeleti partvidékén. Ez utóbbi győzelem azonban átmenetinek bizonyult, 2009-ben Srí Lanka megfutamította a Tamil Tigriseket, így a terroristák sikerrátája 42-ből 2, 5 százaléknál is kevesebb. Ez az arány messze elmarad a politikai nyomás egyéb formáitól, például a gazdasági szankcióktól, melyek az esetek egyharmadában beválnak. A terrorizmus közelmúltjának áttekintésekor Abrahms megállapította, hogy néha sikerrel érnek el korlátozott területi célokat, például képesek kiűzni az idegen megszállókat olyan területekről, amelyek elfoglalásába azok már egyébként is belefáradtak, ahogy az 1950-es és 1960-as években az európai hatalmak is tömegesen vonultak ki a gyarmatokról a terrorizmus létezésétől függetlenül. A nagyratörő célokat azonban soha nem valósítja meg, soha nem sikerül egy államra erőltetni az ideológiáját, vagy megsemmisíteni az adott államot. Abrahms vizsgálatai alapján a kevés siker is olyan hadjáratok eredménye, amelyek során a csoportok nem civileket, hanem katonai erőket vettek célba, ezért inkább tekinthetők gerilláknak, mint egyértelmű terroristáknak. Az elsősorban civileket megcélzó akciók egyszer sem jártak sikerrel.
How Terrorism Ends (Hogyan ér véget a terrorizmus?) című könyvében Audrey Cronin politológus átfogóbb adatbázist vesz górcső alá: 457 olyan terrorista csoportot, amelyek 1968 óta aktívak. Abrahmshoz hasonlóan ő is megállapította, hogy a terrorizmus szinte mindig kudarcot vall. A terrorista csoportok az idő előrehaladtával egyre nagyobb valószínűséggel szűnnek meg, átlagosan öt és kilenc év közti kort érnek meg. Cronin szerint „az államok bizonyos mértékben halhatatlanok a nemzetközi rendszerben; a csoportosulások nem”. És azt sem kapják meg, amit szeretnének. Egyetlen kisebb terrorszervezet sem vette át egy ország irányítását, 94 százalékuk pedig egyetlen stratégiai célját sem valósítja meg. A terrorista hadjáratok akkor érnek véget, amikor a vezetőiket megölik vagy elfogják, amikor az államok felszámolják őket, vagy amikor beolvadnak gerilla vagy politikai mozgalmakba. Sokan azért égnek ki, mert belső viták lángolnak fel, az alapítók helyére nem találnak mást, az ifj ú lázadók pedig inkább a civil és családi élet örömeit választják.
A terrorista csoportok másképpen is felszámolják magukat. Amikor dühíti őket, hogy nincs előrelépés, és a közönség is unatkozni kezd, taktikát váltanak. Olyan áldozatokat céloznak meg, akik biztosan bekerülnek a hírekbe, mert híresek, köztiszteletben állnak, vagy egyszerűen csak sokan vannak. Ezzel már felhívják magukra az emberek figyelmét, csak éppen nem úgy, ahogy a terroristák szeretnék. A támogatókat taszítja az „értelmetlen erőszak”, ezért megvonják a terroristáktól az anyagi támogatást, nem nyújtanak nekik biztonságos menedéket, és a rendőrséggel is szívesebben működnek együtt. Az olaszországi Vörös Brigádok például önmagukat számolták fel 1978-ban, amikor elrabolták a rendkívül népszerű volt miniszterelnököt, Aldo Morót, két hónapig fogva tartották, majd tizenegyszer rálőttek, és egy autó csomagtartójában hagyták a holttestét. Korábban az FLQ is elvetette a sulykot, amikor az 1970-es októberi válság idején elrabolták Québec munkaügyi miniszterét, Pierre Laporte-ot, megfojtották a saját rózsafüzérével, majd ugyancsak egy csomagtartóban hagyták a holttestét. Amikor McVeigh 1995-ben bombát robbantott egy szövetségi irodaépületben Oklahoma Cityben, a 165 ember (köztük 19 gyermek) halála kihúzta a talajt az Egyesült Államok jobboldali, kormányellenes mozgalmának lába alól. Ahogy Cronin fogalmazott: „Az erőszaknak megvan a maga nemzetközi nyelve, de a tisztességnek is.” A civilek elleni támadások nemcsak azért végzetesek a terroristákra nézve, mert eltávolítják tőlük a potenciális szimpatizánsokat, hanem azért is, mert a támadások hatására a közvélemény egységbe tömörülve áll ki a csoportok felszámolása mellett. Abrahms megvizsgálta az izraeli, oroszországi és egyesült államokbeli terrortámadások idején készített közvélemény-kutatásokat, és megállapította, hogy a civilek elleni súlyos támadásokat követően nagymértékben csökkent a csoportok támogatottsága. Többé szinte senki nem szimpatizált a csoporttal, és követeléseik létjogosultságát sem ismerték el. A közvélemény attól kezdve abban hitt, hogy a terroristák egzisztenciális fenyegetést jelentenek, kiállt tehát a felszámolásukat célzó intézkedések mellett. Az aszimmetrikus háborúskodás lényege, hogy az egyik fél sokkal erősebb, mint a másik. És van egy olyan mondás, hogy bár a versenyt nem mindig a legfürgébb nyeri, és a küzdelemből sem mindig az erősebb kerül ki győztesen, az okos ember mégis így fogad.
Annak ellenére, hogy a terrorista hadjáratok természetes íve mindig a kudarc felé tart, épp olyan gyorsan lángolhatnak fel új mozgalmak, ahogy a régiek elhalnak.[…]
A folytatás elolvasható a szeptemberben megjelenő kötetben.
Steven Pinker: Az erőszak alkonya / Hogyan szelídült meg az emberiség? [The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Gyárfás Vera – 872 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-2799-65-0
