(Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni, Noran Libro kiadó, 2017)
Néha eltöprengek azon, milyen furcsa sors is jut a könyvpiacon a novellásköteteknek. Egyfelől a csapból is az folyik, hogy manapság felgyorsult a világ és az emberek kevésbé mélyednek el az írott szövegekben. Másfelől viszont azt is sokszor hallom, hogy az olvasók a borsos könyvárak mellett szívesebben adnak ki pénzt egy hosszabb, esetleg tartósabb élményt nyújtó regényért. A kiadók meg, ahogy tudnak, lavíroznak a két, egymásnak ellentmondó fogyasztói igény között. Úgy látom, novelláskötetek leginkább akkor születnek, amikor a húzónévnek számító író éppen nem készült el újabb regénnyel, de valamilyen könyvre azért ki kell nyomni a nevét. Ebben az esetben azonban nem annyira a műfajnak és a történeteknek, hanem magának a névnek szól az olvasói figyelem.
Dora Csehova neve azonban jóformán ismeretlen a magyar közönség előtt, habár a fülszöveg szerint két éve részt vett az Elsőkönyvesek Fesztiválján Budapesten. Édesapja orosz, ő maga Csehországban él, viszont Oroszországban is vendégeskedett Tolsztoj háziorvosának családjánál. De talán az a legmeghökkentőbb információ, miszerint Csehova a Moszkva és Prága között közlekedő vonaton született. Nem tudom, hogy ezt szó szerint vagy képletesen értelmezzem-e, de talán ez is közrejátszott abban, hogy nagyon hamar ráhangolódtam az írónő novelláira és elbeszéléseire. Hát persze, hiszen ösztönösen vonzódom a vándorokhoz, a többes identitásokhoz, a helyüket sosem találókhoz – talán ezért dolgozom életem eme átmeneti időszakában vonatos utaskísérőként.
Éppen egyenruhában, a Railjet indulására és a munka kezdetére várva fejeztem be a könyv első elbeszélését (R 209 Vltava), ami egy vonaton játszódó, furcsa kis intermezzo két női utaskísérő és egy férfi utas között. Csehova olyan pontosan jelenítette meg azt a közeget, amiben az olvasás során éppen tartózkodtam, hogy az már szinte kísérteties volt. Kicsit talán csalódtam is, amikor a második novellában (ez a címadó Nem akartam Lenin lenni) teljesen új szereplők érkeztek, és életemben először értettem meg azokat a fent említett olvasókat, akik inkább a regényeket részesítik előnyben. De egy idő után észrevettem, hogy ahogyan Mikszáthnál a jó palócok, úgy ezek az orosz (esetleg cseh) szereplők is átjárkálnak egymás novelláiba. Egy-egy történet főalakját két-három másikban is viszontláthatjuk epizódszereplőként.
Ebből is látszik, hogy ez a kötet nem véletlenszerűen egymás mellé rakosgatott történetek összessége, hanem gondosan megkomponált alkotás. Adódik hát a kérdés, vajon mi ennek a gyűjteménynek a szervezőelve? Mi köti össze a vonaton, a dácsán, a metróaluljáróban, a vadászklubban és az egyéb furcsa helyszíneken játszódó történeteket, amelyekben mindig más szereplők egész életútja tárul fel előttünk néhány oldalban? Ráadásul ezek a sorsok látszólag annyira különböznek egymástól…
Na igen, ez itt a lényeg: látszólag. Ha mélyebbre ásunk, akkor viszont azt találjuk, hogy minden történet kulcsmomentuma egy végzetes találkozás, egy csomópont, ahol két vagy több életút véletlenül keresztezi egymást. Ezek a találkozások viszont mintha mindig rosszkor esnének meg. Túl korán, túl későn, túl kapkodva, túl halogatva, túl bizalmatlanul, túl önfeladóan… Igen, valahogy mintha minden félrecsúszna ezekben az emberi kapcsolatokban, amelyek során sebzett lelkű átlagemberek próbálnak egymás felé tapogatózni, és az első nehézségre vissza is húzódnak a csigaházukba. Az élet pedig valahogy megy tovább (vagy nem), még ha nyomot is hagyott rajta a sorsdöntő találkozás (vagy nem).
Így tehát azt ajánlom, hogy a legközelebbi vonatos, távolságibuszos vagy telekocsis utazásotokra ezt a kötetet vigyétek magatokkal. Egy rövidebb út alatt egy történetet, egy hosszabb alatt akár az egész könyvet be lehet fejezni, és kifejezetten hangulatos, ha egyszerre olvasunk a szereplők bukdácsolásáról az élet egyenetlen útján és merengünk el a mellettünk elsuhanó táj látványán. Hogy az egyik elbeszélés hétköznapi hősét idézzem:
Elég felütni egy könyvet bármelyik oldalon, és megtalálod benne, amin épp gondolkozol.
Ez akár a hozzánk hasonló everymaneket és everywomaneket, mindennapi élményeket és csendes tragédiákat felvonultató Nem akartam Lenin lenni ars poeticája is lehetne. Hogy ki mondja és kinek? Ezt már nem árulom el, irány a jegypénztár meg a könyvesbolt, és további jó (élet)utat kívánok!
