2017. december 6., szerda
Reggel hétkor kelek – Éva már órák óta fenn van. Igyekszik titkolni, de ordít róla, hogy nagyon szeretne már otthon lenni. A gyerekek, a ház, a kert, meg a megszokott ritmusa. Megértem, hogy mindez hiányzik neki, én viszont, ahogy közeledik az indulás, egyre rosszabbul érzem magam. Semmi kedvem visszamenni. Egyedül az a kötelesség szól bennem, hogy Emma jövőre érettségizik, és addig nem érdemes már nagyobbat mozdulni, de ennyi az egész. Ha arra az agresszív és tahó légkörre gondolok, ami odahaza vár – és amitől olyannyira elszoktam a derűs és kedves kínaiak között – hányingerem lesz. Hogy is lehetne kedvem visszamenni egy országba, ahol feketelistán vagyok; visszamenni egy országba, ahol a náci kormánysajtó – hogy kínai metaforával éljek: a Kuomintang – mocskol; visszamenni egy országba, ahol a nyomort fejlődésnek, az acsarkodó gyűlöletet emberi méltóságnak, hisztérikus gőgöt pedig nemzeti öntudatnak nevezik, tudománynak hazudják a gyilkos babonát, a bosszúszomjas dilettantizmust pedig művészetnek. Ugyanakkor megacéloz valamennyire az a tudat, hogy családom egyetlen tagja sem érzett hazamenetelkor mást az utóbbi száz évben. Ugyanilyen viszolygással gondolt Áprily dédapám Dijonból az úri Magyarországra, Jékely nagyapám Bécsből a dögszagú szocializmusra. A célom ugyanakkor világos: nem akarom, hogy még egyszer a jövőben gyerekeim közül valaki is ezt érezze; ezért külföldre kell menekítenem őket.
Évának már nincs kedve kimozdulni, de bennem még dolgozik a felfedezőkedv. Most kezd igazán idegesíteni, mennyi mindent nem néztem meg – és hiába mondom magamnak, hogy ennél többre az időből emberi léptékkel egyszerűen nem futotta többre, csak mardos az önvád, hogy azért ezt meg azt csak meg kellett volna nézni. Úgyhogy felkerekedek és elmegyek a Harangtoronyhoz a Dongcheng kerületbe. Bepréselem magam a reggeli metróba. Jó ebben a békés és kedves embertömegben, amelyet a jövőbe vetett bizalom és a kölcsönös jóindulat irányít – meg persze a mindent látó kamerák, a minden szót központi szerverekbe irányító mobiltelefonok, a minden sarkon posztoló rendőrök szilárd rácsszerkezete. De tudom, nem a magam demokrácia- és szabadságfogalma felől kell ezt a dolgot vizsgálni, meg kellene próbálni a kelet hagyománya felől rátekinteni, de ehhez egyszerűen nem tudok a keletről eleget. Így hát lebegek tovább ebben a kellemes tudathasadásban.
Nanluoguxiangnál szállok le, és egy darabig nem találom, merre van Észak, merre dél. Ragyogó napsütés van, langyos az idő, hunyorogva téblábolok. A mobilomon ide-oda forog az iránytű, valamitől ő is össze van zavarodva. Elindulok találomra, néhány száz méter után azonban egyértelmű lesz, hogy rossz felé mentem, addigra már a mobil is meggyógyul, és irányba igazít.
