A griot-k afféle modern kori trubadúrok és énekmondók. Valami olyat tudnak, amit még az írásbeliség térnyerése sem tüntethetett el Afrikában: szájhagyomány útján terjedő történeteket és történelmi eseményeket keltenek újra és újra életre, amelyeket tudniuk kell „hiba nélkül” is játszani, illetve az éppen aktuális közönség igényeihez idomítani. Emellett ők felelősek a mulatságért az esküvőkön és egyéb nagy ünnepségeken. Habár egyes griot-k magas rangot és jelentős befolyást érhetnek el arisztokraták szolgálatában, szakmájukat és származásukat sokszor nem becsülik meg az egyéb „kasztok” szülöttei.
Rokia Traoré nemesi családba született Kolokaniban, egy mali kisvárosban. Édesapja szívesen játszott szaxofonon és rengeteg lemezt tartott otthon, így a kislány már négy-öt éves korában kapcsolatba került a zenével – mégis, magas származása miatt eleinte fel sem merülhetett, hogy csatlakozzon a lenézett muzsikások köreihez. Aztán nagy változás következett a család életében: az apuka diplomata lett, hangszerét és bakelitjeit hátrahagyva útnak indult, így a kis Rokia pár éven belül bejárta a világot. Ez alaposan rányomta a bélyegét formálódó személyiségére:
„A kedvenc helyem a mai napig a repülőtér, a köztes pont két hely között.”
Habár apja még brüsszeli kiküldetését töltötte, Rokia tizenévesen visszatért Malira, hogy középiskolába és egyetemre járjon. A tanulás mellett egyre fontosabb szerepet töltött be az életében a gitározás, dalszövegírás, éneklés és zenehallgatás. Egyetemi évei alatt egyre gyakrabban kötött ki színpadon, ami aggasztotta a szülei „magas köreiben” mozgó ismerősöket. Hogy egy nemes lányból griot legyen? Hogy sutba dobja a lehetőségeket, amelyek a nyugati világban várják, és zenélésre fecsérelje az életét Afrikában?! Ez igazán botrányos ötletnek tűnt számukra…
Ekkor azonban közbelépett Ali Farka Touré, a mali zenész, aki kiállt Rokia és az álma mellett. Jó tanácsokkal látta el, bátorította, segítette megtalálni a saját hangját, stílusát. Az énekesnő ma így emlékszik erre:
Azt mondtam neki, hogy mindenféle zenét szeretek, és ő erre azt felelte, hogy ne próbáljak úgy játszani, mint mások. Ő is autodidakta volt, mint én. Így szólt hozzám: ’Most már a saját utadat járod, csak haladj rajta tovább – ez a te saját játékod lesz!’
Rokia Traoré megfogadta mentora tanácsait, és bízott a saját tehetségében. 1994-ben hivatásos zenész lett, három évvel később pedig már együtt is játszott Ali Farka Touréval. De vajon jogos volt-e a mali ismerősök aggodalma, valóban griot lett-e a nemesember lányából? Abban az értelemben nem, hogy Traoré – bár még mindig szülőhazájában élt – soha nem kapott olyan képzést, mint a tradicionális mali zene művelői. Csak annyiban merített az ő hagyományaikból, amennyit gyermekként és fiatalként szívott magába, de mindezt elegyítette a világjáró évek alatt összegyűjtött európai zenei hatásokkal is: jazzel, bluesszal, régi klasszikusokkal. Így mesterének igaza lett, Rokia valóban egyéni hangot tudott kialakítani, bár ő maga is azt vallja, hogy valamilyen zenei tradíció, hatás, inspiráció óhatatlanul visszaköszön a munkáiból.
Végtére is minden zene hét hangból áll… Még ha azt is hisszük, hogy egyediek vagyunk, akkor is valami olyasmihez térünk vissza, ami már a mi munkásságunk előtt is létezett.
Amikor Malin instabillá vált a politikai helyzet, Rokia visszatért Európába. Franciaországban telepedett le, és 2012-ben, amikor hazájában éppen polgárháború zajlott, készített egy Gyönyörű Afrika című lemezt. Habár ezt a munkát a kongói, elefántcsontparti, guineai és természetesen a mali politikai és társadalmi problémák ihlették, az ő célja mégis az volt, hogy optimista üzenetet közvetítsen és megmutassa, mennyire szereti a kontinenst, ahol született. Habár jelenleg is Észak-Franciaországban él, soha meg sem fordult a fejében, hogy örökre elhagyja Afrikát. Malin is van egy háza, francia férjével és kisfiukkal sok időt tölt ott, már amennyire a politikai helyzet éppen engedi.
Egyvalami azonban mégis egyértelműen összeköti Rokia Traorét a griot-kkal. Akárcsak az improvizáló énekmondók, az ő fellépése alatt is minden lehetséges és bármi megváltozhat. Megesett, hogy lemezbemutató turnéra indult, de már az első állomásokon bővítette a repertoárt, és végül – önmagát is meglepve – sokkal hosszabb, gazdagabb műsort tárt a közönség elé, mint amit eredetileg tervezett. Csoda, hogy ez a lány imád színpadon állni és élőben zenélni? November 15-én Budapesten lép fel, műsorában hagyományos afrikai hangszerekkel szólaltatja meg Fela Kuti, Miriam Makeba, Bob Marley és Jacques Brel műveit. És még ki tudja, mit talál ki addig…
Már nem szeretem a hosszú, bonyolult hangszerelésű, sok szünetet tartalmazó dalokat. Az egyszerű dolgokat kedvelem – a dallamok monotonitását, az ismétlődéseket. Merthogy az élet is ilyen. Ugyanazt ismételjük újra meg újra; nem sok újdonság történik az életben. Soha nem voltam még ennyire biztos ebben, mint most.
