+ Irodalom

Amikor a betegség átveszi az irányítást a család felett – részlet egy könyvből

A General Press kiadónál jelent meg Amanda Prowse Tápláló szeretet című 384 oldalas könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz.

Freya Braithwaite szerencsésnek tartja magát, mert szeretetben él. A férje tizenkilenc év házasság után is ugyanúgy megdobogtatja a szívét, mint az első találkozásuk alkalmával, a szerelmüket pedig két csodaszép kamasz lány tanúsítja: a magabiztos Charlotte és a komoly Lexi.
Amikor azonban kiderül, hogy Lexi anorexiával küzd, Freya tökéletesnek hitt élete darabjaira hullik, és a betegség átveszi az irányítást a családja mindennapjai felett.

A General Press kiadónál jelent meg Amanda Prowse Tápláló szeretet című 384 oldalas könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz:

– Édesem! Egyszerűen imádom! – harsogta Marcia a telefonba.
Mivel az ügynöke és egyben a barátnője volt, Freya már hozzászokott Marcia igencsak rámenős, erőszakos stílusához, és tudta, hogy a harsánysága mögött jósággal és kedvességgel teli szív dobog.
– Remek, ráadásul határidőre kész lett!
Freya a könyvespolc fölötti órára pillantott. Két óra múlt néhány perccel. Nem sokkal azelőtt küldte el a kész munkát, pont időben, tele ötletekkel arról, hogyan lehet zöldségés fehérjedús ételeket készíteni úgy, hogy még a legfinnyásabbak is örömmel egyék meg. Különösen a mesés ízű gyümölcsturmix töltötte el büszkeséggel, amely tele volt gyümölccsel és zöldséggel, a tapasztalatlan szem azonban mégis mesés csemegének látta. Eszébe jutott, hogy Lockie mennyire vágyott a gyerekkora gabonapelyhe után, és önkéntelenül is elvigyorodott.
– Á, dehogy! Elég lett volna jövő hétfőre leadnod, de én tisztában vagyok vele, mi kell ahhoz, hogy a legtöbbet hozd ki magadból. – Marcia szünetet tartott, és Freya hallotta a telefonban, hogy beleszív a cigarettájába.
– Marcia, ez azért elég aljas húzás volt! – Freya szerette volna még folytatni, rámutatni arra, hogy mennyire alamuszinak és erkölcstelennek tartja, holott a munkakapcsolatuknak éppen a bizalmon és a becsületességen kellene alapulnia, de közben rádöbbent, hogy az ügynökének voltaképpen igaza van.
– Továbbra is van kedved a premenstruációs szindróma, illetve a szelektív falánkság témájához?
– Hogyne, elég szépen haladok velük, közben meg tömöm magamba a csokoládét… Persze kizárólag azért, hogy jobban menjen a gondolkodás.
– Nagyon helyes, ügyes kislány vagy. Most rohannom kell, Helen vár a másik vonalon, hívlak majd hamarosan, édesem.
És már bontotta is a vonalat.
Freya felvette az előbbi testhelyzetét, a laptopja fölé görnyedt, és újra elolvasta a premenstruációs szindrómáról írt bekezdést, miközben a fogait ütögette a ceruzája hegyével. Rossz szokás volt, de a ritmus segített neki az összpontosításban. Egy magas széken ült a pultnál a pazarul berendezett konyhában, elgondolkozva szürcsölgette az eszpresszóját, amely kevesebb idő alatt csurgott ki a menő olasz kávéfőzőjéből, mint amennyi ahhoz kell, hogy végighallgassa az „Ízlelje meg a Starbucks termékeit!” reklámszöveget. A tekintete elkalandozott, végigsiklott a csiszolt, világos színű gránitfelületeken, majd a három sütőrészes, hat főzőlapos tűzhelyen állapodott meg, amelynek kiemelhető rácsa volt. Imádott főzni, és nagyon örült, hogy azzal kereshette meg a kenyerét, amiben kedvét lelte: ételekről írt, és étkezési tanácsokat adott.
Részt vett a legújabb gasztroforradalomban, és kellőképpen
beásta magát a témába ahhoz, hogy tudja, igazán akkor figyelnek a szavaira, ha rendszeresen ír cikkeket, minden hazai gasztronómiai eseményen megjelenik, és véleményt mond róluk. Messze maga mögött hagyta már azokat az időket, amikor a nyolcvanas évek végén lelkes végzősként elindult a pályán, akkoriban még három példányban gépelte le, majd küldözgette szét az írásait, és napokat, nemegyszer heteket várt a válaszra.
Hirtelen rádöbbent, hogy már egy ideje nem tett közzé semmit a Twitteren, úgyhogy gyorsan megnyitotta a fiókját, és posztolt egy fotót a vasárnap reggel sütött, teljes kiőrlésű kovászos búzakenyeréről, „Kér valaki egy szelet vajas kenyeret?” megjegyzéssel. Az elismerést jelző rövid pittyegések megnyugtatták, hogy sokaknak tetszett.
Odasompolygott hozzá a macskájuk, Brewster, és leheveredett a lábához.
Megcsörrent a telefonja a pulton. Azt hitte, Marcia az, hogy további ötletekkel rukkoljon elő a premenstruációs szindrómáról, és két slukk közben a fülébe harsogja a tippjeit, vagy esetleg Lockie hívja, hogy előadjon egy újabb faviccet. Néha azt kívánta, bárcsak lenne egy külön irodája, egy házon kívüli munkahelye, ahol senki sem tudja elérni.
Egy magánszámról keresték, és először fontolgatta, hogy nem veszi fel, mert nem volt kedve hozzá, nem is beszélve az időpocsékolásról, ami azzal jár, ha egy olyan dolgot próbálnak a nyakába sózni, amire semmi szüksége, és nem is engedheti meg magának.
