A Trisztán és Izolda új rendezésben a Müpában
Amikor 12 éve kitűnő énekesekkel, Fischer Ádám vezényletével, merész vállalkozásként elindult a Budapesti Wagner-napok eseménysorozat a Müpában, sok zenekedvelő felkapta a fejét a hír hallatán. Pár év alatt aztán olyan komoly rangot vívott ki magának a nyár eleji rendezvény, hogy a New York Times beszámolójának köszönhetően már-már szlogenné vált: „Ha nem kapott jegyet Bayreuthba, jöjjön Budapestre Wagnert hallgatni!” Mostanra akadnak, akik már megfordítják a bon mot-t: „Ha nem kapott jegyet a Müpába, még mindig elmehet Bayreuthba!”
Fischer Ádám, a Wagner-napok művészeti vezetője egyenesen úgy fogalmaz: a Müpában úgy lehet Wagnert játszani és hallgatni, ahogy másutt a világon nem. Még abban a színházban sem, amelyet a zeneszerző saját maga tervezett. A Budapesti Wagner-napok idén fordulóponthoz érkezett, mára a teljes életművet eljátszották, sőt még azt az operát is, amelyet a német szerző csak félszívvel vállalt: a Rienzit. Ezért idén a Trisztán és Izolda új rendezésben kerül színre, ami eddig még nem fordult elő az eseménysorozat történetében. 2010-ben Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra állították színre a művet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, most pedig a kiváló olasz rendező, Cesare Lievi álmodja színpadra a tragikus történetet. A szereposztás is kitűnő: Allison Oakes (aki Anja Kampe betegsége miatt bravúrosan ugrott be Izolda szerepére), Peter Seiffert és Matti Salminen a világ legnagyobb színpadain éneklik a Trisztán főszerepeit.
Ahogy az előadás a Müpa történetében, ugyanúgy maga a mű is fordulópont mind Wagnernél, mind az egyetemes zeneirodalomban. Ahogy Fischer Ádám is kiemeli: a Trisztán után már nem lehetett ugyanúgy komponálni, mint előtte.
Cesare Lieviről röviden
A Trisztán és Izoldát új megvilágításba helyező Cesare Lievi a Garda-tó partján nőtt föl. Filozófiát tanult, költőként kezdte a pályáját, német szépirodalmat fordított olaszra, majd tehetséges festő és díszlettervező testvérével alapított színházat a szülőföldjükön. Sok tehetős német vendég járt ide pihenni, ezért gyakran vettek elő német darabokat: ebben az időszakban ismert meg több rendezőt és színházi embert. Végül egy kritikus mondta nekik, hogy „ti ezt a színházat már kinőttétek”, és ő szerzett neki megbízásokat Németországban. Kezdetben prózai darabokat vittek színre, aztán egyszer csak Frankfurtban egy opera színpadra állítására kérték őket. Lievit mindig is izgatta a képi világ és a szöveg összehangolása, így az opera, ahol az utóbbi kettő mellé a zene is betársul, különösen izgalmas kihívást jelentett számára. A szerencsés találkozásnak köszönhetően ma már fele-fele arányban rendez operákat és prózai darabokat.
Wagner világa nem ismeretlen a számára, amiben nagy segítségére van irodalmi szintű német nyelvtudása. Elsőként a Parsifalt rendezte meg a milánói Scalában 1991-ben, méghozzá Plácido Domingo főszereplésével és Riccardo Muti vezényletével, Cataniában pedig a teljes Ringet állította színpadra. Hamupipőke-rendezését a magyar közönség is láthatta a Metropolitan Opera közvetítésében. Bár korábban az Operaház is felkérte Erkel Bánk Bánjának megrendezésére, az a produkció végül nem valósult meg, így a rendező Wagner remekével, a Müpában mutatkozik be nálunk.
Akusztikáról, énekesekről, lehetőségekről – a rendező válaszol
Cesare Lievi elmondása szerint a Müpa nem hagyományos színház, de ezzel egyben lehetőséget ad rá, hogy újfajta módon közelítse meg a művet.
„Nagy jelentősége lesz a képi világnak, a vetítéseknek. A díszletet Maurizio Baló, a jelmezeket Marina Luxardo tervezi. Velük sokszor dolgoztam már együtt, ezen a különleges helyszínen nem is tudtam volna elképzelni más munkatársakat.”
(A Müpa művészbüféjében közben két magas úr közeleg, a szakállas kedélyesen dörgő hangon üdvözli a rendezőt, pár szót váltanak németül. A másik csak mosolyogva odaint és leül kávézni. Matti Salminen és Peter Seiffert érkeztek a zenekari próbáról.)
