2017. december 5., kedd
Hajnalban hallok valami motoszkálást a fürdőszobából, és elfog a gyanú, hogy a hatodik érzékével Évuka rábukkant a sálra, de aztán reggel, amikor előhozom, és ünnepélyesen átadom, a meglepetése őszintének látszik. De hát persze nagy színésznő az én feleségem, simán benne van, hogy még az előtt tudta, mit fogok venni és hová fogom tenni, amikor én még a gyógygombákon tépelődtem. Mindenesetre a sálnak nagy sikere van, csakugyan remekül áll, már reggelihez azt viseli. Nurduran is mellénk települ, tegnap ötször beszélt az anyukájával, mondja. Csipkelődve megkérdezzük, hogy az exszel is csetelt-e, pironkodva tagad, aztán elmondja, hogy ez a lassan egy hónap jót tett az elszakadásnak. Éva megpuszilgatja. Lassan ő is a lányunkká vált, van benne valami tétova bizonytalanság, ami miatt hozzánk, a stabil ötvenesekhez csapódott, kicsit elveszett a társaságban, Jerryvel nem nagyon békülnek, mert a lengyel provokatív stílusát az érzékenysége nem bírja, a fiatalok együtt lógnak, Dinco csodabogár, Pillarnak pedig, aki már sokat volt Kínában és tele van ismerősökkel, megvannak a maga útjai. Nagyon aggódik, hogy a terhünkre van (nincs), és állandóan megkérdezi, nem baj-e, hogy velünk tart, mindig megnyugtatjuk, hogy örülünk, ha velünk van. És tényleg örülünk, mert kedves és derűs.
A sanghaji pályaudvaron várakozó csodakígyók
Nyolckor már pakolunk is be a buszba és indulunk a pályaudvarra. A buszon azon beszélgetünk Évával, hogy Hugyecz sorsa tényleg kész regény, és meg kellene írni; azt mondja, kezdődjön ott, hogy a házát Los Angelesben elnyeli a földrengés. Maximálisan egyet értek, egy történet felütése legyen akciódús és in medias res. Aztán egymás szavába vágva soroljuk, hogy és mint következhetnének az újabb és újabb fordulatok. Szóval mire leszállunk a buszról, már meg is van a szinopszis, csak a címét nem tudjuk még kitalálni. Mindenképpen benne kell legyen a Sanghaj. Megint jó korán érünk ki a pályaudvarra, még elmegyünk egy Starbucksba kávézni, rámegyünk a wifire és Jerryvel kölcsönösen átküldözgetjük egymásnak a korábbi napok fényképeit.
A vonat visszafelé sokkal gyorsabban megy, mint lefele jövet, ennek nem tudom, mi az oka, de egyszercsak azt látom, hogy a kijelzőn feltűnik a 352 km/h. Nem hiszek a szememnek, bekészítem a telefont, hogy felvegyem, de tíz percen át nem jön újra, és amikor megint feltűnik a sebességjelző, már egy kanyarban lassítunk épp, és csak 339-et sikerül lefotóznom. Írom a naplót és nézem a tájat: a tavaszból lassan visszatérünk a télbe, a tágas ablakok, a teraszok és a pálmafák eltűnnek, lombjavesztett fák, összezsugorodó falusi házak között repülünk a csodakígyó gyomrában. Sajnálom, hogy oda kell hagyni Shanghait, és furcsán meginog az identitásom, amikor rájövök, hogy úgy érzem, most éppen haza jövök. Sanghaj volt a kirándulás, Peking a haza. A másik haza helyén csak üres szorongás, fekete lyuk.
Volt 352 km per h is
Épp csak kipakolunk, gyorsan megvacsorázunk és indulunk is tovább. Yu Zemin hívott estére egy festő barátjához, akiről könyvet írt. Veszünk egy üveg bort a Family Marktban, hogy nem menjünk üres kézzel. A 6-os metró végállomásánál, Haidian Wuluju-ná van találkozó, amit már csak a regényesen hangzó neve miatt is rég meg akartam már látogatni, de aztán lassan beletörődtem, hogy nem lesz rá idő, mint ahogy arra a tervre sem, hogy minden (na jó, néhány, mert a minden az 32) metró végállomásáig elmenjek, és ott legalább egy rövid sétát tegyek. Legalább Haidian Wuluju meglesz.
