Eljött a szabadtéri előadások ideje. Harminc fok van, este huszonöt. Könnyű nyári szórakozásra vágyunk, lehetőleg jégbe hűtve. A Cabaret forró előadás, néha mégis mintha egy jeges kéz érintené a tarkónkat. Nem vidám musical: életszerető, de önsorsrontó. Kíméletlen, még a saját hazugságait és fájdalmait is leleplezi. Szórakoztató, szexin dekadens, közben a legmélyebben drámai. Ahogy nézzük, nosztalgiát érzünk a harmincas évek Berlinje iránt, de ki is ráz a hideg attól, ami kialakulni látunk, mert az minden kabarészámnál abszurdabb. De a saját korunk és a saját életdöntéseink is eszünkbe jutnak.
Bozsik Yvette a kaposvári Csiky Gergely Színház számára 2017-ben rendezte meg a Cabaret-t. Az előadás Budapesten is látható lesz most, a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A rendezés megtartotta a darab eredeti korszakát, de hangsúlyozza azt is, ami ma is jelen van belőle: a szeretetvágyat, az elidegenedést, az önzést. A társulat kiválóan játszik, énekel, táncol, megfelel annak a komoly kihívásnak, amit egy zenés előadás jelent. Talán a koreográfiák szürreális víziói a legkülönlegesebbek, de az előadás tudatosan mindenkinek szól, nem csak a kortárs tánc kedvelőinek. Bozsik Yvette rendező-koreográfussal beszélgettünk.
Ha jelzőket kéne mondania a Cabaret-ről, mi az első három, ami eszébe jut?
Három szóban nem tudnám összefoglalni, nem szeretnék közhelyesen fogalmazni. Rendezőként is az egyik célom volt, hogy kerüljem a musicalekhez kötődő közhelyeket.
Ön egyszer már megrendezte a Cabaret-t 2010-ben, a budapesti Centrál Színházban. Milyen volt most újra hozzányúlnia? Változott Önben a darab? Változott a világ a darab körül?
A Cabaret egy időtlen musical, amelyet először a Centrál Színházban állítottam színpadra, a kaposvári Csiky Gergely Színházban 2017. decemberében. Az első alkalommal a mai korba helyeztem a történetet, a kaposvári előadásnál viszont – új díszletekkel és jelmezekkel – kimondottan az 1930-as évek Németországába.
A kabarészámok elringatnak, de közben fel is nyitják az ember szemét, mert a szokottnál nyersebben, nyíltabban beszélnek a valóságról. Sőt, ilyen a Cabaret egésze is. Mi az, amit csak ebben a fülledten szabad világban lehet kimondani?
A korabeli kabarékra jellemző volt az éles társadalombírálat és a kendőzetlen szókimondás. A mai világunknak is jót tenne, hogy szabadon lehessen fogalmazni, véleményt alkotni.
Ön mennyire szereti ezt a fajta zenés színházat, ami a lehető legjobb értelemben populáris?
Nem hiszek abban, hogy a műfaj határozza meg a minőséget, minden műfajban lehet igényeset alkotni, és szokványostól eltérőt. Ha egy úgynevezett szórakoztató előadásnál nem a műfajra jellemző kliséket használjuk, akkor ez a műfaj is tud hiteles, mély, nem felszínes lenni.
Rendezőként mi volt a célja a mostani interpretációval? Mire szerette volna tenni a hangsúlyt?
A legnagyobb kihívás az volt, hogy mivel másodjára rendeztem, új és érvényes történetet akartam adni. Mivel azóta én és a körülöttem lévő világ is változott, új hangokat, új gondolatokat, képeket szándékoztam megfogalmazni. Nem aktualizáltam, ettől egyszerre lesz korhű, és kortalan is.
És koreográfusként milyen vízió lebegett a szeme előtt, miből építette fel az előadás mozgásvilágát?
A Cabaret esetében egyszerre voltam rendező és koreográfus, a tánc és a próza hasonló mennyiségben van jelen a darabban, és az előadásnak egységes látásmódot kell tükröznie. Ezért is állnak hozzám közel a zenés műfajok. Azonban a világot inkább koreográfusként látom, koreográfusként tapasztalok, jobban hiszek a gesztusokban és a mozdulatokban, mint a szavakban. A világot próbálom nem a közélet szintjén látni, hanem sokkal inkább a lényegre koncentrálni, befelé fordulóbb, meditatívabb, letisztultabb formában. A mostani alkotói szakaszomban fontosabb számomra a csend és a természet ereje, ezeket koreográfusként is erőteljesebben tudom megfogalmazni. Azonban a világ görbe tükörben való megmutatása is jellemző rám, erre is jó lehetőség egy olyan darab, mint a Cabaret.
Az, hogy ezúttal elsősorban a kaposvári Csiky Gergely Színház közönsége számára rendezte meg, mennyiben hatott az előadásra?
A darabválasztásnál fontos szempont volt, hogy a társulat tagjaira a szerepek nagyon jól kioszthatók voltak, ráadásul a Csikyben folyó építkezés miatt az Agóra terének a hangulatához is el tudtam képzelni. A két fiatal története mindenképpen jó lehetőség volt Mikecz Estilla és Mohácsi Norbert első színpadi találkozására is, mindkét fiatal színész remekül alakít, de ugyanennyire érdekelt Schneider asszony és Schultz úr találkozása Nyári Szilvia és Kalmár Tamás megfogalmazásában. Szép és megható párost alakítanak.
A Bozsik Yvette Társulat számára milyen változást jelentett az új rendezés? (Pl. Vati Tamásnak, aki most a Konferansziét alakítja?) Van valami, amivel Ön vagy a darab előadói ebben az előadásban kísérleteztek először?
Minden előadás egy új kísérlet arra, hogy az adott pillanatban az előadók a legintenzívebben legyenek jelen a színpadon. Ez a Konferanszié figurájára méginkább igaz, ő az események irányítója, a bekövetkező történéseket előrevetíti, mephistói figuraként van jelen.
A Konferanszié a Cabaret legrejtélyesebb karaktere. Hol ördögi, hol kiszolgáltatott; szarkasztikusan intelligens, máskor boldogan sodródik a tömeggel. Ön most hogyan döntött, kicsoda valójában a Konferanszié?
Baráthy György kiváló, mai, modern fordításában az eredeti történet látható a színpadon, erőteljesen kiemelve a Konferanszié démonikus szerepét a szálak mozgatásában. A Konferanszié tükröt tart a társadalomnak, egyik pillanatban náci tiszt, a másikban proletár, aki csak a gúnyáját váltogatja a túlélés érdekében. Sötét erő, amely egyszerre szimbolizálja a mindenkori hatalmat és a kisembert is.
Ön számára melyik az előadás legfontosabb, legerősebb pillanata?
A második felvonás vége, Sally és Cliff elválása. Megindító, drámai fordulat a musicalen belül.
