2017. december 3., vasárnap
Utazásunk legszebb napjához érkeztünk. Egyre jobban beleszeretek Shanghaiba. Az idő már reggel simogatóan lágy, gyorsan befalom a reggelit, aztán kihasználva a csoport indulásáig hátra lévő órát, kimegyek sétálni. Shanghai most se nem Nagyvárad, se nem Buenos Aires, ma inkább Nápoly, keverve a Diószegi úttal, amilyen májusi vasárnap délelőtt tudott lenni (jó, mínusz a pálmafák). A sarki kifőzdében nagy, dob formájú faedényekben teszik ki a friss gombócokat, egy villa kertjében arany színű körtefélék sorakoznak egy vörösesbarna, lakkozott kerti asztalon, a babérfák és a magnóliák sötétzöld levelei között belesek a belső udvarokra, ahol az asszonyok trécselnek a reggeli napsütésben. Nincs az a rohanás, ami Pekingben, van valami magától értetődő kedélyes nyugalom, az élet kint zajlik a napfényen, legfeljebb a nagyon zord januárban vannak mínuszok pár napig.
Mai első célpontunk Ba Jin (1904-2005) házába megyünk. Ba Jint a Kulturális Forradalom ellenforradalmárnak tartotta, feleségét megölték (pontosabban megtagadták tőle az orvosi kezelést). Az írót csak 1977-ben rehabilitálták. Franciaországban tanult, művein erős francia hatás érződik. A házát ismerem – pontosabban amint belépek, megcsap az ismerős illat. A múlt század legelején születettek házának szaga ez, ilyen szag volt minden nagyszülőmnél, az anyai nagyapámnál a Frankel Leó úton és apai nagyszüleimnél Nagykenden. Hiába tíz és tízezer kilométer a távolság, az összhatás, ami a tárgyakból, a bútorokból, a könyvek gerincéből árad, az ugyanaz. És ebben van valami nagyon szorongató; még itt van a házban a test illata, egy életen át siratott halott feleség utáni gyász és egy pokoli politikai környezetnek kiszolgáltatott sors rezgése, amit annyira pontosan ismerek otthonról; a politikai rész szinte egy az egyben ugyanígy érte az én családomat, apai nagyszüleimet erdélyi magyarként és papcsaládként érte az üldöztetés, nagynénémet pedig a börtön; anyai nagyszüleimnél a politikai üldöztetés nem volt ennyire éles, csak épp annyira, amennyire a Kádár-rendszer „tűrt” kategóriájába tartozni üldöztetés volt; méltatlanság, pökhendi nímandok parádéja a tehetség felett; szóval, amit annyira jól ismer az ember ebből a kelet-európai sorsból, s amelybe most az Orbán-rezsim engem is betaszítani szeretne. Így állunk tehát Ba Jin házával, amely előtt – mint minden látványosság előtt – ismét csoportosan lefényképezkedünk. Ebből a házból való derék altisztünk, a pattogó hangú Mr. Hunter fényképe is – ő kérte meg, hogy készítsek róla képet az író házában, s én eleget is tettem a kérésnek.
Ismét pompás ebéd vár ránk egy éttermekből és kocsmákból álló utcában, amelynek legfőbb éke a valaha Maot hozó-vivő gőzmozdony, amely engedelmesen álldogál az utca elején. Mikor odaérünk, a vendéglő még nem nyitott ki, elmegyünk sétálni, és nagy örömömre egy shanghai-i sörfőzde kocsmájába botlunk, ahol rögtön kérek is egy pohár erős barna sört. Az ebéd ismét pompás – de ezt tényleg kár újra és újra leírnom. Garnélák, csirke, marha, hal, disznó, zöldségek és gombák, tofuk és lótuszok vonulnak fel az asztalon.
Ebéd után majd másfél órát utazunk Zhujiajiaoba, amelyről a Mr. Hunter által kiosztott lapon csak annyi állt: Water Town. Mivel egyik útitársunk sem járt még ott, semmit nem tudtunk meg arról, mire készüljünk. Jerryvel fényképezünk kifele az ablakon, miközben az autópálya hol kimegy, hol visszakanyarog a városba. Shanghai valamivel népesebb, mint Peking, persze attól függ, meddig számítom Pekinget: ha a tengerparti Tiencsint is hozzávesszük, amivel lényegében egybe nőtt lassan, mindjárt hozzá is adhatunk egy Trianon előtti Magyarországot; persze Shanghaihoz ezzel az erővel hozzá lehet csapni Nancsingot, és akkor megint ők vezetnek. De hát nem is ez a lényeg: a számok mágiáján már túl vagyok. Zhujiajiaoban egy nem is kínainak, inkább délolasznak kinéző fickó fogad bennünket, azt mondja, szólítsuk Tonynak. Éva azonnal a Keresztapát idézi neki, de ezt a filmet a mi Tonynk, úgy tűnik, nem látta, mert nem veszi a poént (vagy látta, de nincs humorérzéke). De lendületesen vezet minket a városba, ahol mérsékelt vasárnapi nyüzsgés fogad: turisták nem nagyon vannak, mivel mégiscsak tél van, inkább csak kínai arcokat látunk.