– Mrs. Braithwaite?
– Igen, tessék! – Freya felegyenesedett, és letette a ceruzát. A beszélő fontoskodó, hivatalos hangnemben szólt bele a telefonba, amitől rögtön szaporábban vert a szíve, ugyanakkor valahonnan ismerősnek is tűnt.
– Miss Burke vagyok, Lexi osztályfőnöke.
– Igen, persze. Üdvözlöm, Miss Burke! – Most már emlékezett a hang gazdájára, egy szülőértekezleten találkozott és beszélt vele; egymással szemben ültek az iskolapadban. – Minden rendben? – Hirtelen idegesség fogta el. Eddig még sosem hívta fel az osztályfőnök, és pontosan az ilyesfajta telefonoktól rettegett: hogy az iskolából, a mentőktől vagy a rendőrségtől keresik. Mindenféle szörnyű gondolata támadt, vajon mi történhetett a gyerekeivel, beverték a fejüket, vagy eltörött a csuklójuk.
A leginkább attól félt, hogy elüti őket egy autó. Kirázta a hideg attól, hogy folyton beletemetkeznek a telefonjuk kijelzőjébe, és figyelmetlenül lépnek le a járdáról, anélkül hogy körülnéznének; igyekezett az eszükbe vésni, mennyire fontos, hogy meggyőződjenek, egyik irányból sem fenyegeti őket veszély, legyenek mindig körültekintőek, és ne hagyják, hogy bármi is elvonja a figyelmüket.
A vonal túlsó végén egy-két másodpercig csend volt, amitől Freya szívverése még jobban felgyorsult, és rémes lehetőségek cikáztak az agyában.
Úgy tűnt, hogy a fiatal nő elveszítette a korábbi magabiztosságát, és félretette azokat a mondatokat, amelyeket előre begyakorolhatott.
– Igen, igen, minden rendben, csak felvetődött bennem, hogy… – Halkan köhintett egyet. – Szóval, jó lenne, ha valamikor be tudna ugrani az iskolába. Szeretnék magával beszélni.
– Lexi jól van? – Freya most már két kézzel szorította a készüléket. A szavak ellenére sem a váratlan kérés, sem Miss Burke hangneme nem nyugtatta meg.
– Igen, jól. Csak szeretném, ha tudna valamiről. Ma kissé őrültekháza van itt, az oktatás után tanári értekezletet tartunk, de holnap maga jön érte, ugye? – kérdezte tőle a tanárnő, időt sem hagyva Freyának, hogy kibökje mindazt, ami a nyelve hegyén volt.
– Igen, én, a szokásos időben, negyed ötkor.
– Be tudna fáradni fél négyre? A tanári irodában leszek, ott nyugodtan beszélgethetünk.
– Persze, semmi akadálya – bólintott Freya, mintha a nő látná a mozdulatot.
– Nagyszerű, köszönöm. Akkor várom, Mrs. Braithwaite.
– Mi a fenéről lehet szó, hm? – Freya már a cicához intézte a szavait, amely szokása szerint felkéredzkedett az ölébe. – Mit akarhat tőlem ez a Miss Hogyishívják? – firtatta. Brewster persze nem válaszolt.
– Toby! – csapott Freya az asztalra.
A macska ijedtében leugrott az öléből, és eliszkolt.
– Nyilván erről van szó! – kiáltotta utána. – Pusztán azért, mert neked nem jutott eszedbe, még igaz lehet!
Túlságosan is szembetűnő volt az egybeesés – alighogy felbukkan a színen ez a fiú, Miss Burke nyomban telefonál, hogy szeretne vele találkozni.
A fejében kavarogtak a gondolatok. Lehet, hogy az iskolában nem nézik jó szemmel a kapcsolatukat? Vagy netán rajtakapták őket, amikor együtt voltak? A felvetésre lehunyta a szemét.
Á, biztos, hogy nem!
Eszébe jutott az a cikk, amelyet egy iskoláról olvasott, ahol a diákság vezetőjét, aki különböző rendezvényeken az iskolát is képviselte, tetten érték a számítógépes teremben egy szintén végzős lánnyal, ugyanis nem tudták, hogy az ebédidőbeli enyelgésüket a biztonsági kamerák az egész megyében közvetítik, és bárki meg tudja nézni számítógépen. Megrázta a fejét.
– Ne légy nevetséges, Freya! Lexi még csak egy kislány, a te kislányod!
Felhörpintette a kávéját, és bűntudatot érzett, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében.

Freya megkavarta a félig kész ragut, amely a tűzhelyen rotyogott. Belemerítette a sűrű lébe a fakanalat, majd az ajkához emelte, és megkóstolta a paradicsomos szószt, amelyen épp csak érződött a bazsalikom íze, a bőkezűen beleszórt fekete borsé viszont annál inkább. Sokáig tűnődött, vajon helyesen cselekedett-e, amikor hazafelé nem tett említést Miss Burke hívásáról, de úgy döntött, az a legjobb, ha megvárja, mit akar az osztályfőnök, és nem zaklatja fel szükségtelenül a lányát.
– Anyu? – Lexi a konyhapult körül lebzselt, az ujja hegyével láthatatlan vonalakat húzogatott a felületére, és nem nézett az anyja szemébe. Már átöltözött, bő szabadidőnadrág és egy több számmal nagyobb melegítőfelső volt rajta. Mindkét lánya Freyára ütött: alig várták, hogy megszabaduljanak a mozgásukat korlátozó utcai ruhájuktól. Ugyanakkor az asszony érdekesnek találta, hogy a karcsú alkatuk ellenére egyikük sem szerette mutogatni az alakját, és amikor csak lehetett, a kényelmet választották a divat helyett, jóllehet Lexi túlzásba vitt lezsersége kezdte kissé zavarni.
