+ Képzőművészet

Mácsai Pál: Biztos voltam benne, hogy külföldön fogok élni

A frissen felújított Örkény Színház igazgatói irodája olyan, akár egy parancsnoki híd. Tegyük hozzá: igen barátságos, napfényes, kuckós parancsnoki híd, friss kávé illatával, tele könyvekkel, színházi folyóiratokkal. Az Örkény társulata egy nappal van túl Az átváltozás premierjén; Mácsai Pál igazgató telefonál, levelet diktál, szervez, egyeztet, vállán Budapest egyik legsikeresebb kultszínházának minden gondja-baja. Amikor végre leül velem szemben, és átveti lábát a fotel karfáján, eltűnődöm, hogyan tud ennyi mindent elvégezni – maximumot nyújtva, sikeresen. Nem csoda, hogy amikor végre ránk csukja az ajtót, és elcsendesülve a beszélgetésre készülünk, az első kérdés, ami eszembe jut, ez:

Rengeteg munkád van, hogyan döntöd el, mi egyebet vállalsz el még? A Műcsarnokban újabb szerepben mutatkozol be: az Egy/Kor – Különutak és konszolidáció a kivonulás idején című kiállításhoz kapcsolódó beszélgetést vezeted. A téma érdekel, vagy inkább a vendégek személye (Molnár Piroska, aki Pogány Juditot hívta meg) vonzott?

Könnyen döntök, mert egyáltalán nem vagyok döntéshelyzetben: majdnem mindig nemet kell mondanom, nincs időm. Erre két okból mondtam igent: egyrészt, mert épp ráérek, másrészt,  mert a téma – maga a kor, a hatvanas évek – személyes érintettség okán is érdekel. Apám maga is művész volt (Mácsai István festőművész – a szerk.), és sokat kínlódott akkoriban: hogyan tudná a saját hangját megőrizni ebben a korszakban? Ő igazából két tűz közé került: a hivatalos kultúrpolitikának túlzottan polgári volt, mert nem volt vonalas, az akkoriban már nagyon is jelenlévő avantgárd pedig szintén polgárinak ítélte, mert nem volt elég avantgárd, illetve egyáltalán nem volt az. Amiben meg nagyon korszerű volt, azt igen kevesen vették észre. Magányos úszó volt egy levegőtlen korban, néha fuldoklott, néha haladt.

A három T-ből tehát…

Egyértelműen tűrt volt, bár néhány tudatlan alak ma támogatottnak szeretné láttatni. Ennek persze nincs értelme, hiszen nem volt az. Nem fontos, de világos példa: semmiféle szakmai vagy állami kitüntetést nem kapott 1954-től haláláig, 2005-ig, ötven év alatt. Ez támogatott életpálya lenne? Működhetett, megjelenhetett, megtűrték – amire ő úgy válaszolt, hogy a múlthoz fordult, oda vonult vissza, egyfajta nosztalgiázó jelleggel. Stilárisan elfordult a jelentől, a múltba menekült – jelesül a németalföldiekhez. Ezt a folyamatot jól látja a Nemzeti Galéria Keretek között című kiállításának kurátora és műtörténészei, itt olvasható róla az első elfogulatlan, szakmailag is korrekt elemzés. Persze ettől még a művészete maga nagyon is modern, a műveiben rendre felbukkanó groteszk például tipikus 20. századi vonás. Ő elég erős volt ahhoz, hogy se erre, se arra ne akarjon megfelelni. Mindezt én kisgyerekként éltem át, keveset fogtam fel belőle, de a magatartását felnőttként nagyon értékelem – szóval, a korszak ezek miatt is érdekel.

És persze a ma esti téma is eltalál, nagyon is: a színház (az interjú a Műcsarnok Elmondanám, hogy volt… beszélgetéssorozatának színházi témájú felvonása előtti napon készült – a szerk.). Nagyjából akkoriban kezdtek azok az irányzatok, személyek, stílusjegyek megjelenni, amelyek máig hatnak – az avantgárd, a modern színház, Kaposvár, Halász, Fodor Tamás, Ruszt, a Pinceszínház, a Szkéné, minden. Hát persze, hogy érdekel, vajon hogyan emlékszik minderre Molnár Piroska, vagy Pogány Judit.