A dongchengi tényleg az egyik legszebb hutong, amelyben eddig jártam, bár valamennyire csökkenti az élményt, hogy ez már szemmel láthatólag nagyon elszentendrésedett. A Tabán lehetne ma ilyen, ha meghagyták volna. Bolt hátán bolt – de hát ma tényleg nem akarok már semmit venni, holnap készülünk a Pearl Marketbe, majd ott úgyis összevásároljuk, amit még a családnak szeretnénk. Beülök egy kávéra egy igazi kávéházba, az asztaloknál nyugati túristák lógnak a neten. Megkávézom, bámulom az utcán jövő-menőket, aztán fizetek és megyek még pár kilómétert. Megéhezem és megállok egy kis kajálda előtt, ahol ki van téve a képe annak a virágformára vágott kolbásznak, amivel már többször szemeztem, de valahogy még egyszer sem jutottam el oda, hogy vegyek is; itt az idő, gondolom. Még csak az utcáról nézek befelé, de a nő, aki eddig a pult mögött tett vett, már oda is perdül mellém, karon fog és beinvitál. A virágforma képére mutatok, ő bólint. Széket húz elő, leültet. Keskeny kis helyiség, összvissz hárman ha le tudnak ülni benne. Engedelmesen várom a kolbászomat, süttetem magam a meredeken tűző, délelőtti nappal, de a kolbászom nem hogy nem jön, még csak nem is serceg, illatokat sem ereget. Hátra nézek, és látom, hogy az asszonyság békésen mosogatja az edényeket, miközben dudorászik. Biztatóan rám mosolyog, én bíztatóan visszamosolygok, és, mit lehet tenni, tovább süttetem magam a napon. Öt perc múlva, amikor még mindig semmi hír a kolbász felől, megint visszafordulok. Ekkor már egy nagy wokot keneget olajjal, vagy zsírral, és olyan kedvesen mosolyog rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én itt üldögélek, ő ott tesz-vesz, kolbász meg sehol. A huszadik percnél, amikor már érzem, hogy piros lett az arcom az éles napfényen, hallom, hogy lobban a gáz, füstöket érzek a konyha felől (csupa daktilus), és már csak tíz perc kell, és kezembe kapom a curryvel alaposan megszórt, forró, illatos és ropogós húsvirágot. Mosolyogva, kicsit már a régi ismerősök bizalmasságával elbúcsúzunk. Mire elrágcsálom a kolbászkát, ami tényleg nagyon ízletes, már oda is érek a Dobok Tornyához, ahonnan – nomen est omen – dübörgő dobszó szűrődik – pontosabban inkább hömpölyög – ki a magasból. Elmegyek az északi oldal felé, de a tér felőli bejáraton csak egy felirat fogad, hogy a mai napon mindkét torony be van zárva karbantartási munkálatok miatt. Úgyhogy megyek ez kört, megnézem a tornyokat kívülről, megállapítom, hogy magasak, s hogy színpompájukkal ugyanolyan császári emberfelettiséggel magasodnak a kis egyszintes hutongerdő fölé, ahogy ezt már a Tiltott Városban vagy a Nyári Palotában láttam. Jobb híján tehát elindulok a hutongon át a metrómegálló felé egy olyan utcán, ahol végig riksák álldogálnak, bennük a megfáradt riksahajtók alszanak vastag takarók alatt. Látok néhány igazán időtépte, izgalmas arcot, de amikor fényképezésre emelem a telefonom, kinyílik a szem – szégyenkezve kapom el a kezem.