– Igen, édesem?
Lexi nyelt egyet, a szemét továbbra is lesütötte. – Rendben… rendben lenne, ha egy barátom, Toby átjönne ma este?
Freya a tűzhely melletti kis kerámiatartóra rakta a fakanalat. Bár nem mutatta ki, belül ujjongott: így legalább lehetősége nyílik rá, hogy megismerje Tobyt, és véleményt alkosson róla, mielőtt találkozik Miss Burke-kel.
– Igen, persze, tudod, hogy bárkit bármikor meghívhatsz hozzánk. Tudod jól.
– Csak barátok vagyunk…
Freya kuncogott magában, amikor látta, hogy a lánya arca valósággal kivirul: ez elárulta, hogy még ha Toby tényleg csak egy barát, Lexi szeretné, ha több lenne.
– Igen, említetted. És a barátaid mindig szívesen látott vendégek a házunkban. Velünk vacsorázik? Van bőven mit enni.
– Nem, legfeljebb csak egy kávét iszunk, vagy ilyesmi.
Freya bólintott, és a tizennégy éves lányára nézett, aki utálta a kávét. A szíve összefacsarodott, egyszersmind megtelt szeretettel a gondolatra, hogy a kislánya képes magába erőszakolni azt a keserű italt pusztán azért, hogy felnőttebbnek tűnjön.
– Hogyne. De tudok… Sütök addig nektek valamit! – Citromos süti és cseresznyés-marcipános puffancs jutott az eszébe; az órára pillantva úgy kalkulált, ha rögtön nekiveselkedik, el is készül velük időben.
Lexi odafordult felé. – Nem kell, anya. Ne süss semmit, az olyan gyerekes! Viselkedj úgy, ahogy szoktál, felesleges nagy hűhót csapni!
– Oké, de a barátaimnak is szoktam sütni, és ők nem találják gyerekesnek, pedig néhány kivételtől eltekintve mindnyájan a negyvenes éveiket tapossák.
– Megjött apa! – hallották odalentről Lockie kurjantását.
– Azt hiszem, talán nem árt, ha felvilágosítod bizonyos szabályokról a nap hátralévő részét illetően – súgta oda Freya Lexinek, és elhúzta a száját. Lockie felvágtatott a lépcsőn, felkapta a kislányát, szorosan magához ölelte, majd a hűtőszekrény felé vette az irányt, ahol az ajtórekeszben már várt rá a behűtött sör.
– Egész úton hazafelé erről a gyönyörűségről álmodoztam! – nézett áhítattal a sörösüvegre.
– Milyen volt a napod? – érdeklődött Freya, miközben a férjére mosolygott, akinek a megnyugtató kisugárzása máris betöltötte az egész házat.
– Tulajdonképpen jó, tizenkettő egy tucat, de azért nem voltam különösebben feldobva, miután vagy ötven embert lefotóztam, és mindegyikük egyfolytában panaszkodott, hogy mennyire gyűlöli, amikor fényképet készítenek róla, és noszogatják, hogy vágjon természetes arcot. A forgalom is merő élvezet volt, mint mindig. De mára vége, a lényeg, hogy itthon vagyok. Hát a hölgyek hogy vannak? – tudakolta, majd lepattintotta a kupakot, aztán a nyakánál fogva a szájához emelte az üveget.
– Remekül – felelte mosolyogva Freya, és lopva Lexire lesett.
Miss Burke telefonjáról majd később számol be a férjének.
– Á, most már sokkal jobb! – áradozott Lockie, rövid időre lehunyva a szemét; a sör máris visszahozta az életkedvét. – Elküldted a cikkedet?
– Aha. Mint kiderült, elég lett volna hétfőn leadnom, csak Marcia sürgetett. Azt mondta, azért, mert úgy gondolja, jobban dolgozom, ha szoros a határidőm – húzta kényszeredett mosolyra a száját Freya.
– Igaza van. Mert amúgy szereted az utolsó pillanatra hagyni a munkát.
– Mi van, ma Freya-heccelő napot tartunk?
– Ahogy mondod! Később bezárlak a vécébe, és csak akkor engedlek ki, ha ideadod a kosztpénzt – nevetett fel a férje.
– Ezt nyugodtan elfelejtheted: ma nincs gyerekes viselkedés. Később ugyanis átjön Lexi barátja, muszáj elővennünk az összes illemtudásunkat – közölte Freya, és a lányára kacsintott, aki a mosogatóhoz lépett, megnyitotta a csapot, és teleeresztett vízzel egy nagy poharat.
– Ó, ne! Ugye nem azt a rémséges Fennella Fenackerpantset hívtad át? Félelmetes az a teremtés – borzongott meg Lockie.
– Kétszer is kijavította a kiejtésemet.
– Nem véletlenül. Szándékosan Nutellának szólítottad Fennella helyett – válaszolta Lexi, és mérgesen fújt egyet.
– Tényleg? – nézett rá az apja hüledezve.
– Nagyon is jól tudod, hogy igen, és a családi neve is Newbolt, nem pedig Fenackerpants, aminek gúnyolod – csóválta a fejét a lány.
– Tudom, de fogadtam magammal, hogy csak azért is kimondatom veled, és tessék, meg is nyertem a fogadást! – Lockie felugrott, és győzedelmesen a felesége tenyerébe csapott.
– Pontosan erről beszélek! – kiáltotta Lexi. – Amúgy meg nem Fennellát várom, hanem a barátomat, Tobyt, úgyhogy lehetőleg ne csinálj kuplerájt a lakásból, és ne kövess el semmi ostobaságot, például ne hozz olyan helyzetbe, hogy ki kelljen ejtenem a számon, hogy Fenackerpants, vagy valami hasonlót, oké?
