Dolmetscher / Tlmocnik/ A tolmács (Angolul: The Interpreter), 2017; Rendező: Martin Sulik – 68. BERLINALE NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁL
2018 február 23 este a zsúfolásig megtelt nézőtéren, kamerák, az idei Berlinale elnöke, a film teljes stábja, kivéve Jiří Menzelt, aki lábadozik, s ezért nem tud jelen lenni, pedig mindenki nagyon szeretné őt látni. Videóüzenetben köszönti a nézőket, barátait és kollégáit. A tekintetében most is nevetés bujkál, s ezen sem a kora, sem más nem változtat, mindannyiunk szerencséjére.
Jiří Menzel a Camera (Kamera) díjat kapta nyolcvanadik születésnapjára a 68. Berlinale zsűrijétől és e film bemutatóját.
Gazdag életműve, fergeteges humora, a minden filmjében jelenlevő emberség, még sorolni is nehéz lenne mindazt, amit eddig Menzel adott nekünk. Hrabal az irodalomban, Menzel a filmművészetben.
Menzel A tolmács című film egyik főszereplője.
Sulik alkotása akár folytatása, vagy éppen kiegészítése is lehet a Kurt Waldheim politikai karrierjéről és elhallgatott múltjáról készült dokumentumfilmnek. (Waldheim keringője).
Egy idős (nyolcvan éves) szlovákiai tolmács hosszú évtizedek után elhatározza, hogy felkeresi bécsi otthonában az egykori náci tisztet, aki szüleit megölte. A fia nyit ajtót, kurtán közli, hogy apja már nem él, Ali, a tolmács, (pisztollyal a zsebében) azért bekéredzkedik a lakásba, dermedten ül a fürdőszobában és tehetetlen, mert ha nem él szülei gyilkosa, akkor lezáratlan marad most már mindörökre a múlt, melyet nemcsak ő, de egykori szomszédai, barátai és ismerősei is szótlanul cipelnek magukkal. Ali, a tolmács, búcsúzóul leteszi az asztalra az egykori SS-tiszt visszaemlékezéseinek fordítását, majd leplezetlen dühvel a földszinti postaládára egy horogkeresztet vés.
A tolmácsot azonban felkeresi Graubner (az SS tiszt) fia Georg, s arra kéri, hogy segítsen neki felkeresni mindazokat a helyeket, ahonnan apja a leveleket írta nekik a háború évei alatt. Tömegmészárlások helyei ezek a mai Szlovákiában, elfeledni próbált gyász, pótolhatatlan hiányok, kibeszéletlen keserűségek és a mai napig megmagyarázhatatlan ellentmondások helyszínei. Levéltárak, dokumentumfilmek, borzalmas tömegsírokról fényképek, a deportálásra hajtott tömegek, a feledhetetlen s mégis hallgatással feledésre kényszerített múlt.
Több kritikus “road-movie”-nak nevezi A tolmács című filmet. Kétségtelenül a két főszereplő szinte megállás nélkül utazik, de talán ez az alkotás inkább szembesítés és szembesülés mindazzal, ami oly sok helyén a világnak a mai napig nem, vagy csak részlegesen történt meg.
Nem is lehetne talán két ellentétesebb személyiséget elképzelni, mint a filmbeli Ali és Georg. Ali csaknem önkínzó komolysággal, puritán módon él, Georg minden pillanatban az örömet keresi (s többnyire meg is találja).
A történelmi „kirándulás” azonban egyre komorabbá teszi mindkettőjüket, s talán ennek egyik legszomorúbb pillanata az egyik túlélő (Alzheimer kórban szenvedő) idős ember visszaemlékezése a szörnyűségekre. (Ebben még Az üzlet a korzón című filmből ismert alaphelyzet is keserűen visszaköszön nekünk nézőknek, emlékeztetve bennünket arra, miképp lesz az áldozat a vétkes és az igazi vétkesből áldozat.)
Elrontaná a film élményét a teljes történet ha ebben a filmismertetésben szerepelne. Georg önmagát keresi apja múltjának részletes megismerésével. Felidézi Alinak, a tolmácsnak, aki már a barátja is, hogy amikor nyolc év börtön után apja hazatért, összegyűlt a család minden tagja. Ünnepi ebéd volt, senki nem szólt egyetlen szót sem, az apja sem. Némán kanalazták a krémlevest, s Georg döbbenten fedezte fel üres tányérjában a szvasztikát (a horogkeresztet). Apám nem változott meg. Ugyanaz az ember maradt, teszi hozzá keserűen.
A Berlinalén a film rendezőjével többek között Martin Kudlac készített interjút. A rendező, Silik a következőt mondja a filmjéről:
„Ha nem ismerjük a múltunkat, vagy éppen elfeledjük, könnyen válhatunk mindenféle demagógia áldozatává.”
Ez a film a fájdalmas, de elkerülhetetlen szembenézésről szól, az elhallgatások és elfojtások helyett.
Ferber Katalin
