Írta: Gara Bori
Férfiakkal is szeretek, de itt most öt nő él egy apartmanban. Ha velük vagyok, van abban valami biztonság. Nem kell takargatnom magam, figyelni, hogy a pizsamanadrág teljesen eltakarja a narancsbőrömet, amikor kimegyek a konyhába, ahol már Nagy Izabella kávézik. Készülődés közben összekenem a szemhéjamat szempillaspirállal, és Győrfi Viki megnyugtat, hogy ő is mindig ezt csinálja. Jó illata van Viki testápolójának, néha napközben is érzem, ha elmegy mellettem. Minden helynek megvan a saját illata, Szekszárdnak most Dove testápoló illata van. Vonnák Dia tetoválásait nézem a karján és a csuklóján, míg várunk a többiekre, hogy elkészüljenek. Egyik barátnőm teste is tele van tetoválással, mindegyiket más életszakaszban csináltatta. Az egyiket akkor, amikor meghalt a nagypapája. Diát még nem kérdezem meg, mit jelentenek a tetoválásai. Még csak nézem őket. Talán holnap megkérdezem. Sajnálom, hogy kardigánt vesz fel, így nem látszanak a minták a karján.
Minden reggel sétálunk. Szeretek sétálni, a kedvemért mindenki az árnyékos oldalon megy. Nem bírom a napot. Útközben arról beszélgetünk, hogyan lehetne a délutáni szemináriumot a legjobban kihasználni. Ne legyünk szétosztva lírára és prózára, legyünk vegyesen, két csoportban. A lírások szeretnék meghallgatni a prózásokat, a prózások a lírásokat. Végül együtt maradunk, Márton László a szerző és hőse közötti kapcsolatról beszél, és hangsúlyozza, hogy a szerző sosem azonos a szereplővel, még akkor sem, ha önéletírásról beszélünk. Az önéletírások esetében egy bizonyos pozícióból emlékszik vissza az elbeszélő, és olyan tudás birtokában van, amit az elbeszélt szereplő nem tudhat még. Az is gyakran előfordul, hogy a főhős túl erős karakter lesz, és ezért nem boldogul vele a szerző. Ilyenkor a főhős megakadályozza, hogy a szerző bizonyos történetet elmondjon. Ez nem csak bennem hagy mély nyomokat. Este körbekérdezem a táborozókat, mi jelentette nekik a legnagyobb élményt a mai napban. Többen is elmesélik, hogy olyan szövegen dolgoznak, amiben túl erős a szereplő, és nem hagyja, hogy úgy írják meg a történetet, ahogyan szeretnék.
Győrffy Ákos és Márton László órát tart
Minden fikció, mondja Márton László, és felhívja a figyelmet a fikcionálás aktusaira. Győrffy Ákos hozzáteszi, hogy egy történetet úgy lehet megírni, ha megalkotjuk a teret, amelyben az a bizonyos történet elmondható. Több szövegre is sor kerül ma. Különlegessége a mostani szemináriumnak, hogy Szolláth Dávid, Totth Benedek és Kukorelly Endre is beülnek, és meghallgatják a felolvasásokat. Márton szerint nagyon fontos hallani egy írót, hogyan olvassa fel a szövegét. Szolláth Dávid nem szereti, ha egy novellának csattanó a vége, mert az szűkítheti egy szöveg értelmezési kereteit, Kukorelly Endre pedig hangsúlyozza, mennyire fontos meghallani a kritikát. Ilyenkor vissza kell vennünk magunkból, háttérbe kell szorítani a saját egónkat. Azt mondja:
„Mindenkire ráfér, hogy időnként nyakon basszák.”