– Oké! – Lockie igyekezett komoly képet vágni, és próbaképpen a feleségére nézett, aki alig tudta visszafogni a nevetését. Lexi végsőkig elkeseredett hangot hallatott. – Megyek, futok egyet… – közölte, és lecsörtetett a lépcsőn, majd a kelleténél
erősebben csapta be maga után az ajtót.
– Ne maradj el túl soká! – kiáltott utána Freya, de nem tudta eldönteni, hogy a lány hallotta-e.
– Toby, hm? Ez az a Toby, akinek a nevét még kiejteni sem volt szabad ma reggel? – firtatta Lockie, majd fogta az asztalon heverő újságot, átvonult a szomszédos kis szobába, lehuppant a meglehetősen kopott, orgonaszínű szövettel bevont kanapéra, amelyet egy könyvekkel telepakolt, alacsony dohányzóasztal választott el egy ugyanolyan ülőalkalmatosságtól. A kettős üvegű, mennyezetig érő ajtón át nemcsak a saját kertjükre nyílt csodás kilátás, hanem a szomszédokéra is.
– Igen, ő – válaszolta Freya, miközben beletette a kockára vagdosott zellerdarabkákat a raguba, és hozzálátott, hogy golflabda nagyságú húsgombócokat gyúrjon a darált húsból, a kenyérmorzsából és a felvert tojásból.
– Érdekes. Alig várom, hogy szót válthassak ezzel a Toby gyerekkel. Azért egy kicsit furcsa, nem? Ha korban valóban közelebb áll Charlotte-hoz… Úgy értem, Lexi még csak tizennégy éves – kiabált át Lockie a kis szobából.
– Nemsokára tizenöt lesz – mutatott rá Freya. – És Lexi külön hangsúlyozta, hogy csak barátok.
– Na persze! – kacsintott rá a férje. – Különös. Valami azt súgja, hogy a közeljövőben Charlotte is biztosan beállít majd egy fiúval, most, hogy Milly is elkezdett randevúzgatni…
– Nagyon helyes, hegyezd csak a füled, barátnők gyöngye! – nevetett a felesége.
Lockie rá sem hederített. – De Lexi még túl fiatal, és a mi kislányunk. Mindenesetre fura.
– Szerintem tényleg csak barátok. Úgy vélem, ha több volna közöttük, akkor Lexi valószínűleg ki-kiszökdösne, hogy olyan helyen találkozzanak, ahol kettesben lehetnek, ahelyett hogy idehívná, és bemutassa a félcédulás, szégyellni való szüleinek, akik beszélni szoktak a macskájukkal.
Ekkor Charlotte toppant be a folyosóról. – Ne aggódj, apu! Toby nem egy normális srác, mint a többi végzős, hanem totál kocka. Tagja a fizikaszakkörnek, sakk-klubba jár, társadalmi kérdésekről vitázik… – sorolta a fiú megbotránkoztató tulajdonságait, miközben az ujjain számolta őket.
Freya nem vallhatta be, hogy némileg megkönnyebbült, és megnyugodott a fiúval kapcsolatban, miután kitörölhette az agyából Zac Efron fiatal, félmeztelen képét.
– Ne gonoszkodj, Charlotte! Amúgy én azt hittem, hogy a kockák menőnek számítanak. – Eszébe villant a diskurzus, amely az autójuk hátsó ülésén zajlott nemrégiben az okos, szemüveges fiúkról.
Charlotte hahotázni kezdett. – Ez igazán mulatságos, mert
Toby körülbelül annyira menő, mint mondjuk… – mindkét kezét felemelve igyekezett találó, de vicces példát felhozni – apu!
Most Freyán volt a sor, hogy hangosan nevessen.
– Igazán köszönöm! – emelte feléjük a sörösüveget Lockie, anélkül hogy felpillantott volna az újságból. Tudomást sem vettek róla. – Jaj, ne légy már ilyen, Charlotte! Biztos vagyok benne, hogy helyes fiú ez a Toby – erősködött tovább Lockie, miután úgy döntött, hogy megvédi Lexi barátját. – Az emberek sokfélék. És nem szabad megfeledkezned arról sem, hogy attól, hogy valaki nem felel meg a te ideálodnak, másvalakinek még tetszhet.
– Valahogy úgy, különben apa máig facér volna! – csipkelődött Freya.
Ezúttal az ő megjegyzését hagyták figyelmen kívül.
– Az menő, amikor Daniel George felveszi a szemüvegét, és totál átmegy hipszterbe – mondta Charlotte, álmodozó tekintettel bámulva ki az ablakon.
– Minden rendben, Charlotte?
– Hm? Ó, hogyne… Miről is beszéltem? – ráncolta a homlokát a lány.
– Éppen azt taglaltad, hogy ki számít menő srácnak, és Daniel George-ot hoztad fel példaként Toby ellenében – emlékeztette Freya.
– Igen! Pontosan. Daniel dögös és menő csávó. Toby viszont nem. Inkább dilisnek tűnik – borzongott meg, mintha a hideg futkosna a hátán.
– Dilis, mert szereti a matekot? Vagy úgy dilis, mint aki képes megfojtani minket álmunkban? – firtatta Freya.
– Így is, úgy is – bólintott Charlotte.
– Jó tudni – dünnyögte Freya.

