dave eggers atyáitok európa
+ Irodalom

Dave Eggers megírta korunk kulcsregényét!

Furcsa címe ellenére Dave Eggers regényének ott van a helye azon a könyvespolcon, ahol a múlt század vége felé a Zabhegyező – a Mester és Margarita, a Zen meg a motorkerékpár-ápolás…, stb. – trónolt.

Dave Eggers: Atyáitok? Hol vannak ők? És a próféták örökké élnek? [Your Fathers, Where Are They? And the Prophets, Do They Live Forever?] – Európa Könyvkiadó, 2017 – fordította M. Nagy Miklós – 224 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-405-810-6

Komolyan mondom, a tavalyi év végének legnagyobb meglepetése volt Dave Eggers regénye, s a meglepődés olyan sokrétű, hogy az erről való számadás talán bonyolultabb, mint maga a könyv. Persze, ezzel le is leplezem magam, hiszen A Kör című regény nekem „kimaradt”. Filmként is. Talán túlzottan is aktuálisnak tűnt…

Éppen ezért az Atyáitok?… csak véletlenek sorozatának köszönhetően jutott el hozzám. Kicsit gyanakodva – éppen ezért kíváncsian – álltam neki. Nyomasztóan idegennek és riasztóan bonyolultnak tűnt a cím, pláne, hogy az angol eredeti sem frappánsabb. Annyira gáz, mintha a szerző direkt távol akarná tartani az Olvasót! (El is tudom képzelni, hogy a cím az első – és egyébként egyetlen – legyőzendő akadály a befogadó előtt.)

Maga a szöveg lenyűgöző, megragad, beránt, és nem ereszt, amíg a kötet hátsó borítója meg nem állít. Viszonylag ritkán találkozhatunk olyan lendületes regénnyel, mely képes arra, hogy kizárólag párbeszédekből építkezve (!) hiánytalan olvasmányélményt adjon. Az Atyáitok?… ilyen. Nincs benne felesleges szócséplés, terjedelmet növelő vagy öncélú leírás. Minden „megtörténik” a dialógusokban. Az első néhány oldal elegendő ahhoz, hogy a könnyen felfedezhető olvasói stratégia mentén haladva, a történet szerkezetét megértsük. Eggers elképesztő biztonsággal vezeti az Olvasót a bizonytalanságról mesélő szövegben: hagyjuk, mert hagyhatjuk magunkat!

Thomas egy átlagos amerikai fiatalember, aki – mert nem találja helyét a világban, s nem érti a dolgok működését – embereket rabol el és tart fogva egy elhagyott katonai bázison. Nem bánt senkit, és nem akar semmi rosszat, csak beszélgetni és válaszokat kapni az őt feszítő kérdésekre. Először egy űrhajóst rabol el (52-es épület), aztán, mert hiányoznak a válaszok, egy nyugalmazott kongresszusi képviselőt helyez el az 53-as épületben. Az újabb és újabb emberrablások szükségszerűen következnek egymásból és követik egymást, Thomas egyre több embert ejt fogságba, s miközben az új szereplők is beépülnek a történetbe, a „főhős” vissza-visszatér a korábbi rabokhoz. A könyv kristálytiszta szerkezete találgatásra csábítja az olvasót: ki lesz a következő? Milyen traumák nyomán, melyek azok a kérdések, amelyekre érdemes ilyen extrém módon választ keresni?

Az új szereplők – Thomas anyja, tanára, a barátja meggyilkolásában részt vevő rendőr, egy kórházi ápoló… – felbukkanásával a kérdések egyre személyesebb lesznek, és az olvasó előtt kibontakozik Thomas nyomorúságos/átlagos élete. Több olvasatban is, hiszen ugyanazokra az eseményekre mindenki másként emlékszik. Utóbbi – közhelyeznek tűnő – kijelentés ritkán ölt ennyire mellbevágóan vegytiszta formát…

„– Tudja, ha valakinek a barátját elviszik egy kórházba az udvaráról, ahol szitává lőtték, az ember arra számít, hogy egy tisztességesebb helyre kerül. Mert vannak olyan helyek, amiktől azt várjuk, hogy emberségesek és tiszták legyenek, és mindenki tisztességesen viselkedjen. De naponta újabb és újabb helyeket kell kihúzni a listáról. És most már ez egy átkozottul rövid lista, tudja?”

… közben az Olvasóban is ott motoszkál a kérdés, hogy vannak-e/lehetnek-e válaszok. S ha igen, akkor érdemes miattuk mindent felrúgni? S ha igen, akkor a válaszok birtokában van még értelme az életnek? S ha nincsenek válaszok?

Eggers regénye kaotikus – vagy csak összetett? – világunk kérdéseit szegezi az olvasónak: tisztán és jól artikuláltan. A felhőtlen lelkesedésről már lecsúsztam, mégis, frissiben szerzett tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy az Atyáitok?… a mai kamaszok és fiatal felnőttek kulcsregénye, amiben mindenki/bárki magára találhat:

„– Ki mondja, hogy mi nem akarunk lelkesedni? Igenis kurvára szeretnénk lelkesedni. Mi a fasz baj van azzal, hogy szeretnénk lelkesedni? Mindenki úgy tesz, mintha ez valami őrült gondolat lenne, valami felháborító, teljesíthetetlen kérés. Nem érdemlünk meg nagy emberi vállalkozásokat, amik értelmet adnának az életünknek?”

Dave Eggers megírta korunk kulcsregényét!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top