Amanda Prowse: Tápláló szeretet [The Food of Love] – General Press, 2018 – fordította Rácz Péter– 384 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4521-30-3
Az anorexiáról (hivatalosan: anorexia nervosa) leginkább a bulvárlapokból rendelkezik „ismeretekkel” az, aki nem érintett. Pedig ez a betegség, amit már a XIX. században leírtak, egészen döbbenetes: a diagnosztizáltak között a halálozási arány közelít a tíz százalékhoz! És, mert hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez csak valami furcsa „agymenés” vagy „hóbort”, ezért nem is rendelkezünk róla értékelhető tudással. Minek? Minket és a környezetünket úgysem érint!
Viszonylag ritkán fordul elő, hogy bestseller szerzőt azért dicsérjek, mert úgy gondolom, hogy könyvének – éppen azért, mert bestseller – oktató, nevelő és felvilágosító hatása lehet. Amanda Prowse regénye ilyen. Komolyan.
- Amikor a betegség átveszi az irányítást a család felett – részlet a könyvből
- Egyetlen késszúrással ölte meg köztiszteletben álló férjét a kétgyermekes családanya
A bestsellerekre amúgy jellemző – bocsánat az általánosításért! – feszültségteremtés, néha felületességbe hajló könnyedség és/vagy túlzás, a karakterek elnagyoltsága mellett is döbbenetes olvasmány a Tápláló szeretet. A történetmesélésben kimondottan remek Amanda Prowse egy teljesen átlagos, kapcsolati szempontból kicsit idealizált család életét mutatja be. A szülők szabadúszó szellemi munkások, az anya Freya Braithwaite gasztronómiai témájú cikkeket ír, férje, Lockie pedig fotózással keresi a kenyérre valót. Két lányuk van, akik a történet idején középiskolába járnak. Charlotte, az idősebb és sikeresebb, és Lexi, aki diszlexiával küzd…
Egy ilyen, majdnem ideális alaphelyzetben – tanári figyelmeztetésként – szembesülnek a szülők azzal, hogy kisebbik lányukkal „baj van”. Kiben ne merülne fel, hogy a pedagógusok „túlbuzognak”?
A regény különlegessége, hogy nem az anorexiás lány áll a középpontban, hanem a körülötte élők. Amanda Prowse érzékletesen és lélektanilag hitelesen mutatja be a szülők tehetetlen vergődését – a tagadástól a megoldási kísérleteken keresztül a szembenézésig –, és a másik lány háttérbe szorulását: a krízishelyzetben a szülők még arról is megfeledkeznek, hogy Charlotte néhány napra külföldre menne az iskolával.
Tényleg ijesztő végigkísérni, ahogy az aggodalom, a kétségbeesés és a szülők közötti feszültség lassan átformál mindent, ami hétköznapi és megszokott. Freya, akiről már említettük, hogy gasztronómiai cikkek írásából él, egy ponton megpróbálja írásban összefoglalni azt, amin keresztülmennek. Igazában azt, ami a regény maga:
„Az anorexia eltorzítja a lányom ítélőképességét. Az agyában megjelenő negatív képek elözönlötték élete minden területét. Ám mindnyájunkra kihat, ahogy szüntelenül elemezgeti az ételek zsír- és kalóriatartalmát, illetve arra törekszik, hogy éhezzen és becsapjon minket.
Mintha egy rejtett bunkerban élnénk, távol mindentől, amit korábban normálisnak, megszokottnak tekintettünk. nem járunk sehová, nem jönnek hozzánk barátok, nem megyünk bevásárló körútra, nem ugrunk el ebédelni, ha kedvünk tartja, nem nézünk esténként filmeket, nincs nevetés, nincs harmónia, nincs boldogság…”
…és ez még nem minden, hiszen a lineárisan mesélt történetben egy ponton – a személyiség eltorzulása és a konkrét hallucinációk után – megjelenik a konkrét életveszély is. Mert az anorexia nervosa – kétségünk ne legyen – egy betegség, aminek gyógyításához kevés a szeretet.
Hogy az empatikus (szülői) olvasatból fakadó feszültséget tovább fokozza, Amanda Prowse még azt is megteszi, hogy – a cselekményt megtörve – beépít egy másik szálat is a történetbe. Egy olyat, amiben a kimerült és elcsigázott családtagok készülnek valamire, ami kilenc óra múlva fog bekövetkezni. Az olvasó csak találgathat…
