Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Szilágyi Zsófia Megőrzés, továbbadás című esszéje Szegedy-Maszák Mihályról szól, születésének 75. évfordulója alkalmából.
„Egyfajta irodalomtörténeti ívet rajzolt meg Kosztolányitól Ottlikig. „Ottlik fejlődéstörténeti szerepe elválaszthatatlan attól, ahogyan Kosztolányi és Márai nyomán elődeinél tovább haladt múlt és jelen, önéletrajz s regény viszonyának újraértelmezésében.” (56.), írja Ottlik-monográfiájában. Ugyanebben a könyvében határozott kijelentést tesz az egyes életművek értékéről (és, talán egyesek számára meglepő módon, épp azt a szerzőt helyezi a legalulra, akivel éppen foglalkozik): „Kosztolányihoz s Máraihoz hasonlóan Ottlik is újságoknál alakította ki írásmódját. Azért említem együtt hármukat, mert nyilvánvaló a történeti összefüggés munkásságuk között. Kosztolányi tárcái döntő hatást tettek Márai hasonló műfajú szövegeire, az Iskola a határon megírását viszont minden bizonnyal könnyítette a Zendülők ismerete. Az értékbeli különbség számottevő. A Pacsirta, az Aranysárkány vagy a legjobb Esti Kornél-történetek művésziségét még az Egy polgár vallomásai első fele sem éri el, Márai életműve viszont minden egyenetlensége ellenére is jelentékenyebb, mint Ottliké, tehát a három író tevékenysége között döntő a különbség.” (21.) A „beárazáson” messze túlmutató, finom elemzési megállapításokban is megláthatjuk, mekkora haszna lehet, ha három szerzőt úgy kezelünk egységben, ahogy azt Szegedy-Maszák Mihály tette. Patikárius Jancsi amúgy talán a regény egészében hangsúlytalannak tűnő katonaiskolai neveltetése így kerül összefüggésbe Ottlik és Márai műveivel a Kosztolányi-monográfiában. „Ezt a személyiséget a Törleßben vagy az Iskola a határonban megjelenítetthez hasonló nevelés, majd pedig az első világháborúnak A zendülőkben körvonalazottal rokon hátországi tapasztalata alakíthatta” (292-293.), állapítja meg, megmutatva azokat a műveket, amelyek az Édes Annánál későbbiek ugyan, mégis sokkal hamarabb eszünkbe jutnak, mint Kosztolányi regénye, ha katonaiskolai tapasztalatokról vagy kamaszfejjel átélt háborúról gondolkodunk.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István recenziójában Cormac McCarthy Suttree című regényét elemzi.
„A Suttreet a kritika rendszerint fél-önéletrajzi prózaként könyveli el, amelynek leglényegesebb alapja az az egyszerű életrajzi adat, hogy Cormac McCarthy, noha nem itt született, gyermek- és ifjúkorát a címadó főhőshöz hasonlóan, a regényben ábrázolt idővel azonos időszakaszban a Suttree színhelyéül szolgáló Tennessee állambeli városban, Knoxville-ben töltötte el. (Csak érdekességként teszem hozzá, hogy sok száz amerikai híresség mellett Quentin Tarantino is a városból származik.) Jó néhány szöveghelyből azt is sejteni lehet, hogy a főszereplő minden regénybeli környezetébe olvadási próbálkozása ellenére intellektuálisan, társadalmi státuszát, apróságokkal érzékeltetett élettörténetét tekintve kirí a szegények, tanulatlanok, feketék, félalvilági alakok és bűnőzők, egyetlen szóval a vesztesek a Suttreeban felvonultatott panoptikumából, klasszikus értelemben vett protagonista, ám annak semmi nyoma, hogy ő maga irodalmat művelő vagy írástudói ambíciókat ápoló ember lenne. A Suttree irodalmisága mégis olyan áthatóan erős, hogy muszáj az írói kezdet, a kezdés, az irodalomban való megkapaszkodás nagyszabású regénnyé végigírt metaforáját látnunk benne.”
KÜLFÖLDI FOGADTATÁS
Ha kiderül, a mamád megfigyelte mások életét címmel részletek Forgách András Élő kötet nem marad című könyvének olaszországi fogadtatásából.
