Dolgozott halfeldolgozóban, kőművesként, mészárszéken, irodalomtanárként, könyvtárosként, sőt egy nyarat rendőrként is lehúzott a keflavíki reptéren. A Reykjavíkban született Jón Kalman Stefánsson elsősorban mégis íróként ismert: első verseskötete 1988-ban jelent meg, novellákat és regényeket ír, számos irodalmi díj nyertese. A halaknak nincs lábuk című kötete egy 20. századon átívelő családi történet, mely bemutatja a Keflavík nevű izlandi város rögvalóságát is, méghozzá fantasztikus nyelvezettel (recenziónk itt olvasható). Az önéletrajzi elemeket sem nélkülöző regény tavasszal magyarul is megjelent a Typotex Kiadónál Patat Bence fordításában. Jón Kalman Stefánssonnal a XXV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk a Dániában eltöltött éveiről, az irodalomtanárok szerepéről és A halaknak nincs lábuk kötetéről.
– Egy interjúban azt mondta, az írásra születni kell, és a tehetség elől nem lehet elmenekülni. Viszonylag későn, 21 évesen kezdett el írni. Hogyan jött a motiváció?
A nők általában később, a férfiak pedig korábban kezdenek el írni, ilyen szempontból én kivétel vagyok. Vannak olyanok, akik már a születésük előtt írnak. Nem választás kérdése, hogy költő leszel-e. Vagy annak születsz, vagy nem. Emlékszem, a gimnáziumban irodalomórán kellett írnunk egy szöveget, és nagyon élveztem. Akkor jöttem rá, hogy ez az érzés, ami mindig is lüktetett a szívemben.
– Jelentek meg verseskötetei és prózái is. Az A halaknak nincs lábuk egy regény, de mégis érezhető rajta a költői hangvétel. Írónak vagy költőnek tartja magát?
Kezdetben meg voltam győződve róla, hogy költő vagyok, aztán elkezdtem regényeket is írni. Talán az a legpontosabb, ha költői regényíróként definiálom magam.
– Több évig élt Dániában. Meséljen erről az időszakról!
A feleségem Koppenhágában kezdett el tanulni, én pedig követtem őt. Három évig olvasással, írással és takarítással foglalkoztam. Örömmel gondolok vissza erre az időszakra. Szerintem mindenkinek jót tesz, ha egy időre elhagyja a hazáját, és egy kicsit távolabbról is rálát az országra, ahol született.
– A halaknak nincs lábuk kötetben is van egy mondat, mely szerint aki szeretni akarja Izlandot, annak néha el kell hagynia…
Az Izland szót bármelyik országra ki lehetne cserélni. Az izlandi nyelvben van egy külön szó, amit azokra a személyekre használnak, akik soha sem hagyják el az otthonukat, ezért nem világlátott emberek. De nem feltétlenül kell autóba ülni vagy repülőre szállni, az olvasás segítségével is lehet utazni.
– Sokak szerint egy írónak minél több mindent kell megélnie, hogy legyen miből merítenie. Egyetért?
Szerintem az írásnak nincs konkrét receptje. Ott van például Franz Kafka, aki elsősorban nem a megélt történeteit írta le, hanem a belső gondolatait. A legfontosabb az írás iránti szenvedély.
Jón Kalman Stefánsson Budapesten (forrás: Facebook)
– Volt középiskolai irodalomtanár és könyvtáros is. Valójában ön akart közelebb kerülni az irodalom világához, vagy az emberekhez akarta közelebb hozni az irodalmat?
A könyvtárosi állást csak azért választottam, mert muszáj volt dolgoznom valamit részmunkaidőben, hogy pénzt keressek. Irodalomtanár is azért lettem, mert kevés pénzem volt, ugyanis túl sokat szórakoztam. A tanári munkát nagyon élveztem, mert meg lehetett szerettetni a fiatalokkal az irodalmat. Szerintem ez a világ legfontosabb hivatása. Fontos, hogy a tanár szenvedélyes legyen.
– Ha megkérdeznénk korábbi tanítványait, hogyan vélekednének önről?
Úgy érzem, jó tanár voltam. A legfontosabb, hogy a tanár át tudja adni a tüzet a diákoknak, és szerintem nekem ez sikerült.
– A könyvben rengeteg hosszú, szemléletes tájleírást olvashatunk. Jól érzem, hogy az alkotói munka fontos részét képezte az a passzív, megfigyelői attitűd, amivel élete során az izlandi mikrokörnyezetet tanulmányozta?
Így van, amikor írtam az A halaknak nincs lábuk kötetet, minden emlékemet, minden érzelmemet beleadtam.
– Mit gondol, az A halaknak nincs lábuk vajon mennyiben változtathatja meg az olvasók Izlandról alkotott képét?
Bár izlandi szerzőként nyilván az ország egyfajta képviselőjeként tekintenek rám, mégsem foglalkoztat a kérdés. Pedig örülnék, ha az embereket jobban érdekelné Izland.