Alighogy eltakarították a vacsora maradékát, kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől, és Lexi már robogott is le a lépcsőn. Nemsokára kamaszosan mesterkélt csacsogás hangjai szűrődtek fel az emeletre. Lockie az asztalnál trónolt, és fotókat szerkesztett a laptopján; Freya a kanapén ücsörgött a csokoládébarna fejű és lábú Brewster társaságában, és úgy tett, mint aki olvas. A szemüvege mögött azonban sebesen száguldoztak a gondolatai; tűkön ült, hogy végre szemügyre vegye azt a fiút, aki annyira felkeltette a lánya érdeklődését, hogy törődni kezdett az alakjával, és még a kávéra is hajlandó rászokni. Lexi nevetésére kihúzta magát, és igyekezett egyszerre ébernek és nyugodtnak látszani.
– Anya, apa! Ő Toby.
A valószerűtlennek tűnő páros csupán egy-két lépésnyire merészkedett be a konyhába, szemlátomást nem óhajtottak hosszabb időt ott tölteni.
Freya enyhén megdöbbent. Tágra nyílt szemmel bámult a liliputi termetű, zsíros bőrű, sápadt, pattanásos arcú fiúra; az apró fogait keskeny, vértelen ajkak fedték. Divatjamúlt ruhákat viselt: krémszínű vászoninget, fölötte sötét, kötött pulóvert és sötétbarna nadrágot. Egy középkorú ornitológusra emlékeztető öltözéke ellenére fiatalabbnak látszott a tizenhét événél.
Freya sokatmondó – részben megkönnyebbült, részben meglepett – pillantást váltott Lockie-val, aki felpattant, hogy kezet fogjon a fiúval.
– Szia, Toby!
– Üdv! – hebegte Toby anélkül, hogy elmosolyodott volna.
– Szia, Toby! – integetett Freya a díványról. Nem akarta, hogy mindketten a fiú körül tolongjanak, vagy olyan látszatot keltsen, hogy túl nagy feneket kerít a dolognak.
Toby némán, összeszorított ajakkal visszaintett neki, majd egy helyben állt, kétoldalt lelógó karral, a vállát enyhén elernyesztve. Fáradtnak és unottnak tűnt, mint azok az emberek, akikben megvan az a képesség, hogy a puszta megjelenésükkel lehangoljanak másokat. Freya igyekezett kiűzni a fejéből a rosszindulatú gondolatot, és derűsen elmosolyodott, mintha csak azt remélné, hogy a vidámsága át tud hatolni a fiú vaníliaborítású kérgén, és némileg felrázza a bódult egykedvűségéből.
– Kértek valamit enni, gyerekek? – Nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg. Szinte ösztönszerűen tört elő belőle, mint valami olthatatlan vágy, hogy mindenkit megvendégeljen, aki átlépi a küszöbüket.
– Nem, köszi, nem kérünk semmit. Megyünk, egy darabig nézzük a The Walking Deadet az Amazonon, aztán netezünk – felelte mindkettőjük nevében Lexi.
Freya ellenállt a kísértésnek, hogy szigorú hangon figyelmeztesse őket: Az ajtót azonban hagyjátok nyitva, és külön székre üljetek, egyébként is, időnként benézünk majd hozzátok! A tekintetével végigmérte a fiút, és ártalmatlannak találta.
– Nemrég ettem szendvicset, és narancslét is ittam hozzá – közölte Toby orrhangon.
– Értem. – Freyának feltűnt, hogy a fiú a kelleténél több információt árult el a robotszerű hangján.
– Talán később kérünk majd egy kávét.
– Oké – mosolygott Freya.
Lexi ezzel sarkon is fordult, és elindult lefelé a tévészobába.
Toby félszegen mosolyogva követte.
Freya bambán meredt az üres helyre, ahol az előbb álltak, majd a férjére nézett, aki szemmel láthatóan osztozott a felfokozott várakozást felváltó kiábrándultságában.
Freya felugrott a helyéről, és Lockie-hoz sietett. – Ez kissé hervasztó volt – súgta a fülébe.
– Miért, mit vártál? – válaszolta Lockie, szintén suttogva.
– Hogy kiselőadást tart a legfrissebb munkanélküliségi adatokról, tüzes buzogányokkal zsonglőrködik, vagy vicceket mesél?
– Nem tudom… – vonta meg a vállát Freya. – Talán kicsit többre, jobb kapásra számítottam.
– Szegény gyerek!
– Nem… – hunyorított Freya. – Nem a külsejére célzok, az nem lényeges. Hanem… nem is tudom… Talán arra gondoltam, hogy tele lesz életenergiával, ha már ilyen mély benyomást gyakorolt Lexire, erre tessék, inkább tűnik… – Félbehagyta a mondatot, próbált megfelelő szót találni, amely magában foglalja a
sápadt és unalmas jelzők kombinációját, mégsem túl sértő.
– Kissé sótlannak? – vetette fel Lockie.
– Ja, annak. Kissé sótlannak – fintorgott Freya. Lockie felnevetett, és visszafordult a laptopjához.
– Ha őszinte akarok lenni, szerintem az a típus, aki körül megfagy a levegő, mihelyt belép valahová – fűzte még hozzá.
– Hát igen, ez a probléma, ha valakinek ilyen szellemes, jóképű, megállapodott férje van: minden más férfi elhalványul mellette. Freya a gyümölcsöstálhoz lépett, és kivett egy banánt. – Nem figyeltem, mit mondtál?… Ja, igen, egyetértek. Az én férjemnél
nincs önámítóbb férfi a világon.
Visszatette a banánt a tálba, és elindult, hogy berakja a kimosott holmikat a szárítógépbe. A Lockie-val folytatott kedélyes terefere ellenére továbbra sem tudta megállni, hogy a tévészoba körül settenkedjen, és hegyezze a fülét, hátha kiszűrődik valami, amiből rájöhet, mi történik odabent. Megkönnyebbült, amikor hallotta, hogy a zombikról társalognak közömbös hangon. Magában mosolyogva indult vissza a lépcsőn, mert megnyugodott: ha beszélgetnek, akkor nem csókolóznak.

