2017. december 5., kedd
Hajnalban hallok valami motoszkálást a fürdőszobából, és elfog a gyanú, hogy a hatodik érzékével Évuka rábukkant a sálra, de aztán reggel, amikor előhozom, és ünnepélyesen átadom, a meglepetése őszintének látszik. De hát persze nagy színésznő az én feleségem, simán benne van, hogy még az előtt tudta, mit fogok venni és hová fogom tenni, amikor én még a gyógygombákon tépelődtem. Mindenesetre a sálnak nagy sikere van, csakugyan remekül áll, már reggelihez azt viseli. Nurduran is mellénk települ, tegnap ötször beszélt az anyukájával, mondja. Csipkelődve megkérdezzük, hogy az exszel is csetelt-e, pironkodva tagad, aztán elmondja, hogy ez a lassan egy hónap jót tett az elszakadásnak. Éva megpuszilgatja. Lassan ő is a lányunkká vált, van benne valami tétova bizonytalanság, ami miatt hozzánk, a stabil ötvenesekhez csapódott, kicsit elveszett a társaságban, Jerryvel nem nagyon békülnek, mert a lengyel provokatív stílusát az érzékenysége nem bírja, a fiatalok együtt lógnak, Dinco csodabogár, Pillarnak pedig, aki már sokat volt Kínában és tele van ismerősökkel, megvannak a maga útjai. Nagyon aggódik, hogy a terhünkre van (nincs), és állandóan megkérdezi, nem baj-e, hogy velünk tart, mindig megnyugtatjuk, hogy örülünk, ha velünk van. És tényleg örülünk, mert kedves és derűs.
Nyolckor már pakolunk is be a buszba és indulunk a pályaudvarra. A buszon azon beszélgetünk Évával, hogy Hugyecz sorsa tényleg kész regény, és meg kellene írni; azt mondja, kezdődjön ott, hogy a házát Los Angelesben elnyeli a földrengés. Maximálisan egyet értek, egy történet felütése legyen akciódús és in medias res. Aztán egymás szavába vágva soroljuk, hogy és mint következhetnének az újabb és újabb fordulatok. Szóval mire leszállunk a buszról, már meg is van a szinopszis, csak a címét nem tudjuk még kitalálni. Mindenképpen benne kell legyen a Sanghaj. Megint jó korán érünk ki a pályaudvarra, még elmegyünk egy Starbucksba kávézni, rámegyünk a wifire és Jerryvel kölcsönösen átküldözgetjük egymásnak a korábbi napok fényképeit.
A vonat visszafelé sokkal gyorsabban megy, mint lefele jövet, ennek nem tudom, mi az oka, de egyszercsak azt látom, hogy a kijelzőn feltűnik a 352 km/h. Nem hiszek a szememnek, bekészítem a telefont, hogy felvegyem, de tíz percen át nem jön újra, és amikor megint feltűnik a sebességjelző, már egy kanyarban lassítunk épp, és csak 339-et sikerül lefotóznom. Írom a naplót és nézem a tájat: a tavaszból lassan visszatérünk a télbe, a tágas ablakok, a teraszok és a pálmafák eltűnnek, lombjavesztett fák, összezsugorodó falusi házak között repülünk a csodakígyó gyomrában. Sajnálom, hogy oda kell hagyni Shanghait, és furcsán meginog az identitásom, amikor rájövök, hogy úgy érzem, most éppen haza jövök. Sanghaj volt a kirándulás, Peking a haza. A másik haza helyén csak üres szorongás, fekete lyuk.
Épp csak kipakolunk, gyorsan megvacsorázunk és indulunk is tovább. Yu Zemin hívott estére egy festő barátjához, akiről könyvet írt. Veszünk egy üveg bort a Family Marktban, hogy nem menjünk üres kézzel. A 6-os metró végállomásánál, Haidian Wuluju-ná van találkozó, amit már csak a regényesen hangzó neve miatt is rég meg akartam már látogatni, de aztán lassan beletörődtem, hogy nem lesz rá idő, mint ahogy arra a tervre sem, hogy minden (na jó, néhány, mert a minden az 32) metró végállomásáig elmenjek, és ott legalább egy rövid sétát tegyek. Legalább Haidian Wuluju meglesz.
