Az Athenaeum Kiadó ma már markáns szereplője a folyton változó magyar könyvpiacnak, a múltból merített inspirációról, a célokról, tervekről és könyvekről Szabó Tibor Benjámin, a kiadó igazgatója mesélt.
– Az Athenaeum Kiadó egyszerre régi és új, ráadásul, ha valaki a kiadó XXI. századi történetét figyeli, akkor láthat furcsa kanyarokat…
– Annak a csapatnak a magja, amelyik most az Athenaeum Kiadót mozgásban tartja, három évvel ezelőtt kezdett együtt dolgozni. Ma már felfoghatatlan tulajdonosi bizalom eredményeként (hiszen addig semmiféle kiadói tapasztalatom nem volt) egy olyan könyves vállalkozás élén kellett utakat keresnem, amely akkor már hosszú ideje „társbérletben” és perszonálunióban működött a Magvetővel, a két kiadónak ugyanaz volt az ügyvezetője (Morcsányi Géza, a mai magyar könyvészet talán legnagyobb élő legendája). Érezhető volt, hogy az Athenaeum nem igazán találja a helyét, sem a piacon, sem a kiadói csoporton belül. Ahogyan azt is érzékeltem, hogy a munkatársak sem érzik-tudják, miként kellene viszonyulniuk az Athenaeumhoz, illetve a munkához, amit ez a cég végez.
– Nem volt kitalálva az irány?
– Viszonylag sok volt a portfólióban az úgynevezett mass market-tartalom, és ezekkel bizony nem könnyű azonosulni, pláne nehéz valamiféle identitást képezni belőlük. Másfél év telt el azzal, hogy kerestük a helyünket, leépítettük a nehezen vállalható vagy tőlünk idegen ügyeket. A céget marketing szempontból is erősíteni kellett, mert teljesen láthatatlan volt a piacon. Talán csak a Coelho-rajongók tudták, hogy van egy ilyen kiadó. Három szemeszternyi ötletelés, tervezés, szervezés után alakítottuk át a kiadó struktúráját, és létrejött egy olyan munkaközösség, amelyikkel már lehet előre menni. Nehéz jól elmondani, hogy a felkészülés közben hányszor mentünk neki a falnak, estünk a legveszélyesebb csapdákba. Menet közben tanultuk meg, hogyan lehet-kell jól megoldani helyzeteket, problémákat. Senkit nem bántottunk, ha félrement valami, de azt kikötöttük magunknak, hogy kétszer ugyanazt a hibát nem követhetjük el. És egy idő után elkezdett az egész pontosabbá válni, emlékszem is az első pillanatra, amikor már büszke voltam a gyártási tervünkre, vagy amikor már nagyon pontosan ismétlődő rendben tudtuk a termékfejlesztéseket bonyolítani. Ez volt az első visszaigazolás, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Nem sokkal később pedig a piac is jelzett, hogy oké a dolog, veszik az adást.
– Akkor az elmúlt év már a maga teljességében az új koncepció mentén zajlott?
– Tíz százalékkal kevesebb új címet hoztunk, ami egy tervezett visszametszés volt az intenzívebb gazdálkodás érdekében. Célul azt tűztük ki, hogy a tíz százalékkal kevesebb könyvcímmel csináljunk legalább húsz százalékkal nagyobb forgalmat. Ezt bőven elértük, és így – az ismert könyvpiaci anomáliáktól függetlenül – sikerült stabil gazdálkodást teremtenünk.
– Ez a pénzügyi oldal, de miként lehet a szellemi hátteret arculattá tenni?
– Szembe kellett néznünk azzal, hogy ezt a márkanevet ma leírni sem nagyon tudják az olvasók, és még/már a kiejtése is gondot okoz. Felvetődhetett volna a névváltoztatás gondolata, de mi inkább a múltunk felé fordultunk. És ott várt minket Emich Gusztáv, az Athenaeum alapítója. Direkt róla szóló könyvet nem találtunk, de a nyomdászati és kiadástörténeti munkákban kutakodva az a meglepetés ért bennünket, hogy ez a csóka gyakorlatilag azt csinálta, amit mi. Mármint, mindenfélét, párhuzamosan. Egy kicsi könyvkereskedésből két évtized alatt felépített egy olyan birodalmat, amely egyszerre lehetetett a Magyar Tudományos Akadémia és az Olcsó Könyvtár kiadója. Petőfit, Jókait, de Jósika Miklóst is kínált az olvasóknak, úgy, hogy a sokszínűség mögött megmaradt valamiféle elegancia, a zsánerből a finomabbat, a finomból a népszerűbbet. Nagy felismerés, hogy ez a mi identitásunk, innen jövünk, és ezt a múltat jövőképként is vállalni lehet. Emich Gusztáv huszonkét év alatt az egyetlen Kígyó téri könyvárudából megcsinálta az akkori magyar piac legnagyobb kulturális vállalkozását, napilapokkal, nyomdákkal, kiadókkal. Ez volt az első magyar médiabirodalom: Emich kitalálta, hogy a fejlesztést, a gyártást a kereskedést és a marketinget egyetlen folyamat részeként kell kezelni. Ha értelmezzük azt, amit Emich kitalált, akkor nem kell a valóságtól elrugaszkodnunk, hogy azt mondjuk: ő csinálta az első plázás könyvesboltot Magyarországon.