„Az Élő kötet nem marad sikere a szerző, a magyar Forgách András azon képességének eredménye, hogy kerüli a hagyományos memoár hangvételt és szerkezetet. Szereplőként kezeli az anyját és mindenki mást is. Minden átmenet nélkül bedobja az olvasót a történetükbe; azután váratlanul valamelyik oldalon előbukkan egy fényképe az anyjával, és újra elképzeli, rekonstruálja – az előkerült „akták” alapján –, felülemelkedik saját rácsodálkozásán, rémületén egy, az ideológiában megragadt „szegény háziasszonnyal” szemben, aki a pártnak szenteli életét. (…) Rendkívüli, ahogyan Forgách belép anyja magányába, egyszerre közelről és távolról nézve írja le gesztusait és gondolait, saját magára is szereplőként tekint. (…) A próza sűrű, részletekkel teli, nyugtalan. Olykor a szerző átengedi a terepet a dokumentumoknak – a negyven évre titkosított dosszié oldalainak, amit az Állambiztonsági Szolgálatoktól Forgách megkapott. Másutt a prózából majdnem költészet lesz, egyfajta ballada, zene nélküli dal.
(Paolo Di Paolo: Mennyire fáj felfedezni, hogy a mama kommunista ügynök volt,
Tutto Libri (La Stampa), 2018. 01. 27.)”
VERS
A versrovatban Csehy Zoltán és Terék Anna versei olvashatók. Kedvcsinálóként Csehy Zoltán két frivol verse közül a rövidebbet idézzük itt:
Karrier
Simeon Solomont, a preraffaelita festőt
1873. február 11-én rajtakapták
egy londoni nyilvános vizeldében a hatvanéves
George Roberts istállómesterrel. Solomont
tizennyolc havi kényszermunkára ítélték,
és 100 font büntetést fizetett.
1874-ben, konkrétan március 4-én, Simeon
Solomont, a festőt ismét rajtakapták,
ezúttal egy tizenkilenc éves párizsi fiúval,
aki később feketézésből és idős melegek
kifosztásából élt.
Simeon Solomon hivatalos festői karrierje,
miután letöltötte hathónapnyi
börtönbüntetését,
és kifizette a 16 frank büntetést,
itt tulajdonképpen véget is ért.
PRÓZA
A héten Becsy András, Hartay Csaba, Németh Ákos és Vandlik Katalin prózája olvasható, tárcatár: Totth Benedek.
Részlet Hartay Csaba: Küzdelem a keszeggel című írásából (Kiss Ottó és Kiss László után a harmadik Békés-megyében élő író is elkezdte megírni a horgászmitológiáját):
„Megvan! Tegnap végre fogtam egy halat! Életem első igazi nagy halát kifogtam zsebpecával a Halászcsárda mólójáról. Szinte még most is remeg a kezem, ha visszagondolok a küzdelemre, mert azért húzott rendesen. Jó, nem azt mondom, hogy olyan hatalmas volt, de nem egy ilyen kis nyamvadt sneci, hanem egy jól megtermett vörösszárnyú keszeg. Ilyen volt, nézd, mutatom az alkaromon, mekkora. Ilyen, látod? Durva, mi? Jó, lehet, hogy egy kicsit kisebb volt, de nem sokkal. A kezem az izgalomtól is remegett, beismerem, nem csak a hal erejétől, ahogy küzdöttem vele. Nem sok híja volt, hogy szakít, vagy kirántja a kezemből az egész zsebpecát. Mi az, hogy csak ezt az egy halat fogtam?”
TÁNC
Fuchs Lívia Vincenzo Lamagna–Akram Khan Xenos című produkciójáról ír (Akram Khan Company, St. Pölten, Festspielhaus)
„A Xenos előadói hattyúdalként született meg, mégsem a táncos Khant magasztosítja fel, hanem az alkotó Khan művészi felelősségét és érzékenységét tanúsítja. Ezért úgy sejtem, Michael Hulls csodálatosan világított katlana – ahol az állandó sötét ellenére is felizzanak a színek a hideg kéktől a lángoló sárgákig és a lávák szürkéjéig – s a testnek ez a gyötrelmes infernója később is színpadra kerül majd.”
ZENE
Fáy Miklós Wagner Tannhäuserének Müpa-beli előadásáról számol be.
„Bár a Müpa Wagner-fesztiválja tartja magát az elveihez, és első osztályú énekeseket hív meg, ez most épp annyit jelent, hogy Sophie Kochról alig tudtam elhinni, hogy ő Sophie Koch. A hang sem nagyon jellegzetes, inkább csak problémátlan, de hiába vesz föl mindenféle erotikusnak szánt lepleket a művésznő, hiába hentereg oly idétlenül a hencseren, csak nem látom, hogy ez a bűnös szenvedély Tannhäuserben bűnös lenne. Vagy legalább szenvedély.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is.