„A valóság referenciái nem zárják ki a fantáziát.”
– a Szekszárdi Magasiskola ötödik napja –
Írta: Salka Zsuzsanna
A délelőtti kurzusnak a Fantázia szerepe az írásban címet adta Márton László. „A valóság referenciái nem zárják ki a fantáziát.” Spiritus rectorunk eme megállapításával mélyen egyet is érthettünk, hozzátéve, hogy azért olyan felbolydulást, amit ma reggel egy kupac macskaürülék okozott, egyetlen képzelet sem lett volna képes megszülni. A félkómás első érkezők, kávéjuk felé botorkálva, gyanútlanul hordták szanaszét, mígnem az Irodalom Háza lelkes munkatársai elszántan felszámolták Cicus Vagabondus járdán felejtett belépőjegyét. Ilyen jelenetet csakis a valóság produkálhat.
„Ez a macska belerondít a Magasiskolába!”
– sóhajt fel Márton László harmadik megzavart mondata közben.
Teszem hozzá, nem csak ő. Valamely kósza vírus is erősen hányatott sorsúvá varázsolt néhány pályatársat, így az utolsó napra kissé megfogyatkozott a táborlakók létszáma. Akik viszont mindezt megúsztuk, megtudhattuk, miként alakult az antikvitás egyetlen jellemvonással bíró hőse shakespeare-i ambivalens jellemmé, hogyan került az isteni származású hős helyett a szegény ember az irodalmi hősök közé. Szó, ami szó, igen lassan.
Kukorelly Endre néhány gyakorlati jótanáccsal egészítette ki Márton László irodalomtörténeti előadását.
„Konkrét ügyből, problémából, álomból indulj ki! Konkrét figurából. Aztán neki lehet ereszteni a fantáziát, hogy elemelkedjen a konkrétumoktól.”
A délutáni szeminárium már nagyobb interaktivitásnak adott teret, hiszen olyan témáról esett szó, ami kezdő és profi írót egyaránt elér. Az alkotói válság kiváltó okait boncolgattuk személyes példákon és irodalmi anekdotákon keresztül, s ha már a Babits-ház kertjében tartottuk a szemináriumot, szóba került Babits Mihály és József Attila afférja is. A velünk szemben ülő, fejét támasztó Babits szobra rögtön más látószögbe került. Szinte hallottam, ahogyan bajusza alatt zsörtölődik: Istenem, meddig lesz ez még téma?!
„Rossz kritika senkit nem kerül el. Fontos, hogyan reagál rá az alkotó. Nem esik jól, persze. De ez magánügy. Igyál meg egy felest!”
Győrffy Ákos nem esik kétségbe.
„Volt, hogy évekig nem foglalkoztam versekkel, de akkor zenéltem. A zenélésbe ment az alkotóenergia.”
Márton László, ha elakad a regényírásban, akkor fordít.
„Legyen két alkotótevékenység. Több ne, mert abban szétforgácsolódik az ember.”
Gaál-Nyeste Kata a napi penzumra és az 55 perces írásra esküszik. Egyszóval elszántság esetén ezer stratégia is létezik, hogyan húzzuk ki magunkat a gödörből.
„Becsület kérdése, hogy ne hagyd abba az írást, akkor sem, ha nem jut eszedbe semmi.”
Hogy az alkotói válság messze elkerüljön bennünket, Pócs Margit a szervezők nevében Baka István Mészöly Miklósnak írt versével és egy-egy, a Pszichiátriai Intézet gondozottjai által készített őrangyalkával búcsúzott tőlünk.
A vacsorát a piac lacikonyhájában kaptuk, amely a kedvünkért nyitott ki. Hurka, kolbász, sültoldalas, palacsinta… Mi lett volna az évezredek során a sok éhező íróval, művésszel, ha a jólelkű mecénások nem etetik őket!
De megdolgoztunk a vacsoránkért. Este a Babits Emlékház udvarán együtt olvastak fel a mesterek és tanítványaik a helybéli érdeklődőknek. Volt valami bája ennek az aktusnak. Azt nem tudom megmondani, hogy mitől parázott jobban az ember, a közönség előtti felolvasástól, vagy a rektoraink gesztusa miatt, hogy közösséget vállalnak és kiállnak velünk a publikum elé. Ahogyan azt sem, minek örültem jobban, a közönség tapsának, vagy Győrffy Ákos elismerő biccentésének. Mindegy is. En bloc szép emlék marad.
Az est hátralevő részében ugyanő, mint a Horhos zenekar tagja mutatta be, hogy írói válság állapotában milyen muzsikába menekül. Kellemes, spirituális hangzásvilágú zenéjüket elhallgattuk volna még, ha a szúnyogok véget nem vetnek az örömzenélésnek, és nem kergetnek be a Mészöly-házba, ahol egy-egy pohárka borral mindenki, mindenkinek, mindent megköszönt, lezártuk az idei Akadémiát, és elbúcsúztunk egymástól és Szekszárdtól.
