Lapít a fel nem robbant, világháborús bomba a földben. Ha negyvenöt fokban szurkálják körül, van esély arra, hogy baj nélkül kitapogassák. Ha viszont ennél nagyobb szögben éri a behatás, beindulhat a detonáció. Nem mindegy tehát, hogyan közelítünk: dráma éppúgy lehet belőle, mint megkönnyebbült sóhaj.
De egy pokolgéppel is lehet finoman bánni. Sőt, még az emberekkel is.
Van egy tűzszerészünk, aki véletlenül rádöbben arra, hogy az apja nem a biológiai apja. Egyúttal van egy várandós lánya is, aki pedig közli, hogy az ő babájának pedig nem is volt és nem is lesz apja, slussz-passz. A tűzszerész most már csak abban biztos, hogy ő azért továbbra is apja a saját makacs lányának, és nyomozni kezd a többi, hiányzó papa után, hogy minden családtag a helyére kerüljön. Aztán ezek a fogalmak elkezdenek egyre jobban és jótékonyabban elmosódni, ahogy egyre több szereplő tűnik fel a színen.
Egy nyomozás és egy szerelem története keveredik, megbolondítva a brazil szappanoperák családfaburjánzásával. Nemcsak sztorinak jó ez, és nemcsak a poénok ülnek, hanem mutatja az emberi kapcsolatok valós alakulását, ami nem igazodik a kapcsolati címkékhez. Az igazság keresése és a társ utáni vágy átrendezi a viszonyokat, a zsák megtalálja a foltját, akkor is, ha nem akarja – de igazából szüksége van rá. A szereplők tulajdonképpen keresztbe-kasul örökbe fogadják egymást, barátként, szülőként vagy szerelmesként.
A tűzszerész lánya egyedül áll a házuk sötét előszobájában. Az apja után kiáltozik, de nincs otthon. Ekkor váratlanul elfolyik a magzatvize. Öntudatlanul is a régóta halott édesanyját kezdi szólongatni. Abban a pillanatban egyedül van, de még sincs egyedül, körülötte vannak azok az emberek, akikből az élete áll. A pillanatnyi hiányt és félelmet ellensúlyozza a bizalom és a mások élete iránti tisztelet, ami ezt az öntörvényű posztkamaszlányt igazából jellemzi. És valóban meg is érkezik a segítség, még ha istentelenül kétbalkezes is.
Amikor bementem erre a filmre, történetesen éppen a már meghalt és a még nagyon is élő szeretteimmel fájdítottam a szívem. És úgy jöttem ki, hogy azt éreztem, a kisközösségünkben mindenki a helyén van, és pont azt csinálja, amit kell és tud – és ha segítenek neki, még többre lesz képes. A film nem beleringatott ebbe az illúzióba, hanem szeretetteljesen és finoman vezetett végig azon, hogyan lehet gyengéden bánni az emberekkel és önmagunkkal.
