Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Fried Ilona A Tingel-Tangel Színháztól Auschwitzig címmel írt esszét a náci táborok színházi előadásairól.
„A holokauszt idejének színházáról a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje óta többek között jelentős angol és német nyelvű szakirodalom jelent meg. Egyre több fennmaradt dokumentumot, naplójegyzeteket, leveleket, műveket adtak ki, s a kutatók tanúkat is meg tudtak szólaltatni, akik emlékeikről beszámolhattak. Mindez szélesebb körű betekintést engedett abba a döbbenetes világba, amely a nélkülözés, a kínzások és a halál közelsége ellenére is a kultúrába menekült, s a kultúrán keresztül remélt életben maradni.
A náci megszállások idején több gettóban is tudunk kulturális, sőt színházi, zenei tevékenységről, így például lengyel gettókban vagy a vilniusi és rigai gettóban. A kulturális élet elviselhetőbbé tette a mindennapokat, s gyakran igyekeztek dokumentálni is a tevékenységeket a jövő számára.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Kálmán C. György Áttűnés a mesébe címmel írt kritikát Kiss Judit Ágnes A halál milongát táncol című regényéről.
„Ha sokkal többet tudnék a természetfeletti beavatkozások mozgatta, tündérek és ördögök beavatkozásával működtetett cselekményű, apokaliptikus vagy meseszerű népszerű regényekről, pontosabban fel tudnám mérni, milyen széles az a mezsgye, ahol Kiss Judit Ágnes egyensúlyoz. De annyit azért látok: rendkívül ügyesen oldja meg a dolgot. Ez többek között annak a szelídségnek köszönhető, ahogyan olvasóját bevonja ebbe a regény során lassan megváltozó konvenciórendszerbe: nem várja el, hogy higgyünk neki (vagy szereplőinek), nincsenek mindentudó kinyilatkoztatások, elbeszélői szólamok a világvégéről, mély bölcselkedések, ítéletek. Inkább szomorkás mese, mintsem hisztérikus figyelmeztetés. Ha van benne játék, az sem a felszínen: nem akarja megsemmisíteni, felfüggeszteni vagy ironizálni a világvége fenyegetését. Csak hát az evilág a fontos: a vágyak, szenvedések, a betegség, a nyomor, a vonzalom és a gyűlölet.”
KÖNYVKRITIKA
Weiss János írt recenziót Kis János A politika mint erkölcsi probléma című könyvéről.
„Kant azt mondta, hogy szubjektív értelemben a politika és a morál vitája fennáll (és lehet, hogy mindörökké fenn is fog maradni). Kis János könyve egy látens kordiagnózisra látszik utalni: a rendszerváltás utáni időszak a politika „demoralizálásának” korszaka. Az 1994-es választások után Tamás Gáspár Miklós ezt írta a (baloldali) szavazókról: „Nem hisznek a politikai szabadságban. Azt hiszik, hogy az intézmények tevékenységét az önző csoportos és magánérdek irányítja. Meg vannak róla győződve, hogy a hatalom gonosz, továbbá elkerülhetetlenül korrupt. Azt gondolják, hogy a politika maga ezt csak fokozza.” (Beszélő, 1994. július 7, melléklet, 9.) A politika így (az ő szemükben) elvesztette a maga morális töltését, vagy pontosabban a maga morális impregnáltságát. Aztán jó tizenöt évvel később a magyar politika nyíltan meg is szakította a kapcsolatát a morállal. Az emberek most megkapták, amit korábban csak úgy láttak. Ilyen körülmények között, és ezekre válaszolva született ez a könyv.”
VERS
A versrovatban Őry István és Tatár Sándor versei szerepelnek a héten. Az alábbiakban Tatár Sándor hosszabb versének egy részlete olvasható:
Van, aki alkot, van, aki felköt
Van, aki ritka, van, aki legtöbb
Van, aki alhat, van, aki ellhet
Kinek a balfasz, kinek a belbecs
Kinek a laptop, kinek a lépték
Kinek a harcok, kinek a mércék
Kinek a héják, kinek a vércsék
Kinek a csalogány, kinek a seregély
Kinek a papagáj, kinek a meredély
Kinek a feldobó, kinek a falazó
Kinek a felező, kinek az alazó
Egyiknek hegyező, mást cserben hagy a szó
PRÓZA
Kolozsi László, Marton-Ady Edina és Scheiner Dénes prózája mellett Kemény Zsófi tárcája olvasható.