– Ezt elmagyarázhatnád nekem.
– A Kígyó téren, egy non-food vásárcsarnokban nyitotta meg az első üzletét. Ez mai szemmel egy pláza volt, ahol az asszonyok megvették a tűt-cérnát meg a kiskabátot is. Emich szándékosan keresett olyan üzlethelyiséget, ami nem az utcára nyílik, mint a másik kilenc akkori pesti könyvkereskedés. Valószínűleg rájött, hogy a nők olvasnak, és ők is vásárolnak olvasnivalót… és mindez a reformkorban, egy erősen férfiközpontú társadalomban történt meg.
– Ezért keletkezett Kelen Károly könyve?
– Azt gondoltam, nem csak a vevőknek, de a munkatársaknak is fontos lehet, hogy megszülessen egy olyan könyv, ami elmeséli, kik vagyunk. Emich Gusztáv mint az Athenaeum ősatyja: egyfajta inspirációs forrás.
– Mindezek tükrében milyen a kiadói profil? A trash-ről kiderült, hogy nem fér bele, de mi van – keresnem kell a megfelelő magyar szavakat – az „igényes lektűrrel”, a „tartalmas bestsellerrel”?
– A nemzetközi könyvpiacon ezt úgy hívják, hogy „fiction”. Azt az osztályozást, amit mi a magyar könyvpiacon használunk, nem nagyon értik a nemzetközi könyvesben, mi nem is gyakran használjuk.
– …itthon meg az tűnik sokak számára érthetetlennek, hogy miként kerülhetnek bizonyos könyvek a „szépirodalmi listákra”…
– Azt hiszem, nekem nem kell vitáznom az esztétákkal, elég azt tudni, hogy többfajta megközelítés is lehetséges. A német kultúrkörből indul az értelmezés, hogy a mű az olvasóktól függetlenül létezik, és hogy képviselhet értéket, függetlenül hatásától. Ez lehet legitim, de egy kiadó számára nem használható. Az angolszász művészet-filozófiában más a rálátás szöge erre a kérdésre. Spiró György ezt úgy értelmezte néhány éve, egy nyilvános beszélgetésben, hogy
Amerikában az, amit vesznek – jó; amit harminc év múlva is vesznek – az érték.
Ez lehet ennyire egyszerű. Hogy nem beszélhetünk valós könyvsikerről vásárlók nélkül. Amit az itthoni esztéták szépirodalomként keresnek, a nyugati könyvpiacon a „literary fiction”, de ott ez is egy kereskedelmi kategória, azt jelenti, hogy egy szűkebb, de egyúttal stabilabb réteget érdekel az adott tartalom. Nem gondolom, hogy ez egy valódi vita, inkább csak félreértés meg kékharisnyáskodás. Nekünk mint kiadónak meghatározott szempontok alapján kell közelítenünk a kérdéshez, a szellemtörténetet érdeklődési flow-k sorozataként azonosítjuk, és azt gondolom, Emich Gusztáv is így gondolkodott, ezt a szemléletet hozta magával a lipcsei és párizsi tanulmányútjairól.