A metrón különös és szokatlan jelenségbe botlunk: valaki hangoskodik. Egy férfi üvöltözik egy nővel, nyilván a párjával. A dolog annyira elképzelhetetlen volt eddig és annyira elszoktunk tőle, annyira hozzászoktunk az csendben és engedelmesen várakozó, szótlanul a telefonját bámuló, kedvesen mosolygó tömeghez, hogy a kontraszt a dolog valódi súlyát sokszorosára növeli. Az átlagosnál kicsit kopottabban öltözött pár, talán a fickó részeg is. A nő csendben áll, lehajtott fejjel, a fickó meg előre hajolva ordít. Nála van a nő táskája. Nem üt, nem hadonászik, csak üvölt. Óvatosan, oldalra pillantva nézik a kínaiak, Éva viszont harciasan odabámul. Azt sziszegi, ha a csávó megüti a nőt, ő odamegy, és agyonvágja. Nagyon drukkolok a fickónak, hogy uralkodjon a kezén. Befut a metró, beszállunk, néhány ajtóval lejjebb beszáll a pár is. Éva közelebb nyomakodik hozzájuk, mereven fixírozza a férfit; ez is elég szokatlan felállás, mert amúgy mindenki más elfordítja a tekintetét, pontosabban le se veszi a telefonjáról. A fickó, aki még mindig üvöltözik, észre veszi Évát és zavarba esik.
„-Ugye leütöd, ha nekem jön…?”
– kérdi Éva, és még közelebb nyomulunk. A felpaprikázott férjecske ezt már nem bírja tovább, és szemét lesütve eloldalog, magára hagyva partnerét, lejjebb megy néhány ajtónyival, onnan nézeget vissza. A következő megállónál mindketten kiszállnak, ahogy kihúz az állomásról a metró, elsuhanva még látom, ahogy a nő engedelmesen kullog a pacák után.
Min még nincs ott Haidian Wulujunál, ácsorgunk egy kicsit és tárgyaljuk a tanulságokat: Éva persze arról beszél, mennyire emlékezteti ez a helyzet az első házasságára, ahol az ura előszeretettel üvöltözött vele a nyílt utcán. Igyekszem megnyugtatni, de nem nagyon lehet. Szerencsére befut Min a festő társaságában, és ez eltereli a gondolatait.
Nem megyünk messzire: a lakóparkot, ahol a festő lakik, a jeles német építész, Otto Steidle tervezte: ahogy belépünk a kapun, mintha csak Berlinbe csöppentünk volna. A telepet nagyrészt művészek lakják: a nagy ablakok, tágas terek csakugyan ritkák errefelé. Fan Yimingnek nem csak a lakása, hanem egy emelettel lejjebb a műterme is itt van: irigylésre méltó helyzet, emlékszem, gyerekkoromban apám ennyit átkozódott, amiért nem fért el a képeivel a lakásban.
Ahogy belépünk a lakásba, nyilvánvalóvá válik, hogy valami egészen rendkívülit látunk. A képek, talán a különleges festési technikától, amelyet, mint később Fan Yiming elmeséli, a reneszánsz freskófestészetből tanult, varázslatosan életszerűek, egyszersmind zavarba ejtően mese- és filmszerűek. A lakás berendezése puritán, minden patikatiszta, az ötvenes házaspárt valami különös, gyermeki atmoszféra veszi körül. Éva rögtön rákérdez, hogy ugye nem pekingiek – csakugyan, a termetük sokkal kisebb, mint errefelé megszoktuk, és az arcvonásaik is mások. Kiderül, hogy Kína másik, legdélibb végéről származnak. A fiuk Svédországban tanul – bár még csak 16 éves. Kérdezzük miért, a válasz az, hogy a srác egyszer csak rájött, hogy őt a svédek érdeklik. Egy fényképét látom a polcon – a srácnak szőke a haja. Nehéz ennél nagyobb ellentétet elképzelni – bár sokan festik a hajukat, többnyire ez a barna valamilyen árnyalata, szőke hajat csak egészen elvétve látunk, akkor is inkább fiúkon. A szülők már készülődnek is utána, lakást is vettek odakint.
Mi már a Lu Xun Akadémián bevacsoráztunk, de vendéglátóinknál ismét ki kell tennünk magunkért: sertéssült, halkrém, sütőtök, bok choy, marhasült és saláta vár az asztalon.