Részlet Kemény Zsófi Életvezetési gyakorlat című írásából:
„Au egyetért Norbival, ez már nem is ugyanaz, a fíling, jaj, a fíling az hova tűnik. Bodor autója zöld, és 18-as van ráírva, a 17-es autó elromlott, pedig azt akarta, azt tudja legjobban kezelni, mert az engedelmeskedik neki, ki tudja miért, neki a dolgok engedelmeskednek, illetve nem is a dolgok úgy általában, de a 17-es autó igen. Talán megbirkózik a 18-assal is. Bercinek mindegy, melyik autót kapja.
Mielőtt felhúzzák a fejükre a kötelező levegőszűrő-zsákot és rá a sisakot, még zordan egymásra néznek. A grimaszok, amiket a sisak alatt a teljes verseny alatt vágni fognak, nagyon hasonlók a következő múltbeli helyzetekben vágott grimaszaikhoz: amikor Au egyszer talált két mikrofont a vécékagylóban egy hosszú éjszaka után. Amikor Bodor meglátta, hogy leszerelték a hintát a farkasréti kertjükben, mert kellett a hely az anyja bonsai-melegházának. Amikor Norbi azt hitte, hogy kirúgatta a matektanárát, aztán rájött, hogy őt rúgták ki. Bercinek mindig olyan az arca, mint a sisak alatt.
A verseny háromkörös.”
TÁRLAT
Széplaky Gerda Ország Lili és Fábián Noémi kiállításáról írt.
„Fábián művei Ország Lili: Jelek című monotípiája köré szerveződnek, ami szintén a múlthoz való viszonyt tematizálja. Ország az emlékezet problémájához a zsidó kultúra írásos hagyománya felől közelít, a héber betűkből, a kapu-, illetve sírkő-motívumból sajátos kompozíciót hozva létre. A múlt nála is roncsolt: a betű nem jut el a konkrét jelentéshez, a képiség ereje révén mégis szakrális tartalmat nyer. Az 1976-ban készült mű a kollektív emlékezet „papirusza”: palimpszesztként egymásra íródó rétegeket enged előtűnni. Az évezred fordulója körül készült Fábián-munkák, a „viasztáblák” a személyes múlt feldolgozására tesznek kísérletet. Előbbi a fehér papírra rótt írásjelekkel hűvös, objektivizáló hangulatot teremt, ugyanakkor a feketén kanyargó motívumok hálójából mégis fájdalmas hangoltság, a múltra való emlékezés sötétsége árad; utóbbi a viasz melegbarna színe, elképzelt forrósága révén érzéki elevenséget, közvetlenséget, a jelenvalóság illúzióját sugallja.”
(Hiányjelek – Ország Lili és Fábián Noémi kiállítása a Síp12 Galériában március 25-ig látható.)
TÉVÉ
Grecsó Krisztián tévékritikája Baranyi Ferenc Olvasólámpa című, most ismételt műsoráról szól.
„Már a harminckét éves tévéadás előtt, melyről írandó vagyok, történt egy megrázó semmiség velem. Az új (pesti) Jelenkor Kiadó közzétett három tucat fontos fotográfiát a nem is annyira közelmúltból. Nyolcvanegyes képek, már megint Mészöly, a nagy író hatvanadik születésnapját ünneplik kollégái, barátai tisztelői, Csoóri Sándortól Konrád Györgyig, a ragyogóan szép Esterházy Gittától a szintén feltűnően fess Morcsányi Gézáig. Régi asztali mesékből tudom, hogy a vendégek javarésze ugyanúgy emlékszik arra a napra: mint egy visszahozhatatlan családi ebédre, ahol még élt a nagypapa, a nagyság, a történelem, ahol még a mama ki tudta békíteni a széttartó generációkat, volt közös hit, alap, hogy a gigantikus író születésnapja, nyolc évvel a rendszerváltás előtt volt az utolsó pillanat, amikor még volt… És ezt a mondatot nem tudom befejezni, mert mindenképpen hamis, túlzó és negédes lesz. Nem tudom, mi volt.
De volt valami, az biztos. És ugyanezt a valamit értem tetten hétfő éjjel, amikor egészen véletlenül belefutottam Baranyi Ferenc egykori tévéműsorába.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