Miután Toby távozott – még csak el sem köszönt, úgy osont ki a bejárati ajtón –, Freya fogta a vörösboros poharát, és a lábát kinyújtva elhelyezkedett a padlószőnyegen. Brewster rögtön odaheveredett a combjához, Lockie pedig mellé ült, az ölében egy alaposan megpakolt tálcával. Volt rajta egy tenyér nagyságú, kerek brie sajt, különféle sós kekszek, több vörös szőlőfürt és egy üvegben a télre eltett, almából és paradicsomból készített, fűszerezett csatni maradéka, amelyet a kamrában talált.
– Ó, sajtlakoma! Pompás ötlet! – ragyogott fel Freya arca. Úgy érezte, hogy sok idő telt már el a vacsora óta. Felegyene-
sedett, mozdulat közben odébb tette Brewstert, a macska arrébb ment, majd meglehetősen idétlen pózban terült el a padlón.
– Ma hívtak az iskolából – suttogta Freya Lockie felé fordulva.
– Mit akartak? – A felesége példáját követve a férfi is lehalkította a hangját.
– Miss Burke volt az, Lexi osztályfőnöke. Arra kért, hogy menjek be hozzá.
– Szegénykém megint bukdácsol? – Úgy tűnt, Lockie aggódik. – Felfogadhatunk ismét egy magántanárt, ha az segít.
Lexi súlyos diszlexiával küzdött. A tanulmányi teljesítménye olyan volt, mint egy hullámvasút, rövid emelkedés után hirtelen zuhanás következett; az is befolyásolta, milyen tantárgyról volt szó, és az sem volt mindegy, hogy ki oktatta azt a tantárgyat.
Freya megszorította a férje lábát, ezzel jelezve, hogy értékeli a nagylelkűségét; biztos lehetett benne, hogy ha csak azon múlna, valahogy előteremtenék a pénzt a magántanárra.
– Nem mondta, miért, de holnap bemegyek hozzá. Gondolod, hogy az ügynek valamiképpen köze lehet Tobyhoz?
– Hogyan lehetne? – Lockie levágott egy jókora darabot a sajtból, ráhelyezte egy kekszre, majd egy szem szőlőt tett rá, mielőtt odanyújtotta volna a feleségének.
– Fogalmam sincs – ismerte be Freya.
Ekkor Lexi dübörgött le a lépcsőn, az érkezése megakasztotta a beszélgetésüket; ahogy lefékezett mellettük, lekapta a szőlőszemet az anyja kekszéről.
– Hé! Szőlőtolvaj van közöttünk! – kiáltotta Lockie.
– Húúú, kaphatok én is? – bukkant fel Charlotte a semmiből, mintha csak a lágy, krémes sajt illata csalogatta volna oda. A lányok a kanapé karfájára telepedtek le. Freya boldog volt, hogy nem piszkálják egymást, és Lexi látogatója sem kerül szóba; már a puszta gondolat is kifárasztotta, hogy a döntőbíró sze-
repét játssza közöttük ilyen késői órán.
– Mókás, nem? – motyogta Lockie tele szájjal, miközben magába tömött egy hatalmas falat, kekszre kent sajtot. – A csemetéim kizárólag akkor mutatnak szemernyi érdeklődést is irányomban, ha valamilyen véletlen folytán sajt, csokoládé vagy pénz van a kezemben.
– Nem is igaz, apa! – csiripelte Charlotte, két ujja között egyensúlyozva egy darab brie-t, a tetején egy szőlőszemmel.
– Akkor is érdeklődünk irántad, ha meg kell kérnünk, hogy eldobj minket valahová, vagy nem tudjuk letekerni a lekvárosüveg tetejét.
– Jó tudni, hogy alkalomadtán a hasznotokra lehetek.
– Például akkor is, ha valamit le kell vennünk egy magas polcról, de nem érjük el – toldotta meg Lexi.
– Nem is! – torkolta le Charlotte. – Anyu magasabb nála, és ügyesebb is.
– Na, tessék, máris visszakerültem a megszokott helyemre! – sóhajtott fel Lockie.
– Az utóbbi időben elhanyagoltad a gyakorlást – mondta Freya az idősebbik lányának, amint eszébe jutott, hogy régen hallotta utoljára csellózni.
– Már megyek is, gyakorlok egy kicsit – válaszolta Charlotte, és lecsúszott a karfáról. – Holnap délben zenekari próba, a legnagyobb örömömre.
Freya bátorítóan rákacsintott; megkönnyebbült, hogy nem kell nógatni a lányát.
– Szívesen cserélek veled – nyögött fel Lockie. – Nekem holnap délben a csontkovácsnál van jelenésem.
– Akarod, hogy elvigyelek? – kérdezte Freya. Lexi közben felkapta a cicát, és magához ölelte.
– Köszönöm, drágám, de nem kell, megoldom valahogy. Mindenesetre elég zűrös napnak ígérkezik – mondta, és felvett egy darab sajtot. – Reggel dolgozom, aztán ha készen vagyok, elmegyek a használtkamera-boltba, és megnézem, tudok-e szerezni pár lencsét.
– Jól éreztétek magatokat Tobyval? – érdeklődött Freya Lexi arcát lesve, hogy vajon az öröm vagy a titkolózás jelét látja-e felvillanni rajta.
– Ühüm – jött a fölöttébb visszafogott válasz.
Freya mindazonáltal észrevette, hogy a lány egy kicsit elpirult.
– Mit gondoltok, vajon Brewsternek valaha is eszébe jut, hogy milyen jó lenne más cicákkal heverészni vagy velük együtt élni, nem pedig emberekkel, akik még csak nem is beszélik a nyelvét? – terelte másra a szót Lexi, miközben az imádott macskáját nézte.