– Utólag könnyű megmondani, hogy mi az, amit Emich és utódai jól csináltak. De ez a történet nem egy máig tartó fáklyásmenet…
– Az Emich által létrehozott birodalom a második világháború utánig működött és fejlődött, 1948-ban államosították, az erejét megérző kommunista rezsim csak úgy tehetett szert saját iparra, ha elvette azoktól, akik felépítették. Szemben más cégekkel, az Athenaeumot nem szüntették meg vagy állították teljesen más pályára, sőt, a márkanevet is megtartották, de (a könyvkiadói divíziót felfüggesztve) csak a nyomdát működtették tovább. A kommunista kultúrpolitika létrehozta a saját kiadóit, eszük ágában sem volt egy ilyen, polgári csökevénynek számító műhellyel együtt dolgozni, vagy akár csak hagyni létezni. Ez az állapot fennmaradt a rendszerváltásig, és a nagy privatizációs hullámban az Athenaeum Nyomda is magánkézbe került. A csomagban ott volt a nyomdák mellett az akkor már évtizedek óta alvó könyvkiadói tevékenység is. Az Athenaeumot a Láng Holding privatizáltatta és üzemeltette tovább. Ennek két főtulajdonosa Erdős Ákos és Kolosi Tamás voltak. A Láng aztán szétvált, Kolosi Tamás vitte tovább a könyvkiadói és könyvkereskedelmi tevékenységet, és hamarosan megalakult a Líra és Lant (a mai Líra Könyv Zrt. elődje). Ez a csoport vette meg (még a szétválás előtt) a kilencvenes évek közepén a Magvetőt, amivel elkezdődött egy erős kiadói építkezés a könyvkereskedelmi működés mellett. Felmerült, hogy kellene még kiadókat alapítani, s ekkor jöttek rá, hogy az Athenaeum mint név megvan, csak senki nem használja (az Athenaeum nyomdai divíziója, minden nyomdai érdekeltséggel együtt, az Erdős-birodalom részeként élt tovább – az Athenaeum mint kiadói márka viszont maradt Kolos Tamásnál). Az Athenaeum Kiadót 1998-ban négyen alapították újra: Bárdos András, Máté Krisztina, Kolosi Péter és Kolosi Tamás. Később Kolosi Tamás kivásárolta a másik három tulajdonost, és ekkoriban kezdődött a hosszúra nyúlt útkeresés. Volt időszak, amikor az Athenaeum Almási Miklós gazdaságfilozófiai tárgyú munkáit adta ki. Aztán jött egy korszak, amikor nemzetközi együttnyomásos, Kínában készülő, színes albumokat adtak ki. Utána jöttek a lövöldözős-szexes-partraszállós könyvek, de az elsoroltak egyike sem állt jól a kiadónak hosszabb távon. Mintha maga a márka ledobta volna ezeket a hozzá nem teljesen passzoló, akár kényelmetlen kísérleteket.
– Ebből következik, hogy… Mi is?
– A hagyományainkhoz igazodva építjük fel a jövőt. A fiction és non-fiction területen is igyekszünk népszerű tartalmakat hozni, de ezeknél más a választás alapja, mint korábban. Például korábban is jelentetett meg a kiadó lányregényeket, ezek pont olyanok voltak, amilyennek egy lányregényt elképzelsz… mi ezt úgy értelmeztük újra, hogy okos Lányregényeket adunk ki.
– Okos, lány, regény?
– A sikerkönyveket általában sikerkönyvírók írják, amit némi malíciával úgy szoktunk definiálni, hogy „unatkozó háziasszonyok írnak unatkozó háziasszonyoknak”. Ehhez képest olyan könyveket kezdtünk el keresni, amelyeket egyetemi oktatók, társadalomtudósok írnak tele releváns tartalommal, miközben a művek működnek szórakoztató irodalmi regényként. Ilyen könyvünk volt például az Antilányregény, Mona Awad munkája, aki lassan tíz éve kutatja a testképzavarokat. Elképesztő siker lett a könyv, pedig a szerzőt nem igazán ismerik a nemzetközi könyvpiacon. Jövő januárban jön egy könyvünk, ami a nők elleni, rendszerszintű abúzussal foglalkozik – egy szigeten játszódik, ahol minden borzalom megtörténik a serdülő lányokkal, amit el tudunk képzelni, meg pár olyan is, amit nem. Ez egy nyers és kemény szöveg. A példaként hozott könyveket okos emberek írták, és attól hatnak, hogy ez az okosság valahogyan átszűrődik a történeteken is. Olyan karakterű szerzőket igyekszünk találni, mint amilyen Michael Crichton volt húsz éve, aki úgy bírt szórakoztató és izgalmas sztorikat mesélni, hogy a háttérben nagyon is fontos dolgokról mesélt.
Ezt a vonalat próbáljuk tartani a non-fiction területen is. Így került képbe például Tóth Csaba a Republikon Intézettől. Ki írhatna hitelesebben a sci-fi politológiájáról, mint egy egyetemi oktató, aki emellett scifi-rajongó is? Ez aztán elindított egy egész címcsoportot, és most már látszik, hogy járható az az út, hogy komoly, akadémiai pályával rendelkező szerzők – nagyon is komoly tudományos problémákat – popkulturális narratívákon keresztül magyaráznak el. Török Gábor könyve is ehhez a körhöz tartozik, 2018 első félévében hozzuk Krekó Péter könyvét, ami az összeesküvés-elméletek szociálpszichológiája munkacímen formálódik, és közben már készül egy következő könyve is, ami az orosz dezinformációs gépezet működését mutatja be egy nemzetközi szerzői közösség közreműködésével, miközben most kötöttünk szerződést a Képzelt világok pedagógiája című projektre Nagy Ádám neveléstudóssal.