Két műhely között Vonnák Diával és Győrfi Vikivel elsétálunk Mészöly szülőházához. Körbenézünk a gangos belső udvaron, és találgatjuk, melyikben lakhatott Mészöly. Sokat ülünk, ezért a lányok kicsit kinyújtóztatják az izmaikat. Dia azt mondja, szerinte Mészöly kivétel volt a magyar írók közül, mert imádott sportolni, és ez ritka. Nekem rögtön Az atléta halála jut eszembe, az a rész, amit kijegyzeteltem pár hónapja, amikor olvastam. Valami a távolságról, de pontosan nem emlékszem rá. A lányok azt mondják, a futás teljesen kisöpri az agyat, előfordul, hogy Dia egy órát is fut naponta. Mint egy meditáció, olyan, mondja Viki. Miközben beszélgetnek, még mindig azon a mondaton gondolkodom a távolságról.
Márton Lászlót is megkérdezem, mi jelenti számára a nap legnagyobb élményét, a szövegelemzéseket mondja, néhányan helyeslünk. Nagyon élvezzük, hogy ilyen sok szempontból kapunk véleményt a szövegeinkről. Mindenki máshogy elemez, más hibákat, erényeket lát egy-egy szövegben. Aradi Gizella ikernovellája két magányos ember pillanatnyi találkozásáról szól, Gaál-Nyeste Kata pedig új módszerrel írt szöveget hozott. Egy hónapig minden nap ötvenöt percet írt, ez az egyetlen szabály. Márton szerint ez olyan, mint amikor negyvenöt perc után elveszik a diáktól a dolgozatot. Kata a szövegeiben anadiplózist alkalmaz, a szövegek utolsó szava lesz a következő novella címe, ez a fő szervező elve a szövegeinek. Sokat nevetünk a műhelyek alatt, például, hogy mennyiszer lehet indokolt a szar szó egy ötsoros szövegben. Szeretem, ahogy Rigó Kata nevet. Ragadós a nevetése.
Liebhauser, Totth és Márton
Délután a Vármegyeházán Totth Benedekkel Liebhauser János beszélget írói indulásról, fordításról, az első és a második kötet megírásának nehézségeiről. Totth elmeséli, hogy nyolcadikos korában nagyon izgalmasnak hitte az írói pályát. Azt hitte, egy íróval izgalmas dolgok történnek, például börtönbe kerül meg hasonlók. Az esti körkérdésemkor ezt a beszélgetést is sokan emelik ki. A regényírói módszerével kapcsolatban két utat is említ Totth, de mindkettőnek megvannak a maga hátrányai. Ha nem ír vázlatot, akkor azon stresszel, mi lesz a szöveggel, hova fut ki, de ha fejezetről fejezetre megtervezi, akkor elkezdi unni a szövegét. Totth is utal a szerző és a főhős viszonyára.
„Ha nem adok eleget magamból, nem működik a szöveg”
– mondja. Ezután Szkárosi Endrével beszélget Sós Dóra. Szkárosi szerint az alkotó ne igazodjon, hanem nyisson saját nyelvi és tapasztalati tereket, amelyek új felfedezésekhez és kifejezésmódokhoz vezethetik őt.
Az este a Bormúzeumban ér véget, ahol hatalmas kivetítőn nézzük a belga-francia meccset. Mi a lányokkal inkább kiülünk a teraszra vacsora után. Fáradt vagyok, Győrfi Vikivel arról beszélünk, hogy ez még csak a második nap, de a sok élmény miatt olyan, mintha már legalább egy hete itt lennénk. Kis idő után elhallgatok. Csak figyelek, de nem szólok bele a beszélgetésbe. Ha fáradt vagyok, gyakran maradok csendben. Ilyenkor az idegenek azt hiszik, nem figyelek, nem érdekel, amit mondanak. A lányok tudják, hogy ez nem igaz, csak szeretek hallgatni. Hallgatom és nézem őket, amíg vége nem lesz a meccsnek.
Otthon rákeresek Az atléta halálára, és megtalálom azt a részt, amelyik Mészöly szülőházának udvarán jutott eszembe.
„Egyébként is megszoktam mellette, hogy a különböző távolságok rendszerét belelássam a világba. Egy út nem közönségesen út csak; hossza is van; ideje is van; sőt részideje. De mindezeken túl se az egyik, se a másik nincsen igazán. Ezért nem lehet soha megnyugodni.”
- A szekszárdi Mészöly Magasiskola írótábor 2. napjának naplója