Hogyan készülsz egy ilyen félig kötetlen, azaz baráti-kollegiális, félig szakmai beszélgetésre?

Olvasgatok. Keresem a kapcsolódási pontokat, böngészek a neten, és persze tudok is róluk sokat, mivel mindkettőjükkel közeli kapcsolatban vagyok. Komoly beszélgetést tervezek, ami persze legyen anekdotikus – nem adatok kellenek ide, hanem primer, megélt élethelyzetek. Azt hiszem, többet ér, többet jelent és többet is mond el a Kádár-Aczél korról egy-egy megélt történet, mint sok tudományos tény. És én is fogok mesélni (az apámról persze). Nem ragaszkodom majd az itinerhez.

A Műcsarnok kiállítása hogyan fog megjelenni a beszélgetésben?

Először megnézzük a kiállítást – mindent jól eltervezek előre, aztán a képeket látva nyilván azonnal felborul a koncepció (nevet).

Hogyan élted meg gyerekként ezt a korszakot?

Reménykedőnek és fényesnek tűnt a hatvanas évtized, ellentétben a hetvenes évekkel, amit fojtogatónak éreztem. Láttam az Erzsébet híd építését (ott laktunk a híd tövében), kíváncsi, talán bizakodó embereket. Velünk élt még, az úgynevezett szocializmus ellenére, egy erős polgári hagyomány, hisz a harmincas évek alakjai még éltek, a negyvenes-ötvenes évek főszereplői viszonylag fiatalok, erősek voltak. Emlékszem például arra, hogy a szüleimmel kirándultunk Hűvösvölgybe – és mindenkin nyakkendő volt. A túrázókon, érted? Közben ott volt a kötelező hablaty, nem „kommunista”, hanem szovjet duma, amit senki nem vett komolyan. Ma nincs igazán polgárság, ezek az emberek már meghaltak. Persze kicsit visszafelé emlékszem, sok mindent utólag rakok össze, gyerek voltam. Olvasom apám naplóját, vannak a hatvanas évek végéről való filmjei – mások a tekintetek, az arcok, más a létezés, mint a hetvenes években, amikor mintha mindig november lett volna. Hiába voltam akkor gimnazista, hiába történt velem minden, ami akkor szokott, mégis állandó őszként emlékszem rá.

És mi volt az, ami ennyire beárnyékolta ezt az időszakot, az életnek rendszerint legfontosabb, legszebb 10 évét?

A kádárizmus elfogadhatatlannak tűnt. És erre már nem visszafelé emlékszem, abszolút primer élményem ez, utáltuk, megvetettük, kicseleztük és kiröhögtük kamaszként.

A hatvanas évek tehát édesapád számára jó korszak volt, hiszen a tűrt státusznak, saját önállóságának és karakánságának köszönhetően megtalálta a saját hangját. És a hetvenes években mi volt a helyzet?

A hetvenes éveket nem tudom elválasztani egy meghatározó élményemtől. Mégpedig attól, hogy 1972-ben elköltöztünk onnan, ahol addig laktunk. Gyerekkoromat az Erzsébet híd tövében, Pesten, egy 4. emeleti lakásban töltöttem, ahonnan káprázatos volt a panoráma. (Itt amúgy később Eörsi István lakott, vigaszom, hogy rendes ellenzéki hely lett egykori otthonomból). Mi a Pannónia utcába költöztünk egy tetőtéri lakásba, ami ugyan valamivel nagyobb volt, és így a két kamaszfiú (én és a bátyám) jobban elfért, de az ablakból csak tűzfalakat lehetett látni, apámat pedig nagyon megviselte, hogy elvesztette a távlatokat – és később rájöttem, hogy a költözés nekem is törés volt. Új iskola, új hely, a gyerekkor vége. Ha a hetvenes évek egy jó korszak lett volna, nem lett volna semmi baj. De vacak korszak volt. Én például egészen biztos voltam benne, hogy külföldön fogok élni.

