Karl Ove Knausgård: Szerelem / Harcom 2 [Min Kamp 2.] – Magvető Kiadó – fordította Petrikovics Edit – 588 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1436-05-1
Nem vagyunk elkésve, hiszen az irány, amely felé Karl Ove Knausgård regényei terelnek minket, nem a napi aktualitásról, és nem is az eredendően avulásra ítélt szórakoztatásról szól. A norvég szerző önéletrajzi regényfolyamának második kötete, lévén szó önéletrajzról, csak felületes szemlélő számára tűnhet tét nélkülinek vagy unalmasnak. Szemben az irodalmi formaként ismert önéletrajzokkal, az, amit Karl Ove Knausgård művel, nem csak az emlékek összegyűjtése és/vagy romantikus/idealizást/önigazoló képpé farigcsálása, hanem valódi önvizsgálat. (Ön)élveboncolás.
Az elmúlt évek során egyre inkább elvesztettem a hitem az irodalomban. Olvastam, és közben arra gondoltam, hogy ezt kitalálta valaki. Talán azért, mert teljesen elárasztott bennünket a fikció és a történetmesélés. Annyira, hogy értelmét vesztette. Bárhová fordult az ember, mindenhol fikcióba botlott. Az a milliónyi puha- és keményfedeles könyv, DVD-film és tévésorozat, mind-mind kitalált emberekről szólt, akik egy kitalált, de valósághű világban éltek. Az újságokban, a televízióban és a rádióban pedig hajszálpontosan ugyanolyan formában szerepeltek a hírek, a dokumentumműsorok egy sémát követtek, azok is történetek voltak, és már nem számított, hogy az, amiről meséltek, valójában megtörtént-e, vagy sem. Kritikus helyzet volt, valamennyi porcikámban éreztem, valami jóllakott, zsíros érzés töltötte el a tudatomat, nem utolsósorban azért, mert mind ennek a fikciónak, legyen az igaz, vagy sem, a magja a hasonlóságban állt, valamint abban, hogy a valóságtól való távolsága állandó volt.
– olvashatjuk a kötet vége felé, és gebedjek meg, ha ez a tocsogós csömör nem ismerős! Persze, hiszen a legtöbben időről-időre átéljük ezt a fikcióundort, csak éppen nem hisszük, hogy van ebből kiút. Az avantgárd kezdetei óta többen és többször próbálkoztak azzal, hogy megszabadítsák a regényt a történetmesélés kényszerétől, s bár ezek a kísérletek „technikai értelemben” sikeresek voltak, mégsem érhettek el sikert. Karl Ove Knausgård a történetmeséléssel fordul a történetmesélés ellen, és a nézőpont kimozdításával, önmagát szemlélve megy olyan közel a vizsgálat tárgyához, hogy attól az Olvasó is kibillen a szerepéből. (Hasonló módszerrel dolgozik Vida Gábor is az Egy dadogás története című regényben.)
A norvég író, a szerelem fogalma mögé nézve, önmagát, és környezetét vizsgálja kegyetlennek tűnő közelségből, kétségbevonhatatlan kíváncsisággal és őszinteséggel. Ez pedig szükségszerűen azt hozza, hogy a hétköznapi világ – irodalmi szempontból – legkevésbé érdekes mozzanatai is fontossá válnak. A hétköznapokban használt erkölcs fogalma átértékelődik, kiteljesedik, értelmet nyer és értelmet ad a gyerekek pelenkázásának, a babakocsi tologatásának ugyanúgy, mint az elviselhetetlen és agresszív szomszéddal való küzdelemnek. Talán ezért is lehet, hogy a „címszereplő” csak nagyon áttételesen bukkan fel.
Kurvára nem kellene csalni. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy olyan elképzelés, amelyet könnyű teljesíteni. Egyeseknek az is. Ismerek néhány embert, nem sokat, de néhányat, akik mindig helyesen cselekednek. Akik mindig jó emberek. Nem azokról beszélek, akik azért nem hibáznak soha, mert nem csinálnak semmit, mert az életük olyan jelentéktelen, hogy semmit sem tudnak elrontani, mert ilyenek is vannak. Én azokról beszélek, akik egész lényükben igazak, és azokról, akik mindig tudják, hogy mi a legjobb, amit az egyes szituációkban tehetnek. Azokról, akik nem magukat teszik az első helyre, de nem is becsülik alá saját magukat. Te is találkoztál velük. Tetőtől talpig jó emberek, nem igaz? És fogalmuk sem lenne róla, hogy miről beszélek. Pontosan azért, mert ez nem olyasmi, amit előre elterveznek, nem gondolnak arra, hogy jó emberek akarnak lenni, egyszerűen azok, és nem tudnak róla…
– mondja egy beszélgetésben a norvég író, aki számára sok felismerés során életbevágó kérdés lett az emberi tisztesség, jobb híján a jóra való törekvés, ami nem választható el az irodalmi alkotás folyamatától és eredményétől. Knausgård nem a boldogságot tűzte ki elérhetetlen (ön)célul, hanem valamiféle manapság háttérbe szoruló egész-séget. Aminek jó esetben jutalma lehetne a boldogság is. Tudjuk, hogy nem lesz. De nem ez a fontos.
***
A címlapképhez felhasznált fotó
eredetijét
Juergen Teller
készítette.