– Szerintem boldog, hogy biztonságos, meleg helyen élhet, ahol szeretik – érvelt Lockie. – Ráadásul bármikor kimehet, és cseverészhet a haverjaival, ha annyira vágyik rá.
– De apa, azért ez nem ugyanaz, mint amikor te vagy az egyetlen, aki különbözik a többiektől, az egyetlen, akit érdekel, hogy mi van veled.
Lexi felnevetett, Brewster pedig, mintegy végszóra, nyávogott egyet.
Freya figyelte, ahogy a kislánya behunyja a szemét, és magához szorítja a cicát, majd gyengéden ringatja az ölében. Feltűnt neki az álmodozó zárkózottsága, és felvetődött benne, vajon Lexi nem került-e máris a fiú bűvkörébe, és életében először nem szerelmes-e.

Nyolc óra, harminc perc…

Freya hunyorgott, mivel a lapra írt négy szó összemosódott előtte.

Miss Alexia Valentine Braithwaite…

Újra letette a tollat, mint aki képtelen folytatni, és hátradőlt a székben. Odakint csiripelni kezdtek a madarak: üdvözölték a napkeltét. Általában felemelőnek, édesnek és tisztának találta az éneküket, de ezen a reggelen nem. Ma egy olyan napnak voltak a hírnökei, amelyről remélte, hogy sosem fog bekövetkezni.
Egy másodpercre lehunyta a szemét, és felidézte azt a bizonyos, oly sok évvel ezelőtti pillanatot, amikor Hugh floridai villájában tartózkodtak. Az éjszaka kellős közepén történt. Felkelt, hogy ellenőrizze, rendben vannak-e a lányok, és a szíve vadul kalapálni kezdett, amikor meglátta, hogy Lexi ágya üres. Kétségbeesetten átkutatta a szobát és a fürdőt, majd lerohant a tekervényes lépcsőn, a négyzet alakú előszobából a terjedelmes konyhába vezetett az útja, ahol békésen szunnyadtak a berendezések. Végül elforgatta a fekete, kovácsoltvas ajtógombot, és a villa díszes, kövezett udvarán találta magát.
Ott bukkant rá a lányára. Óriási kő esett le a szívéről, amikor megpillantotta: azon a bélelt selyemtakarón feküdt, amely általában a hálószobában, az ágy lábánál lévő láda tetején hevert.
– Lexi! Hát itt vagy! – suttogta a félhomályon át.
– Túl meleg volt odabent – felelte magától értetődő hangon a hétéves csöppség, félresöpörve a homlokáról az izzadt bőrére tapadt, hosszú frufruját. Pamut hálóinge nedvesen simult a pöttömnyi alakjára.
– Ó, kicsim… – Freya eltűnődött, hogyan kellene viselkednie. – Olyan, mint egy izgalmas kaland, ugye? – Úgy döntött, hogy nem dorgálja meg a kislányt, azzal csak megtörné a varázslatos hangulatot.
– Szeretek itt kint lenni, anya – suttogta Lexi.
– Tényleg? – mosolygott rá Freya.
– Fent vagyunk az éjszaka közepén! – mondta a kislány, és felnézett az égre. – Úgy gondolom, hogy innen beláthatjuk az egész világot.
– Azt hiszem, igazad van – hagyta rá Freya. Leheveredett a gyermek mellé, és közelebb húzta magához. Enyhe szellő fújdogált, meg-megemelte a nyirkos arcukra tapadt hajszálakat, és a hatására kellemes borzongás futott végig a bőrükön.
– Nagyszerű érzés – sóhajtott fel Lexi.
A szél egy gitár hangját sodorta feléjük, és ők ketten csak feküdtek csendben, áhítattal átitatva.
– Még sosem voltunk kint a szabad ég alatt ilyen későn, ugye? – suttogta Freya.
Lexi megrázta a fejét. Felbámultak a hatalmas, tintakék égre, amelyen csillagok milliói ragyogtak; a nagy hold csábítóan közelinek látszott.
Lenyűgöző látvány volt.
– Nézd azokat a csillagokat, Lexi, a messzi távolban! Mégis milyen nagyok és fényesek, szinte az az érzésed, hogy megérintheted őket.
A kislány kinyújtotta az egyik kezét, miközben becsukta a szemét. – Szeretném a zsebembe dugni az egyiket.
– Ugye milyen csodálatos lenne? Szerintem fantasztikus, hogy űrhajósok repülnek fel az űrbe rakétákkal. Nem messze innen lövik fel őket, tudod? Bepakolnak néhány holmit egy kis táskába, aztán már indulnak is, hogy meglátogassák a holdon lévő társukat, meg keringjenek a csillagok körül, mint egy űrbeli autópályán.
– Azt hiszem, űrhajós szeretnék lenni. – A kislány rendületlenül kémlelte a messzeséget, valósággal megigézte a káprázatos égi kép.
– Bármi lehetsz, Lexi, ami csak akarsz. – Freya minden alkalmat megragadott, hogy megerősítse benne ezt az érzést, mivel el akarta kerülni, hogy az akkoriban diagnosztizált diszlexiája az álmai útjába álljon.
– A világon mindennél jobban szeretnék űrhajós lenni! – szögezte le ismét a kislány, majd rövid időre elhallgatott. – Csak azt nem tudom, mit kell tennem, hogy az legyek.
– Á, sose törődj vele! Azért vagyok én, az anyukád, hogy segítsek neked elérni a célodat. Minden tőlem telhető módon segíteni fogok, hogy azt csináld, amit csak szeretnél. Mindig melletted leszek.
Lexi arca felragyogott, mintha az anyja szavai megnyugtatták volna. – De ha felmegyek az űrbe, akkor nem tudsz velem lenni, és hiányozni fogsz – suttogta.
