Új sorozatot olvashat az érdeklődő. Nem időrendben, holott úgy illene. Nem fontossági sorrendben, holott úgy kellene. Még csak nem is a hangulatot követve, hiszen egy emigránsnak (vagy épp kettőnek) a hangulat nem több, mint hamar múló érzelmi hullámzás. E hullámokra ráfeküdni veszélyes, és akár végzetes is lehet. Elsodorhatják.
A napló írója csaknem negyed százada ment el Magyarországról. Társa és szövetségese mindössze hét éve nem él saját hazájában, de így együtt, emigránsként sokszorosan tapasztalják meg azóta a berlini lét örömeit, furcsaságait és azokat a jelenségeket, melyeket nem érteni kell, csak tudomásul venni.
Soha nem tervezte egyikőjük sem a berlini létet. Elfogadták, mert ez volt kettőjük egyezsége, lemondtak sokmindenről, hogy megtarthassák mindazt, ami nekik mindig is, helytől függetlenül a legfontosabb volt. Erről sohasem kellett beszélniük, hiszen a függetlenségük megőrzése mindig is körültekintést, erőfeszítéseket igényelt. Nem volt ez másként Berlinben sem.
Koruknál fogva szemlélődők, bárhol is élnek, de eddigi tapasztalataiknak köszönhetően a szemlélődésnél többet értenek Berlinből, a berlinieknek köszönhetően.
E sorok írója abban bízik, hogy e napló visszaad valamit mindabból, amit e város lakóitól kaptak.
Berlin, 2017 december
Ferber Katalin
Berlini napló
Egy éve már, kérdezed nevető szemmel. Igen, mondom dohogva, pénteken lesz egy éve. Akkor ültünk a mosolygós doktornőnél, aki nagyon lassan, csaknem szótagolva magyarázta el, hogy nagyon beteg vagy, de biztosan meg tudnak gyógyítani. Úgy ültél ott, elsápadva a rémülettől, ahogy még sohasem láttalak. Rendkívüli erőfeszítésedbe került, azt hiszem, hogy a hangod ne remegjen, udvarias voltál, mint mindig, de a tekintetedben láttam a rettegést.
A doktornő nem túlzott és nem bagatellizált, annyit mondott, amennyi kellett a helyzet megértéséhez, s minden második mondata a biztatás volt.
A lakásunk háromszáz méterre volt a rendelőtől, de vonszoltuk magunkat hazáig, egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, december közepe volt, az ünnepek előtt alig egy héttel.
Amíg a vizsgálatok folytak, gyakran kérdezted tőlem, hogy mitől lettél beteg és én nem tudtam erre a választ. Én sem tudtam.
Itthon lerogytunk, s te halkan csak annyit mondtál, felesleges ez a herce-hurca, a kezelés, idős vagy már, legyen úgy, ahogy a szörny diktálja a testedben.
Magamra erőltettem egy mosolyfélét, felháborodást mímeltem, önzőnek neveztem magamat, mit érdekel engem, mondtam, hogy te mit akarsz, na de én! Nem hagyhatsz egyedül.
Hirtelen félbeszakították a tévéhíradót. A tőlünk nem messze levő karácsonyi vásár árusaiba, látogatóiba hajtott egy teherautó. Ráfagyott az arcomra a mímelt derű. Te pedig egyetlen pillanat alatt megértetted az életed fontosságát. Dermedten hallgattuk a híreket a szörnyű merényletről, felsóhajtottál, s a tekintetedből elszállt a rémület. Rendben van, mondtad némi rezignáltsággal, legyen kezelés. Négyszer ismételtem el neked még aznap este, hogy meg fogsz gyógyulni, de te újra becsukódtál, éreztem, hogy ennél többet már nem engedhetsz be a saját világodba, a szörny így is rengeteg energiádat falja.
A mellettünk levő virágüzletből, csakúgy, mint előző évben, a vietnami bolt tulajdonosa mosolyogva vágtatott fel a negyedikre a kiválasztott fenyőfánkkal. Megsimogatta a kezemet, nem fogadott el pénzt. Díszítettük a fát, vendégeink akkor nem voltak, nem fért el egyikőnk lelkében sem a csevegés, az egyébként jóleső közös vacsorák, hallgatni jobb volt, az valamit elvett mindkettőnk félelmeiből.
Moziba mentünk, de mindegy volt, mit nézünk meg. Ürügy volt szinte minden, hogy ne arra gondoljunk, mi lesz, ha az élet újra beindul Berlinben.
Januárban a telefonok sora, újabb vizsgálatok, s nekem minden nap többször is az járt a fejemben, hogy milyen gyorsan és zökkenőmentesen zajlik mindez. Nem volt mindenki barátságos, de egyetlen napot sem késlekedett a teendőjével. Arra gondoltam, hogy én biztosan vágynék valamiféle kedvességre, több mosolyra lenne szükségem, de te, úgy tűnt, ezzel nemigen törődtél.
A külvilág eseményei már nem érdekeltek. Nagyon figyeltél arra, s ma már tudom, csak arra figyeltél, hogy meggyógyulj.
Megörültünk mindketten, amikor kiderült, hogy elegendő két hónapig kezelésre járnod, ez kevesebb volt, mint amit először a mosolygós doktornő mondott.
Elhatároztam, hogy minden nap a kezelés után valami érdekeset és mást kell tennünk, mint a betegségre gondolnunk. Moziba mentünk megint, aztán koncertekre, de volt olyan nap, amikor néhány méter séta után visszafordultunk, mert nem volt erőd sehova menni.
Nekem mindig mindent elmagyaráztak az orvosok, megmutatták az első kezelési napon, mit is tesznek a szörny elűzésére, nevetve meséltem neked később, hogy életemben ilyen technológiát még nem láttam.
A kezelőorvosod mindig mosolygott, kollégának tekintett, hiszen atomfizikus vagy, biztatott, hogy mondd ki bármilyen fájdalmat érzel, hiszen sejtette, hogy nehezen mondanád. Nem ebben és nem így nőttél fel, a panasz, a jajongás a gyengeséggel volt azonos, s egy férfi nem lehet gyenge.
Ma sem tudom, miért nem keseredett el egyikőnk sem, egyetlen pillanatra sem. Azt hiszem, ebben neked döntő szereped volt, hiszen tudtad, hogy mindenki hisz abban hogy meggyógyulsz.
Nehezen jött a tavasz, s júniusban alig hittük el, hogy befejeződött a mindennapi kezelés, hogy a figyelem elterelése már nem feladat, s hogy az első kontroll eredményei egyértelműen bizonyították: gyógyulsz.
Lehet, hogy a gyógyulás nem csak a technológián, az orvosokon és a betegen múlik, hanem valami máson is, amit, azt hiszem, ma már úgy hívunk mindketten: illő alázat mindazzal, amit az életünkben fontosnak tartunk.