Ebéd után Évával együtt megyünk a találkozóra, amit Gyula, az Idegennyelvi Rádió magyar adásának igazgatója szervezett egy lionangi kiadóval. Anna wechaten már reggel elküldte a találkozó helyét – Dongdan, C kijárat – úgyhogy Évával magabiztosan indulunk neki az útnak. A Dongdan megálló azonban valószínűleg minden idők legtöbb kijárattal felszerelet metrómegállója. Amikor kilépünk a vonatból, egyből egy „E,F,G,H Kijárat” feliratú tábla fogad, és akárhogyan nézelődünk, az istennek nem találunk A-B-C-t. Találomra felmegyünk tehát az E-nél, lévén az a C-hez legközelebb. Ahogy felmegyünk a mozgólépcsőn, megnézzük a térképet, amin végre megtaláljuk a C kijáratot, az egész megálló épp ellenkező végén. Visszamegyünk a metróba, újra átmegyünk a becsekkoláson, csomag-szkennelésen, fémkeresős motozáson, aztán lent megint eltévedünk. ABCD-sehol. Ideges vagyok, mert már késésben vagyunk, és odakint időközben morcossá vált az időjárás, nem akarom ismerőseinket megváratni, de akárhogy igyekszünk, megint csak nem találjuk a kiutat. Feljövünk hát az F-nél, és a felszínen átvágva próbáljuk megközelíteni a célt. Végül Csaba vesz észre minket észre először. Bemutatkozunk Yan Weioingnek, a Liaoningi Népi Kiadó igazgatójának, nagy nehezen Anna is előkerül a föld alól – ő már lent keresett minket a metróban – és elindulunk a tárgyalás helyszíne felé – teázni. Erre mi Évával felkapjuk a fejünket: még minden a kettőnkben ott van a félébren töltött éjszaka utáni kótyagosság, úgyhogy most meglehetősen udvariatlanul azt kérjük vendéglátóinktól, hogy tekintsenek el ettől a nemes kínai szokástól, és engedjenek a mi nyugati ízlésünknek: legyen inkább kávé. Szerencsére a teaház épületében van mindjárt egy Starbucks is, úgyhogy a tárgyalás a kávégépek sivítása közepette zajlik. A liaoningi igazgatónő bemutatja a kiadót, én is elmondom, miben tudok segíteni, megbeszéljük, milyen anyagokat küldünk át egymásnak, aztán kapok néhány könyvet, amelyeket a kiadó nemrég hozott ki; ezek közül a legbecsesebb a Mao harcászati tartalmú beszédeit összegyűjtő kétkötetes munka, amelyet azonnal boldogan magamhoz is ölelek, bár elmondom, hogy ez egy merőben szubjektív, gyűjtői rajongás, és nem különösebben valószínű, hogy a magyar kiadói világban ez a könyv bárkit is érdekelne. Kapunk viszont két könyvet egy írótól (Kahn Ula – mondja a kínai karakterfelismerőm, s a kötet címe: Szülővárosom, de a google, sem a Baidu ilyet nem ismer), aki a kulturális forradalom alatti borzalmakról ír, az lehet, hogy érdekes lesz. Aztán elbúcsúzkodunk, és megyünk tovább a Glasses Cityhez, ahol – legalábbis Pillar szerint – olcsón lehet szemüveget csináltatni.
A Glasses City környékén egymás hegyén hátán állnak a szemüvegplázák, nagy nehezen rá is akadunk az ezer közül arra a boltra, amelyet Pillar ajánlott, de a vizsgálatok után kiderül, hogy bár a lencse csakugyan olcsóbb, de a keret baromi drága, vagy legalábbis nem sokkal olcsóbb, mint odahaza, ráadásul még alkudni sem lehet. Úgyhogy megegyezünk abban: tartoztunk egy úttal az ördögnek, és elindulunk az estében hazafelé. Mivel a vacsorát már lekéstük, bemegyünk utoljára a Shilipunál a kedvenc (már mondhatom, hogy kedvenc, már harmadszor kajálunk itt) vendéglőnkbe, és kikérjük kedvenc ételeinket: Éva fokhagymás-chilis zöldbabot és marhahúsos rizset, én meg egy nagy tál ropogós garnélát, amit még sem kell hámozni, egyben el lehet ropogtatni. Odahaza még megnézem a netet, feltöltök ezt-azt a FB-oldalamra, és a CGTN-t nézem, amin egy beszélgetés megy arról, csakugyan hanyatlóban van-e a Nyugat és feljövőben a Kelet. A kínai szakértő meglepően óvatos: a Kelet emelkedésének szerinte nem feltétele, nem is következménye a Nyugat hanyatlása, sőt, Kína egy erős Nyugatban érdekelt. De azért valami mosoly a műsorvezető és a beszélgetőtársak szája szögletében is ott bujkál.