Bár Shanghai Velencéjének nevezik, a városka inkább olyas féle, mint Murano: egy fő csatorna, két oldalt vendéglőkkel és üzletekkel, aztán a csatorna elágazik, kiszélesedik. Az egykori kereskedőváros a Shanghai környéki vízi városok legszebbike 1700 éves, és több mint 10000 történelmi épülete van, melyek többsége a 14-15. században származik. Lagúnákra épült, van benne egy 35 kisebb és egy nagyobb, szép ívű híd a 16. századból és számtalan varázslatos kert. Pontosabban a varázslatos üres szó annak leírására, amivel találkozunk: ez a kínai kertépítészet és kertfilozófia valóságos Kohinoorja. Minden, amit bonsaiban, kövek és növények arányításában, aranyhalakkal dús kerti tóban, pagodában, műhegyecskében és dombban a kínai művészet kitalált, itt egybe van és egyben megcsodálható. Egy műgyűjtő házában ezeréves szobrok, innen-onnan összevásárolt műtárgyak között bámuldozunk, amikor a tulaj elegáns kék sálban oda toppan elénk, és boldogan meséli, hogy a nyáron Budapesten járt. Mutatja is a telefonján a városról készített fotóit, és engem elfog valami hideg idegenség: abba a városba kell nekem visszamennem? Nagyon nincs kedvem hozzá.
Veszek egy bambuszlevélbe tekert rizses disznócsülköt, elrágcsálom bánatomban, aztán sétálunk kézen fogva a tavacska körüli sétányon, és arról beszélgetünk, milyen rettenetes, hogy hazánk élhetetlenné vált, és milyen megalázó, hogy ha hazagondolunk, csak szorongást érzünk, s ha útitársainknak Magyarországról mesélünk, elönt a szégyen. Szerencsére a rosszkedv nem tart túl sokáig, a pagodákkal megkoronázott dombocskák, a lubickoló aranyhalakkal teli tavacskák fölött átívelő kis hidak, és az egyik boltban vásárolt zamatos rizsbor hamarosan jókedvre derítenek. Tony egy koncertterembe vezet minket, amely eltolható üvegfalával a lagúna elágazására néz, ez a Water Heavens, az Oscar-díjas Tan Dun zenei produkcióinak lenyűgöző helyszíne, amely a német Bauhaust ötvözi a Ming-kori házépítészet elemeivel. Mivel csak szombatonként van koncert, a zenéről lemaradunk, de Jerryvel pimaszul megkongatunk néhány vízzel teli, fura hangszert; majd gondolákba szállunk – még az evező is olyan, mint Velencében – amelyek átvisznek a túlpartra, ahol újabb zegzugos utcák várnak ránk, tele boltokkal és vendéglőkkel. Az önfeledt életélvezet, az evés-ivás és az elégedett szemlélődés kultuszának városkája ez.
Az egész napos mászkálás után a turisztikai és kulturális hivatal helyi székházába vagyunk hivatalosak, a hol egy kényelmes vetítő- és könyvtárteremben hellyel kínálnak bennüket. Kávét is kapunk, levetítenek néhány filmet a városkáról, sajnos angol felirat nélkül. Az épület, amelyben vagyunk, egészen káprázatos, Jerryvel végigfényképezzük minden zegét-zugát. A könyvtár másik oldalán a könyvespolcokkal azonos méretű bortárlót fedezünk fel, tele méregdrága euró pai borokkal. Itt kerül aztán sor utazásunk legemlékezetesebb vacsorájára: különterembe vezetnek minket, ahol a szokásos kör alakú asztal vár, amelyre mindjárt ki is perdül néhány palack a csodálatos borgyűjteményből. Az ételek fűszerezése, az alapanyagok, az ízek harmóniája ezen a vacsorán a legtökéletesebb: rákok, halak, zöldségek, bogyók, disznók, marhák és különféle madarak vonulnak föl egymás után, néha egymással összekeverve a legváratlanabb ízkombinációkban, és hozzá bőven töltögetik poharainkba a vörösbort. A visszaúton elszunnyadok.