– Lesz 2018-ban olyan újdonság, ami nem tartozik az eddigi irányok közé?
– Elindítunk egy szépirodalmi könyvsorozatot, hiszen a hagyományaink között ott van Jókai, Krúdy, Kemény Zsigmond. Az Athenaeumon belül ez egy diszkrét és zárt címcsoport lesz, évi öt-hat kiadvánnyal, önálló arculattal. Már az első félévben egy meglepetéssel jövünk.
– Lehet szerzőt megnevezni?
– Nem lehet, mert akkor oda a meglepetés. Legyen elég annyi, hogy a kortárs irodalom egyik jelentős alkotójáról van szó. De nem csak ő lesz, hanem még néhány szerző, akiknek a kilétéről szintén nem beszélnék még. Mi, itt a kiadóban már az előkészítés során is nagyon szeretjük ezt a munkát, eddig is nagyon szerettünk dolgozni a szépíróinkkal, Hartay Csabával, Pál Dániel Leventével, a többiekkel – remélem, az ő következő köteteik is ebben az új arculatban jelennek majd meg.
– Idén elég zajos sikere volt a Háború Oroszországgal című könyvnek és a hozzá kapcsolt konferenciának… Folytatás?
– A jövő év elején adunk ki egy munkát Daniel Ellsbergtől, aki a Pentagon Papers kiszivárogtatója volt a hetvenes évek elején és máig nagyon fontos katonapolitikai megmondóember, írt egy könyvet Végítéletgép címmel. Ez a könyv az amerikai nukleáris elrettentő haderő történetéről, funkciójáról szól, és ad egyfajta prognózist is. Ír a veszélyekről és a nukleáris arzenál által nyújtott – vélt vagy valós – biztonságról. Ez a téma most, az észak-koreai történések fényében nagyon fontossá vált. A konferencia, amelyet ismét a Republikon Intézettel közösen rendezünk, próbálja megvilágítani azt, hogy merre halad a nukleáris fegyverkezés.
A katonapolitikai vonal másik, már januárban megjelenő kötete a Drónharos a robotok háborús használatáról szól. Ez a technikai újítás egyrészt életeket kímél meg azzal, hogy a katona személyesen nincs is jelen a harci cselekményben, másrészt viszont felvet egy csomó kérdést. Itt már a kütyük ölnek embereket, sokszor önálló döntést követően, sőt, az Iszlám Állam elleni harcban, egyes harci helyzetekben már drónok harcoltak drónok ellen.
– Donáth Mirjam könyve, a Mások álma hallatlanul izgalmas olvasmány. Akad még magyar, aki elmesélné, hogy miért nincs itthon?
– A Magyarok külföldön című sorozat következő kötete egy Új-Zélandon élő fiatal pár történetét meséli el. Ők nászútra mentek a távoli szigetországba, de olyan jól érezték magukat, hogy ott is maradtak, és természet-közeli életet élve, kézműveskedésből tartják fenn magukat.
– Hogyan került a portfólióba Pachmann Péter kötete, a Misu háborúja?
– Magától értetődően. Annyira erős a szöveg, hogy kapaszkodni kell olvasás közben. Péter regénye az emberi közöségek működésének legsötétebb oldalával szembesít, és a bennünk alvó kegyetlenséget olyan direktben, élveboncolás-szerűen mutatja meg, hogy az igazságtalanság, a kín és a szenvedés örvénye, amivel ez a mű operál, nekem konkrétan rosszullétet okozott egy-egy ponton. A Misu háborúja beletapos a gyomrodba. Hatni akar, tud is hatni, de itt az effektusoknak nagyon pontos funkciójuk van. Egy anyát látunk, aki az ötéves kisfiát végigcipeli a Drina völgyén, a délszláv háború vége fel, keresztül az emberi poklon. Pachmann Péter egy nagyon okos alkotói módszerrel jeleníti meg, amit ábrázolnia kell: a regény szereplői nem látnak ki saját helyzetükből, a gyerekek konkrétan nem is értik, ami a szemük előtt történik. Csak nézik, figyelik. Az olvasó viszont pontosan tudja, felfogja, és elborzad, és elborzad újra. Srebrenicáról szól ez a könyv. Nem a mészárlás a cselekménye, hanem azt a világot mutatja meg működés közben, amelyben már teljesen természetes volt, hogy napokon keresztül, három műszakban lövik fejbe az összegyűjtött, fegyvertelen polgári lakosság férfi és fiú tagjait. Nem a messzi múltban, hanem húsz éve. Nem a világ egy távoli helyén, hanem itt a szomszédban, Európa közepén. Fontos könyv.
