Milyen „szellemi dőzsölés” folyt az Eötvös Collegiumban 1948 és 1950 között? Milyen nehézségekkel kellett egy tankönyvírónak a múlt század hatvanas éveiben megbirkóznia? Mit jelent valójában az „arany középút” kifejezésünk? Minderről szó esik az Utak a Széchenyi térre című interjúsorozat újabb részében. A beszélgetésekben néhány, az elmúlt évtizedekben saját tudományterületén kiemelkedő akadémikus idézi fel pályája meghatározó állomásait. Az interjúk szerkesztett változatát folytatásban közli az mta.hu. A sorozat a Ritoók Zsigmond klasszika-filológussal, az MTA rendes tagjával készített interjúval folytatódik.
Már kamaszként tudta, hogy latin szakos tanár lesz – az antik nyelv iránt Cicero egyik munkájának hatására kezdett el érdeklődni. A református családból származó Ritoók Zsigmond a kultúra szeretetét és a kötelességteljesítés fontosságának parancsát életre szóló útravalóként hozta magával.
Ígéretesen induló kutatói pályafutását azonban a politika ideiglenesen más vágányra terelte. Tanított gimnáziumban és egyetemen, írt tankönyvet és számtalan tudományos munkát, presbiterként pedig a Kálvin téri gyülekezetet szolgálta. Szerinte egy műnek nemcsak hogy létezhet több olvasata, de ezeknek akár mindegyike jó lehet.
Részletek az interjúból:
„Elsőéves hallgatóként például találkoztam Brusznyai Árpáddal, akit 56 után kivégeztek. Ő akkor már végzett, tanszéki könyvtáros volt. Kérdezte, hogy milyen szakos vagyok. Mondtam, hogy latin–görög–angol szakos vagyok. Mire ő: Három holt nyelv, nem lesz az sok? Ő már 48-ban látta, hogy az angol itt hamarosan holt nyelv lesz, és valóban, néhány hónap múlva a középiskolákban megszüntették a nyugati nyelvek oktatását.”
„Olyan forrás kellett, ami vagy szorosan kapcsolódik a történelemhez, vagy olyan irodalmi szöveg, amelyből egy történelmi tanulságot lehet levonni. Például az Iliászból egy részlet vagy Periklész korával kapcsolatban két ellentétes vélemény. Elég keserű tapasztalataink voltak. A tanárok ezeket a fejezeteket átugrották. Nem voltak hozzászokva a forráselemzéshez, mert nem tanították meg nekik. Az egyetem színvonala sajnos csökkent, ezért az ott végzettek sokszor nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy bizonyos kérdésekre nincs megadva a felelet, és tartottak attól, hogy rossz választ adnak. Mert az még hagyján, hogy valamit nem tud, de mi van akkor, ha ideológiailag helytelen választ ad? Tehát a tanárok jó része elhagyta az ilyen feladatokat.”
„Minden kornak megvolt a maga értelmezése. A 19. században úgy olvasták Homéroszt, hogy az a derűt és a nyugalmat, a jót és a tisztát tükrözi. Arany János már nem így olvasta. Ő meglátta az Iliászban a végzetszerűséget. És a 20. század jutott el oda, hogy dehogyis derűs az Iliász. Itt tragédiák vannak, itt elpusztul Hektór, Akhilleusz is meg fog halni: teljesen más módon kell értelmezni tehát a művet. Ezért izgalmas az, hogy egy műnek több jó értelmezése lehet, mert minden kor a maga számára kell, hogy értelmezze.”
„Ez a gondolat Arisztotelésztől származik, aki az erényt a szélsőségek közti középként határozza meg. Ezt el lehet fogadni, vagy nem, ez egy másik kérdés. A közép az sem nem jobbra, sem nem balra. Később ezt a gondolatot Horatius veszi elő. Arról beszél, hogy mindig viselkedjünk másképpen, mint ahogy várná az ember. Ha nagyon jól megy a dolga, akkor ne bízza el magát: gondoljon arra, hogy ez esetleg nem fog örökké tartani. Ha pedig rosszul megy a sora, akkor viselkedjen bátran, és ne jajgasson, hanem viselje el. Ne szomorkodjék, hiszen nem lesz ez mindig így. Vagyis a közép sem egy statikus valami, hanem a körülmények szerint változó. Én abban az előadásomban arra utaltam, hogy egy diktatúrához hasonló rendszerben, mint amilyen Augustusé volt, tudni kell jól alkalmazkodni a körülményekhez. Nem hozzájuk simulni, hanem mintegy ellensúlyt tartani. Amikor túl jól megy – ezzel fejezi be a horatiusi költemény is –, vagyis kedvező szelek fújják a vitorládat, akkor vond össze azokat a vitorlákat. Ha pedig nem, akkor próbálj bátran hajózni. Az ember mindig tudjon önmaga maradni.”