A metrón különös és szokatlan jelenségbe botlunk: valaki hangoskodik. Egy férfi üvöltözik egy nővel, nyilván a párjával. A dolog annyira elképzelhetetlen volt eddig és annyira elszoktunk tőle, annyira hozzászoktunk az csendben és engedelmesen várakozó, szótlanul a telefonját bámuló, kedvesen mosolygó tömeghez, hogy a kontraszt a dolog valódi súlyát sokszorosára növeli. Az átlagosnál kicsit kopottabban öltözött pár, talán a fickó részeg is. A nő csendben áll, lehajtott fejjel, a fickó meg előre hajolva ordít. Nála van a nő táskája. Nem üt, nem hadonászik, csak üvölt. Óvatosan, oldalra pillantva nézik a kínaiak, Éva viszont harciasan odabámul. Azt sziszegi, ha a csávó megüti a nőt, ő odamegy, és agyonvágja. Nagyon drukkolok a fickónak, hogy uralkodjon a kezén. Befut a metró, beszállunk, néhány ajtóval lejjebb beszáll a pár is. Éva közelebb nyomakodik hozzájuk, mereven fixírozza a férfit; ez is elég szokatlan felállás, mert amúgy mindenki más elfordítja a tekintetét, pontosabban le se veszi a telefonjáról. A fickó, aki még mindig üvöltözik, észre veszi Évát és zavarba esik.
„-Ugye leütöd, ha nekem jön…?”
– kérdi Éva, és még közelebb nyomulunk. A felpaprikázott férjecske ezt már nem bírja tovább, és szemét lesütve eloldalog, magára hagyva partnerét, lejjebb megy néhány ajtónyival, onnan nézeget vissza. A következő megállónál mindketten kiszállnak, ahogy kihúz az állomásról a metró, elsuhanva még látom, ahogy a nő engedelmesen kullog a pacák után.
Min még nincs ott Haidian Wulujunál, ácsorgunk egy kicsit és tárgyaljuk a tanulságokat: Éva persze arról beszél, mennyire emlékezteti ez a helyzet az első házasságára, ahol az ura előszeretettel üvöltözött vele a nyílt utcán. Igyekszem megnyugtatni, de nem nagyon lehet. Szerencsére befut Min a festő társaságában, és ez eltereli a gondolatait.
Vacsorán Fan Yimingnél és feleségénél
Nem megyünk messzire: a lakóparkot, ahol a festő lakik, a jeles német építész, Otto Steidle tervezte: ahogy belépünk a kapun, mintha csak Berlinbe csöppentünk volna. A telepet nagyrészt művészek lakják: a nagy ablakok, tágas terek csakugyan ritkák errefelé. Fan Yimingnek nem csak a lakása, hanem egy emelettel lejjebb a műterme is itt van: irigylésre méltó helyzet, emlékszem, gyerekkoromban apám ennyit átkozódott, amiért nem fért el a képeivel a lakásban.
Ahogy belépünk a lakásba, nyilvánvalóvá válik, hogy valami egészen rendkívülit látunk. A képek, talán a különleges festési technikától, amelyet, mint később Fan Yiming elmeséli, a reneszánsz freskófestészetből tanult, varázslatosan életszerűek, egyszersmind zavarba ejtően mese- és filmszerűek. A lakás berendezése puritán, minden patikatiszta, az ötvenes házaspárt valami különös, gyermeki atmoszféra veszi körül. Éva rögtön rákérdez, hogy ugye nem pekingiek – csakugyan, a termetük sokkal kisebb, mint errefelé megszoktuk, és az arcvonásaik is mások. Kiderül, hogy Kína másik, legdélibb végéről származnak. A fiuk Svédországban tanul – bár még csak 16 éves. Kérdezzük miért, a válasz az, hogy a srác egyszer csak rájött, hogy őt a svédek érdeklik. Egy fényképét látom a polcon – a srácnak szőke a haja. Nehéz ennél nagyobb ellentétet elképzelni – bár sokan festik a hajukat, többnyire ez a barna valamilyen árnyalata, szőke hajat csak egészen elvétve látunk, akkor is inkább fiúkon. A szülők már készülődnek is utána, lakást is vettek odakint.
Mi már a Lu Xun Akadémián bevacsoráztunk, de vendéglátóinknál ismét ki kell tennünk magunkért: sertéssült, halkrém, sütőtök, bok choy, marhasült és saláta vár az asztalon.