Hol és miként képzelted el az életed?

Nem voltak konkrét elképzeléseim, csak azt tudtam, hogy itt nem maradok. A szovjet rendszer akkor véglegesnek tűnt, eszünkbe nem jutott, hogy valaha vége lesz. És jól tudtam, milyen az élet Nyugaton, hiszen apámék barátai mind 56-os disszidensek voltak (szüleim is kimentek amúgy, csak visszajöttek). Láttam, hogyan élnek ők – és hidd el, ez nem az anyagiakról szólt, hanem minden egyébről. Aztán ezt az elvágyódást a főiskola kioltotta, és amikor végeztem, már jött a világútlevél meg a többi, és összeomlott a rendszer. A fiamnak, ha megkérdezi majd, milyen volt a szocializmus, meg fogom mutatni Gazdag Gyula A válogatás című filmjét. Ebben egy szocialista nagyvállalat zenekart válogat magának. Nézd meg, ha nem láttad. Nem fogsz hinni a szemednek, pedig dokumentumfilm. Meg fogom még mutatni Cseh Tamást, az első lemezt (Levél nővéremnek), és nagyjából képben is lesz. Nem tényeket – érzéseket, benyomásokat kell mutatni.

A hatvanas években hogyan jelenhetett meg a színpadon ez a korszak? Hogy lehetett úgy színpadra állítani egy darabot, hogy megtűrjék, de azért elmondhassa, amit akar? Milyen menekülőutak voltak? Mit tudsz erről a színháztörténetből?

Bele kellett lopni valahogyan. Vagy nem mondani véleményt. A hatvanas évek emblematikus előadása mondjuk Gábor Miklós Hamletje, ami kifejezetten kerülte a kortársiasságot, abszolút konzervatív előadás volt. Nem volt könnyű akkoriban színházat csinálni. Nem véletlen az amatőr színházi mozgalom terjedése, az Egyetemi Színpad meg a többi. A film valahogy szabadabb volt, legalábbis egyeseknek, ott volt Szabó, Jancsó, Makk – a színházban nem fújtak ilyen szelek. Hatvannyolc után, akkor igen. És hát a rockzene: az sok mindent megoldott és pótolt.

Zenével lehetett lázadni, ez volt a szelep.

Lázadni nemigen lehetett, a gőzt kiengedni igen. Aztán jött a hatvanas évek csúcspontja, 68, aminek érdekes volt a dramaturgiája. Ott volt Párizs, ahol paradigmaváltás történt, ahol az új értelmiség született – mi meg bevonultunk a csehekhez. Ezzel értek véget a hatvanas évek, nem 1970-nel, mert ekkor vált világossá, hogy nincs változás és nem is lesz soha.

Még beszélgetünk pár szót az évadról, a bemutatókról, a sikeresen lezajlott felújítási munkákról, aztán útjára engedem az igazgató urat, mert dolga, mint a tenger. Jó volt ez a kis időutazás, jó volt egy hajdanvolt gyerek, egy művész-családból jött művész szemüvegén át látni azt a különös korszakot, amit ma kádárizmusnak nevezünk. Történelem alulnézetből. Aki szeretné folytatni a múltidézést, ne mulassza el megtekinteni a Műcsarnok Egy/Kor kiállítását, a múltról és arról, hogyan lehetett élni és alkotni egy, a történelem süllyesztőjébe hullott korszak díszletei között.

Kovács-Cohner Róbert

Egy/Kor – Különutak és konszolidáció a kivonulás idején

Megtekinthető: január 28-ig

Finisszázs: január 25 – 28.

Az Elmondanám, hogy volt… c. sorozat utolsó estje: január 25. 19.00

Vendégek: Sebő Ferenc, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató és Agócs Gergely, népzenész, népzenekutató, házigazda: Juhász Anna, irodalmár, kulturális menedzser

További információk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top