„Épp Salminen mondta nekem: »Cesare ne aggódj, itt bárhova állíthatsz bennünket, kitűnően fognak hallani, az akusztika a terem minden pontjáról nagyszerű.« Ez nekem, rendezőnek is plusz lehetőség, hisz a hagyományos színházakban megvannak a színpadnak azok a részei, ahonnan jól hallatszik az énekes, máshonnan kevésbé, és akadnak olyan helyek is, ahol szinte elvész a hang. A Trisztán tulajdonképpen kamaradarab, jó részében emberek beszélgetnek benne egymással. Ezt a bensőségességet ebben a térben sokkal erősebben meg lehet valósítani, mint egy klasszikus operaszínpadon. A Ring bemutatójára a hatalmas apparátus és különleges igények miatt egyik német színház sem vállalkozott, Wagner ezért akart írni egy kisebb igényű darabot, kevés szereplővel, kis kórussal. Ez lett a Trisztán. Ugyanakkor a nagyszabású látomásokat a Müpában vetíteni fogják, ami egészen egyedi hangulatot teremt.”
– meséli.
Fischer Ádám karmester, a Budapesti Wagner-napok művészeti vezetője a világon sokfelé vezényli a német szerző operáit, sok Wagner-énekest hall. Ezért is érdekes, hogy közülük kiket választ ki a Müpa produkcióihoz. A rendező mondja:
„Hogy sarkosan fogalmazzak, itt olyanok is tudnak Wagnert énekelni, akik máshol nem. Egyes hangoknak ez a terem nagyon jót tesz, másoknak az értékei kevésbé érvényesülnek. Itt nem kellenek akkora hangok, mint például a Metropolitanben, viszont nagyító alatt van az éneklés és főleg a kifejezés. Az apróbb hibák is kijönnek, a kisebb énektechnikai problémák, amelyek egy nagy színházban nem fontosak, itt erősen hallhatóak. Nagyon hasonló a helyzet a zenekarral is, mivel sok részben szinte kamarazene-szerűen lehet muzsikálni. Egyébként nem is szeretem azt a kifejezést, hogy »Wagnert énekelni«. Őt nem abban az értelemben kell énekelni, ahogy az olasz operákat. Ezeket a zeneműveket elő kell adni, át kell élni. Én olyan énekesekkel szeretek dolgozni, és olyanokat hívok meg ide, akik a szerepeiket átélik és így mutatják meg annak mélységét, árnyalatait.”
Trisztán és Izolda még Wagnernél is a legnehezebb szerepek közé tartoznak
Kérdésemre, hogy miben mutatja meg másként a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Wagner muzsikáját, így fogalmaz:
„A lírai részeket kivételes finomsággal, halkan lehet megmutatni, és a fokozások is nagyszerűen érvényesülnek. Trisztán és Izolda még Wagnernél is a legnehezebb szerepek közé tartoznak. Különösen a tenornak kell sokat énekelnie, gyakran magas fekvésben és hősi tónusban. Nehéz olyan énekest találni, aki egyáltalán végig bírja énekelni”.
( Még Bayreuthban is előfordult, hogy a Trisztánt éneklő, neves Wagner-tenort, Siegfried Jerusalemet a II. felvonás után le kellett cserélni. M.T.)
A karmester szerint ugyanakkor a második felvonás nagy szerelmi kettősében ezeknek a hangoknak úgy kellene szólniuk, mintha Paminát és Taminót hallanánk A varázsfuvolában.
„Itt ez megvalósítható. Nem véletlen, hogy Trisztánunk, Peter Seiffert korábban énekelte Taminót is. Én szeretem Wagnerben megmutatni a mozarti finomságokat. Ugyanakkor Mozartot meg szeretem úgy dirigálni, hogy olyan drámai legyen, mint Wagner”.
És hogy tulajdonképpen miről is szól a Trisztán és Izolda?
„A szerelemről, amely legyőzi a konvenciókat. A másik világról, amelybe az emberek belesüllyednek, amikor a szenvedély rabjai lesznek. Ez egy himnusz a szenvedélyről. Persze van benne egy teljesen egyszerű életrajzi vonatkozás is, hisz Wagner maga is beleszeretett barátja és mecénása feleségébe, Mathilde Wesendonckba, ezért lelkiismeret furdalása volt, és megírta ezt a lenyűgöző darabot. De nincs ebben semmi profán! A művészet arról szól, hogy valami olyat mutat meg, amiben mindenki magára ismerhet”.
Arra a kérdésre, hogy van-e kedvenc Wagner-operája, ezt feleli:
„Mindegyik más, mindegyiket másért szeretem. Ugyanúgy nem tudok különbséget tenni, mint az unokáim között. De a Trisztán az egész operairodalomból az egyik legkedvesebb számomra. Nagyon közel áll a szívemhez”.