Aztán vacsora közben megtudjuk a részleteket. Fan Yiming Tibet megszállottja. Minden éveben leutazik oda a barátaival – egy ilyen útra kísérte el pár éve Min is, és ez a kaland is benne van a könyvében – és Tibetben olyan helyeket keresnek, amelyeket még nem ért el a globalizáció. Ott készíti a festő a vázlatait, meg fényképez, és ezekből festi meg aztán a képeit – rettentően lassan, javítgatva, évente kettőt-hármat. Egy időben elég sokat eladott – nem kérdezem az összeget, de nem lehetett olcsó, mert aztán két-három évig éltek egy-egy kép árából. Most nem ad el, össze akar gyűjteni egy nagyobb tárlatra valót- úgyhogy elég sok képet van alkalmunk megnézni. Le is megyünk a műterembe, amely az alattunk levő lakásban van. Mielőtt belépnénk, a mester fertőtlenítővel fújja be a lábtörlőt, ebben kell megtörölnünk papucsainkat, melyeket fent kaptunk a cipőink helyett. Tesz valamilyen rituális mozdulatot, s csak utána léphetünk a szentélybe. A képek a tisztaság, a romlatlanság, a szakralitás utáni vágyról tanúskodnak, s mind egy-egy csodát ábrázolnak. A tibetiek lebegtetik a köveket, szelet és esőt támasztanak, úrrá lesznek hitükkel a természet erőin, erről szólnak a képek, hallatlan átéléssel és hittel megfestve. Furcsa mindezt itt látni egy olyan dübörgő Peking közepén, egy fővárosban, amely lassan a világ középpontja lesz, s amely már szinte csak egyetlen transzcendenciát ismer, a pénzt. Van ebben valami zavarba ejtő disszonancia, amit otthonról – mutatis mutandis – olyan jól ismerek. Az ősibe és a szakrálisba belebetegedett művészek kínjait elég közelről tapasztaltam.
Min elmeséli, hogy a festő már-már az autizmusig mániákus, mindennek mindig ugyanott kell lennie, ecsetnek, festéknek, kis tárgyaknak a polcon – melyek mind mind Tibetből származnak – a napirendje görcsösen egyforma, tisztaságmániája pedig elviselhetetlen. Minden bútort saját kezűleg készít, beleértve a hangfalakat is, amely – látva a külön-külön kétcsöves Consonance erősítőket, nyilván brutálisan jól szólnak. Nekem nagyon bejön ez a felfokozott bolondéria, van benne valami a nagy célok reménytelen elérhetetlenségéből és bosszantó hétköznapiságából, s az a dacos kulturális szembeszegülés, amellyel a pénz vallásának városában ez a fiú az archaikusat és a szakrálisat próbálja megmenteni, megőrizni felmutatni, kellően heroikus és kellően képtelen ahhoz, hogy az ember azt mondja: ez igen.
Mondom is neki, és mondja Éva is, akit a könnyekig meghat ez a hallatlan intenzitású képvilág.
Közben bevezet minket egy aprócska szobába, ahol egy kis asztalkát egyetlen, fölötte függő lámpa világít meg. Ez a teaszoba, ahol sor kerül egy olyan teaszertartásra, amelyről már ugyan sokszor hallottam, de részese még egyszer sem lehettem. A Mester természetesen teázás tekintetében sem kevésbé mániákus, mint egyebekben. A teáskanna egy olyan faluból való, a szülőföldjükről, ahol csak korlátozott számban készítenek és kizárólag kézi munkával a csak ott fellehető különleges agyagból havonta egy tucatot, amelyet a világ gyűjtői gigászi összegekért vásárolnak. A csészék szintén olyan agyagból készültek, amelyek magas fémtartalom miatt olyan nehezek, mintha ólomból lennének. Különleges fényű, kékeszöldes máz borítja a felületüket, amelyet nem rálöttyintenek, hanem maga az agyag izzad ki a tűzben hevülve. Már ha kiizzad: egy-egy hatalmas kemencényi készletből jó ha egy tucat képes erre a mágikus mutatványra. ÉS csakugyan, mutat nekünk a Mester néhány olyan csészét is, amely a fémes mázú csészéink édestestvére, vele azonban nem esett meg az a csoda, mint amelyekből a teáinkat isszuk: ezek fénytelenek, szürkék, s az ember szíve szinte megesik rajtuk, látva az isteni szeszély csúnya igazságtalanságát, amely tehetséget, fényt és csillogást ilyen összevissza osztogat, s amely oly hasonló az emberi világhoz, amiként ezt – hogy másra nem utaljak – Milos Forman Amadeusa is oly szépen felmondja. A csésze olyan értékes, hogy a kezemben tartott példányt, amikor valamilyen véletlen folytán csorbát szenvedett, a Mester arannyal javította meg.