Aztán vacsora közben megtudjuk a részleteket. Fan Yiming Tibet megszállottja. Minden éveben leutazik oda a barátaival – egy ilyen útra kísérte el pár éve Min is, és ez a kaland is benne van a könyvében – és Tibetben olyan helyeket keresnek, amelyeket még nem ért el a globalizáció. Ott készíti a festő a vázlatait, meg fényképez, és ezekből festi meg aztán a képeit – rettentően lassan, javítgatva, évente kettőt-hármat. Egy időben elég sokat eladott – nem kérdezem az összeget, de nem lehetett olcsó, mert aztán két-három évig éltek egy-egy kép árából. Most nem ad el, össze akar gyűjteni egy nagyobb tárlatra valót- úgyhogy elég sok képet van alkalmunk megnézni. Le is megyünk a műterembe, amely az alattunk levő lakásban van. Mielőtt belépnénk, a mester fertőtlenítővel fújja be a lábtörlőt, ebben kell megtörölnünk papucsainkat, melyeket fent kaptunk a cipőink helyett. Tesz valamilyen rituális mozdulatot, s csak utána léphetünk a szentélybe. A képek a tisztaság, a romlatlanság, a szakralitás utáni vágyról tanúskodnak, s mind egy-egy csodát ábrázolnak. A tibetiek lebegtetik a köveket, szelet és esőt támasztanak, úrrá lesznek hitükkel a természet erőin, erről szólnak a képek, hallatlan átéléssel és hittel megfestve. Furcsa mindezt itt látni egy olyan dübörgő Peking közepén, egy fővárosban, amely lassan a világ középpontja lesz, s amely már szinte csak egyetlen transzcendenciát ismer, a pénzt. Van ebben valami zavarba ejtő disszonancia, amit otthonról – mutatis mutandis – olyan jól ismerek. Az ősibe és a szakrálisba belebetegedett művészek kínjait elég közelről tapasztaltam.
Min elmeséli, hogy a festő már-már az autizmusig mániákus, mindennek mindig ugyanott kell lennie, ecsetnek, festéknek, kis tárgyaknak a polcon – melyek mind mind Tibetből származnak – a napirendje görcsösen egyforma, tisztaságmániája pedig elviselhetetlen. Minden bútort saját kezűleg készít, beleértve a hangfalakat is, amely – látva a külön-külön kétcsöves Consonance erősítőket, nyilván brutálisan jól szólnak. Nekem nagyon bejön ez a felfokozott bolondéria, van benne valami a nagy célok reménytelen elérhetetlenségéből és bosszantó hétköznapiságából, s az a dacos kulturális szembeszegülés, amellyel a pénz vallásának városában ez a fiú az archaikusat és a szakrálisat próbálja megmenteni, megőrizni felmutatni, kellően heroikus és kellően képtelen ahhoz, hogy az ember azt mondja: ez igen.
Mondom is neki, és mondja Éva is, akit a könnyekig meghat ez a hallatlan intenzitású képvilág.
Közben bevezet minket egy aprócska szobába, ahol egy kis asztalkát egyetlen, fölötte függő lámpa világít meg. Ez a teaszoba, ahol sor kerül egy olyan teaszertartásra, amelyről már ugyan sokszor hallottam, de részese még egyszer sem lehettem. A Mester természetesen teázás tekintetében sem kevésbé mániákus, mint egyebekben. A teáskanna egy olyan faluból való, a szülőföldjükről, ahol csak korlátozott számban készítenek és kizárólag kézi munkával a csak ott fellehető különleges agyagból havonta egy tucatot, amelyet a világ gyűjtői gigászi összegekért vásárolnak. A csészék szintén olyan agyagból készültek, amelyek magas fémtartalom miatt olyan nehezek, mintha ólomból lennének. Különleges fényű, kékeszöldes máz borítja a felületüket, amelyet nem rálöttyintenek, hanem maga az agyag izzad ki a tűzben hevülve. Már ha kiizzad: egy-egy hatalmas kemencényi készletből jó ha egy tucat képes erre a mágikus mutatványra. ÉS csakugyan, mutat nekünk a Mester néhány olyan csészét is, amely a fémes mázú csészéink édestestvére, vele azonban nem esett meg az a csoda, mint amelyekből a teáinkat isszuk: ezek fénytelenek, szürkék, s az ember szíve szinte megesik rajtuk, látva az isteni szeszély csúnya igazságtalanságát, amely tehetséget, fényt és csillogást ilyen összevissza osztogat, s amely oly hasonló az emberi világhoz, amiként ezt – hogy másra nem utaljak – Milos Forman Amadeusa is oly szépen felmondja. A csésze olyan értékes, hogy a kezemben tartott példányt, amikor valamilyen véletlen folytán csorbát szenvedett, a Mester arannyal javította meg.