– Ó, ez egyszerű – ölelte magához Freya. – Nem számít, milyen távol vagy tőlem, nem számít, milyen idős vagy, egyvalamiről sose feledkezz meg: mindnyájan csillagporból teremtettünk. Az anyák és a lányaik ugyanabból az anyagból származnak, és ha te szomorú vagy, akkor én is az vagyok, ha pedig boldogság hatja át a szíved, akkor az enyém is dalol örömében. Nem érdekes, hogy éppen hol vagy, mindig, de mindig így lesz, ezért sosem fogok hiányozni neked, és te sem nekem, mert egymás részei vagyunk.
– Charlotte is ugyanabból a porból származik? – húzta fel dundi, apró orrát Lexi.
– Persze!
– Ha egyszer el kell menned valahová messzire, anya, akkor írok majd neked egy levélkét, vagy elmesélem valamelyik történetemet, ahogy apának is szoktam, hogy magával vihesse, amikor elutazik. Akkor te is elolvashatod, amit írtam, és nem lennél szomorú. Ha meg én mennék el, akkor te írhatnál nekem egy levelet vagy egy történetet, hogy magammal vigyem és elolvassam, és akkor én sem lennék olyan szomorú.
– Remek ötlet! – Freya odahajolt hozzá, és puszit nyomott a kislány buksijára.
– Mi van az űr túlsó oldalán, anya?
– Mire gondolsz?
Lexi felült, mintha a téma nagyobb figyelmet érdemelne. Az anyja felé fordult, de közben felmutatott az égre. Freya némán nézett rá, ahogy ott ült az udvaron, a fejét úgy vették körül a csillagok és a hold, mintha glória övezné.
– Arra, hogy ha végighajtunk az űrbeli sztrádán, egészen a végéig, magunk mögött hagyva a csillagokat, mi van a fekete égen túl, amit még mi is látunk?
Freya rámosolygott az okos kislányára. – Nem tudom, kicsim. Te mit gondolsz?
– Szerintem a mennyország – felelte Lexi mosolyogva, és az anyjára nézett. Freya érezte, hogy fojtogatja a sírás, annyira magával ragadta a pillanat szépsége. Bólintott, majd azt hebegte:
– Azt hiszem, igazad van.

– Anya? – A kiáltás visszarántotta az emlékei közül a jelenbe.
– Igen? – Freya hirtelen a hang irányába fordította a fejét.
– Sajnálom. Aludtál? – suttogta Charlotte.
Az asszony a lányára meredt. – Nem is tudom.
Furcsa érzés volt bevallani, hogy többé nem tud különbséget tenni az alvás és az ébrenlét között. Legalább annyira bizarr volt, mint amennyire ijesztő. Összeszorult a torka, a visszafojtott könnyek rázták az egész testét. Továbbra is érezte magán Lexi gömbölyded, gyermeki testét, mintha egy meleg, puha párnát ölelne magához. Nem bírt küzdeni ellene.
Charlotte közelebb lépett az íróasztalhoz, és az anyja vállára helyezte a kezét. A tekintetét az üres papírlapra meresztette, amelynek a tetején a húga neve díszelgett.
– Látom, nem megy valami jól az írás – jegyezte meg. A szeme körül ráncok jelentek meg, ahogy a szája bátorító mosolyra húzódott.
– Már egy perccel ezelőtt is itt voltál, ugye? – kérdezte Freya, és elhúzta a száját a gondolatra, hogy már az időérzékét is elveszítette.
– Az fél órával ezelőtt volt. Teát hoztam neked.
Freya biccentett. – Valóban. – Megtörölte az arcát egy papír zsebkendővel.
Mindketten a borsmentateával teli bögrére meredtek. Mostanra már kihűlt, és a sötét lé tetején olajos réteg képződött.
Charlotte előrehajolt, és az íróasztalra támaszkodott. – Akarod, hogy megpróbáljam?
– Mit? – vonta össze a szemöldökét Freya.
– Megírhatom helyetted, ha akarod – bökött a lánya a papírlapra.
Ahogy hátrafordította a fejét, Freya érezte, hogy a gerince roppan egyet. Fáradt és kimerült volt.
– Vagy írhatjuk együtt. Te már hozzákezdtél, ami nagyszerű, innen folytathatom én, aztán ismét te jössz.
Charlotte újra anyáskodó hangnemet ütött meg, amely kedveskedő és bátorító volt.
Freya bólintott. A hátával a széknek támaszkodva felállt, vékony pamutköntösét szorosabbra húzta magán, aztán lassú léptekkel átvágott a dolgozószobán, és lerogyott a közvetlenül az ablaknál álló, ősrégi, szilvaszínű bársonykerevetre, amelynek a közepe már besüppedt a sok használattól. Csupán néhány lépést kellett tennie, de abból, ahogy lihegve levegőt vett, és a lábát lassan, nehézkesen maga alá húzta az ülőrészen, a fejét pedig a karfára fektette, úgy tűnt, mintha az óceánon kelt volna át. Charlotte kiemelte a halvány rózsaszínű moherplédet az ágyneműs kosárból, és gyengéden betakargatta vele az anyja lábát. Freya szemhéja meg-megrebbent, miközben álomba szenderült.
Charlotte helyet foglalt az íróasztalnál, előrehajolt, és kézbe vette az anyja tollát.

Vannak dolgok, amelyek elválaszthatatlanok egymástól, kezdett bele az írásba. Nem tudok úgy a felhőkre gondolni, hogy egyúttal ne képzelném hozzájuk az eget, miként óceán sem létezik halak nélkül. Ugyanígy nem tudok magamra gondolni anélkül, hogy ne jutnál az eszembe…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top