2017. december 8., péntek
Korán kelünk, és a pakolásnál kiderül, ami sejthető volt: a csomagjaink nyilván nehezebbek a szabályosnál, úgyhogy még egy hátizsákot teletömünk, lesz, ami lesz. Ha nagyon szívóznak velünk a reptéren, majd kipakolunk, átpakolunk, szóval majd csak lesz valahogy. A reggelihez levisszük a könyveinket, Éva az Egyasszonyt és a Rózsaszín ruhát, én a Halál Budánt, a Kitömött barbárt és a Pannon Mesét, és szépen dedikáljuk valamennyit a Lu Xun Akadémiának. Átadjuk a többieknek a cuccokat, amiket tegnap a megbízásukból vettünk – Dinconak tetszik az evőpálcika, azt mondja, bízott az ízlésemben. A búcsúzásnál Éva sírdogál, nagyon megszerette Jerryt és Nurdurant – de megígérjük nekik, hogy meghívjuk őket nyáron magunkhoz Kisorosziba.
Ugyanaz a hatalmas, fekete Passat visz ki minket a reptérre, amellyel jöttünk. Szorongó szívvel nézem ezt a hatalmas, gigászi várost, amelyhez képest olyan törpécske a gonosz kis otthoni világ, amelybe visszarepülni készülünk. A becsekkolásnál a bőröndünk túl nehéznek találtatik, de valamiért nem csinálnak belőle balhét. A kézipoggyászaink is túl nagyok, de hiába hitetlenkedünk, beengednek velük. Én beülök enni egy currys halat, kérek egy sört is és csinálok egy kötelező reptéri szelfit, Éva pedig elindul, hogy kínai italokat vegyen a dutyfreeben. Alig végzek a kajával, amikor csalódott arccal érkezik vissza: csak nyugati italok vannak, azok is dög drágán, ami meg kínai, az szinte megfizethetetlen. Úgyhogy csak hazavisszük a Mao-képekkel ékes jüanokat, aztán legfeljebb beváltjuk, ha szűk napok jönnének. De legesleginkább: eltesszük a következő utazásra.
A repülőnk Minszkben száll le Budapest előtt, a beszálláskor sok az orosz szó. Néhány magyar is van. Kiderül, mért nem csináltak nagyobb balhét a csomagokból: a repülő jó, ha kétharmadig telik meg. Éva rögtön le is foglal egy egész sort magának mögöttem, és előre örülget, milyen jót fog aludni. Északi irányban távozunk Pekingből, és a hegyek után, melyről csinálok néhány fotót annak ellenére, hogy valamilyen fura okból a kínai gépeken nem lehet még repülőmódban sem használni a telefont, már a Góbi felett repülünk. Különös látni, hogy milyen markáns a kontraszt a két oldal között: hegyektől a tenger felé dús a vegetáció, a kontinens felől pedig halott, poros a világ. Egy végtelenségnek tűnik, mire átrepülünk felette, és megpillantjuk Szibéria fenyőit. Életem leghosszabb alkonya csaknem hét órán át tart: végig a nyugati horizontról szétáradó vöröses fényben repülünk, amihez stílszerűen vörösbort kortyolgatok és olvasom Ye Xin A Pair of Yade Frogs című regényét, amelyet Shanghaiban kaptunk egy rakat más angolra fordított kortárs kínai regénnyel együtt. Ye Xin regénye a kulturális forradalom idején játszódik, egy ifjú osztályidegent vidékre száműznek tanítani, ahol szerelembe keveredik az egyik tanítványával, a hatalmas mellű Wu Renpinggel. A szerző sok mondatot szentel annak, a főhős miként könyörög a lánynak, hogy vegye le végre a melltartóját. Minszkben leszállva kiderül, hogy nem maradhatunk a gépen: ki kell szállni, és így alkalmunk nyílik, hogy megnézzük azt, amire sose voltunk kíváncsiak – mint kiderül: méltán – a minszki repteret. Rosszarcú kelet-európaiak között üldögélünk, a város körülöttünk a megszokott kelet-európai szcéna: faluba épített lakótelep. Veszek egy műanyag palackos kis Johnnie Walkert. Két óra várakozás után aztán visszaengednek a gépre. Budapesten Emma, Juli és Berta fogad, Emma egy táblát tart a kezében, melyre kínaiul ügyesen felírta Éva nevét, és azt, hogy Hu Peihua. Azt hitte, ez az én nevem, de azon a fotón, amelyről a neveket másolta, épp beültem egy pillanatra Éva mellé Wu Peihua helyére, ameddig tolmácsoltam. Így változtam át kínai nővé.
– VÉGE –