A Mester a parányi kannát színültig tölti teafűvel: már ez is meglepő számunkra, akik azt szoktuk meg, hogy egy kannába egy-két filtert lógat az ember, ráadásul abban sem tudja, mi az ördög van, tea, vagy csak silány élelmiszerkémia. Ezt a hatalmas adag tealevelet egy nagy löttyintés forró vízzel először is leöblíti, megtisztítja. Ezt a teát, az első öntetet, el is locsolja, nem tölti a csészékbe. De nem ám kilöttyenti valahova félre, hanem szétlocsolja az asztal közepén álló vaskövön: ez, bár kő, olyan nehéz, és olyan tapintású is, mint az öntöttvas. Téglalap alakú, körben van némi pereme, és a felületét vastag, barnás bevonat borítja: mint megtudjuk, ez nem rozsda, hanem az évek alatt kilöttyintett teák rákövült esszenciája. Miután így megtisztult és meglágyult a tealevél, elkezdődhet a teázás: a most rázúduló víz, anélkül, hogy egy percet is pihenne, már ott is van a csészénkben. De ennyi idő is elég, hogy kioldja az aromákat. Majd még egy és még egy öblítés jön, ha jól számoltam, összesen négy, aztán a tealevél megszolgálva a magáét, már megy is a szemétre (nyilván nem oda, hanem valami különleges komposztálóba, de erről nincsenek értelsüléseim.)
Az első teánk egy különleges sziklatea, amely csak egy bizonyos sziklán nő, s a sanyarú talaj miatt csak kevés levelet hoz; ez azonban annyira illatos és olyan különleges aromákat zár magába, hogy azt egyéb, szerencsésebb környezetben növő teafélék nem tudnak kiizzadni magukból. Ennek a példázatnak is vannak emberi tanulságai, de azzal most nem fárasztom az olvasót. A következő szintén egy fajta sziklatea, amely ugyanúgy átmegy az öblítés szertartásán, lágyabb és illatosabb; a harmadik egy szent domb oldalán termett, különleges talajon, a negyedik pedig, amelyet Min barátunk a teák aszújának nevez, egy olyan teafajtából, amely csak egy domboldalon nő az egész univerzumban, és évente összesen negyven dekát terem. Ebből mi elfogyasztunk kábé kettőt. Közben a varázserejű teáscsésze, melynek felületét a Mester mikroszkóp alatt mutatja meg, hogy megfigyelhessük a sok apró légjáratot és buborékot, amitől még különlegesebb és teaélvezetre még alkalmasabb – megtelik fantasztikus illatokkal: mint egy illatszeres edény, engedi ki magából a teák legnemesebb aromáit.
Éva közben kérdezgeti, hogy ettől nem megy-e fel a vérnyomása, de a Mester megnyugtat minket, hogy ezek a teák épp ellenkezőleg, temperáló hatásúak. Ennek ellenére némileg szédelegve ülünk a metrón, otthon pedig sehogy sem akarózik elálmosodni. Megnézem, a neten mi van, és látom, hogy egy nyilas hecclapban egy állítólagos irodalomtörténész kispolgári elhajlással vádol: a Párt ökle lecsap rám. Derék ügynök módjára listázza, ki és mit vétett a kötelező ideológia ellen, ki mivel sértette meg a vezért és a népet; sorra veszi Borbély Szilárdot, Esterházyt, Závadát és Krasznahorkait; majd azt mondja, „És idesorolom Péterfy Gergely sikerkönyvét, a Kitömött barbárt (2014) is – kevés intelligensebb magyar regénnyel volt dolgom –, ő is képtelen megállni, hogy be ne férkőzzenek okos mondatai közé azok a fröcsögő vélekedések, amelyeket anno a Népszabadságban bocsátott ki folytatólagosan magából.” Min még fenn van, ráírok wechaten, röviden vázolom a helyzetet, s megkérdezem, Kínában előfordulhatna-e ilyesmi. Azt mondja: nem.