A Mester a parányi kannát színültig tölti teafűvel: már ez is meglepő számunkra, akik azt szoktuk meg, hogy egy kannába egy-két filtert lógat az ember, ráadásul abban sem tudja, mi az ördög van, tea, vagy csak silány élelmiszerkémia. Ezt a hatalmas adag tealevelet egy nagy löttyintés forró vízzel először is leöblíti, megtisztítja. Ezt a teát, az első öntetet, el is locsolja, nem tölti a csészékbe. De nem ám kilöttyenti valahova félre, hanem szétlocsolja az asztal közepén álló vaskövön: ez, bár kő, olyan nehéz, és olyan tapintású is, mint az öntöttvas. Téglalap alakú, körben van némi pereme, és a felületét vastag, barnás bevonat borítja: mint megtudjuk, ez nem rozsda, hanem az évek alatt kilöttyintett teák rákövült esszenciája. Miután így megtisztult és meglágyult a tealevél, elkezdődhet a teázás: a most rázúduló víz, anélkül, hogy egy percet is pihenne, már ott is van a csészénkben. De ennyi idő is elég, hogy kioldja az aromákat. Majd még egy és még egy öblítés jön, ha jól számoltam, összesen négy, aztán a tealevél megszolgálva a magáét, már megy is a szemétre (nyilván nem oda, hanem valami különleges komposztálóba, de erről nincsenek értelsüléseim.)
Az első teánk egy különleges sziklatea, amely csak egy bizonyos sziklán nő, s a sanyarú talaj miatt csak kevés levelet hoz; ez azonban annyira illatos és olyan különleges aromákat zár magába, hogy azt egyéb, szerencsésebb környezetben növő teafélék nem tudnak kiizzadni magukból. Ennek a példázatnak is vannak emberi tanulságai, de azzal most nem fárasztom az olvasót. A következő szintén egy fajta sziklatea, amely ugyanúgy átmegy az öblítés szertartásán, lágyabb és illatosabb; a harmadik egy szent domb oldalán termett, különleges talajon, a negyedik pedig, amelyet Min barátunk a teák aszújának nevez, egy olyan teafajtából, amely csak egy domboldalon nő az egész univerzumban, és évente összesen negyven dekát terem. Ebből mi elfogyasztunk kábé kettőt. Közben a varázserejű teáscsésze, melynek felületét a Mester mikroszkóp alatt mutatja meg, hogy megfigyelhessük a sok apró légjáratot és buborékot, amitől még különlegesebb és teaélvezetre még alkalmasabb – megtelik fantasztikus illatokkal: mint egy illatszeres edény, engedi ki magából a teák legnemesebb aromáit.
Éva közben kérdezgeti, hogy ettől nem megy-e fel a vérnyomása, de a Mester megnyugtat minket, hogy ezek a teák épp ellenkezőleg, temperáló hatásúak. Ennek ellenére némileg szédelegve ülünk a metrón, otthon pedig sehogy sem akarózik elálmosodni. Megnézem, a neten mi van, és látom, hogy egy nyilas hecclapban egy állítólagos irodalomtörténész kispolgári elhajlással vádol: a Párt ökle lecsap rám. Derék ügynök módjára listázza, ki és mit vétett a kötelező ideológia ellen, ki mivel sértette meg a vezért és a népet; sorra veszi Borbély Szilárdot, Esterházyt, Závadát és Krasznahorkait; majd azt mondja, „És idesorolom Péterfy Gergely sikerkönyvét, a Kitömött barbárt (2014) is – kevés intelligensebb magyar regénnyel volt dolgom –, ő is képtelen megállni, hogy be ne férkőzzenek okos mondatai közé azok a fröcsögő vélekedések, amelyeket anno a Népszabadságban bocsátott ki folytatólagosan magából.” Min még fenn van, ráírok wechaten, röviden vázolom a helyzetet, s megkérdezem, Kínában előfordulhatna-e ilyesmi. Azt mondja: nem.
