+ Interjú

Véletlen találkozás Martin Miklóssal, az 1956-os Melbourne-i vérfürdő legendás vízilabdázójával Los Angelesben

Vajon milyen lehetett 56-ban a kommunista Magyarország olimpiai játékosának lenni? Hogy élhették meg az akkori élsportolók a külföldi útjaikat? Milyen lehetett a Melbourne-i Olimpia után végül úgy dönteni, hogy az ember, hátrahagyva a hazáját és a családját, Amerikában próbál szerencsét, egy élhetőbb élet reményében, megszakítva – az akkori politikai környezetnek megfelelően – szinte minden kapcsolatot és érintkezési lehetőséget az otthon maradottakkal? Ezekről faggattam Dr. Martin Miklós, egykori olimpikon vízilabdázót, ott, ahol évtizedek óta él: Los Angelesben.

Szokták mondani, hogy Los Angelesben sosem tudhatod hol, mikor, melyik hírességbe botlasz bele… Bár Dr. Martin Miklós nem számít egy itteni tipikus „celebnek”, az egykori vízipólós kétségkívül ikonikus alakja a magyar vízilabda-történelemnek. A vele való első, véletlen találkozást egy amerikai ismerősömnek köszönhetem, és többre értékelem, mint ha egy hollywoodi hírességgel futottam volna össze… Évek óta tartó ismeretségünk ellenére is, mindig nagy izgalommal várom a vele való együttléteket. Visszaemlékezéseinek, a háza falán látható sok-sok korabeli fényképnek, ereklyének, a polcokon tornyosuló könyveknek köszönhetően mindannyiszor egy számomra meg nem élt történelmi korszakba, egy csak elbeszélésekből hallott és filmeken látott világba kaphatok betekintést.

Dr. Martin Miklós a nagy presztízsű USC és Princeton egyetemek egykori ösztöndíjasa, tanára, francia nyelvész professzor és művészettörténész, az 1952-es és 1956-os ötkarikás játékok magyar vízilabdacsapatában játszott.

A többszörös európai és olimpiai bajnok már hatvan éve él az Egyesült Államokban, ugyanis, az 1956-os, Melbourne-i Olimpia után, nem tért vissza Magyarországra. A mai napig is az uszoda és a sport megszállottja és aktív művelője. Személyében egy rendkívül sokoldalú, életvidám, kockázatokat is bőven vállaló embert ismertem meg, akiben még mindig ott bujkál a “fenegyerekség” vagy „zsiványság” huncut bája, és az ellenállhatatlan humorérzék. Még mindig, a nyolcvanas éveit taposva is naponta úszik egy órát az egyetem uszodájában… Hétvégenként vidéki házát alakítgatja vagy épp új házat épít… Rajongással beszél a francia irodalomról, a Los Angeles-i háza falára kifüggesztett festményeiről, mindeközben irigylésre méltó derű és életigenlés sugárzik róla, valahányszor találkozunk.

A híres-hírhedt „melbourne-i vérfürdőt” és az akkori eseményeket személyesen is átélő olimpikon vízilabdázó élete az 56-os olimpiai játékok után teljes fordulatot vett…

Az emlékei alapján, milyen volt közelről megélni az 56-os eseményeket? Épp a Melbourne-i Olimpiára készült akkor a magyar vízilabda válogatott…

A svábhegyi Vörös Csillag Szállóban voltunk elszállásolva az Olimpia előtti edzőtáborban. A forradalom hírére, a távoli lövések hallatára lementem a városba, hogy ellenőrizzem, a családommal minden rendben van-e. Az aggódás mellett is nagyon bizakodóak voltunk.

Ekkor találkozott utoljára a családjával, mielőtt elhagyta Magyarországot. Tisztában volt akkor már azzal, hogy nem tér vissza többé?

Egyáltalán nem voltam tisztában vele. Meggyőződésem volt akkor, hogy Magyarország felszabadul és az olimpia után hazatérünk. Még ruhát sem igazán pakoltam. Egy szál melegítőben szálltam fel a buszra. Sőt, ez volt az első külföldi utam, ahova dollárt sem csempésztem ki. (Nevet) Addig minden útra vásároltam dollárt a fekete piacon, amit kiürített fogkrémtubusokba gyömöszölve vittem ki. Most még ezzel sem „készültem”. Egyáltalán nem terveztem a kint maradást.

Egyáltalán, hogyan tudtak a vízilabdacsapattal elutazni és kijutni a forradalom idején az országból?

Magyarországon akkor a repülőtér nem működött, és a pályaudvarok mind használhatatlanok voltak, így városi buszokba pakoltak be minket, és elindultunk Bécs felé. Sajnos az úton szembesültünk vele, hogy az oroszok útban vannak felénk, így Bécs helyett Pozsony felé folytattuk utunkat.

A csehszlovákok hogy fogadták a csapatot az 56-os események tükrében?

Az akkori csehszlovákok ellenforradalmároknak tekintettek minket, így Pozsonyban egy táborban különítették el a csapatot. Egy teljes hónapot kellett ott töltenünk, mindenféle edzési és felkészülési lehetőség nélkül. Eközben a szovjetek lerohanták Magyarországot. Végül egy francia repülő segítségével jutottunk ki a Melbourne-i Olimpiára. Kalandos és körülményes utunk volt.

Milyen volt a Melbourne-i fogadtatás?

Úgy érkeztünk meg, hogy már tisztában voltunk vele, hogy a szovjetek leverték a forradalmat. Feszültek voltunk. Melbourne-ben mindenki mellettünk állt és együttérző volt. A megérkezésünk után az első dolgunk volt, hogy kitéptük az ott kihelyezett kommunista magyar zászlót a helyéből, majd kivágtuk a piros-fehér-zöld zászlóról a kommunista jelképeket, és a szabad Magyarországot szimbolizáló lyukas zászlót függesztettük vissza. Felemelő érzés volt!

Abban az ominózus elődöntőben – amelyet „melbourne-i vérfürdő” néven ismert meg a világ- épp a szovjetekkel kellett megmérkőzniük!

Volt feszültség, de ennek ellenére sportszerűek maradtunk. Az, hogy az olimpia előtt egy hónapig nem tudtunk edzeni, hatalmas kiesés volt számunkra. A megfelelő kondíció hiányát taktikai időhúzásokkal próbáltuk korrigálni. Ez felbosszantotta az oroszokat, érthető módon, de nem volt más választásunk. Elkezdtek viszont fizikailag és verbálisan is kötözködni, fenyegetni minket. Prokop aztán úgy lekönyökölte Zádort, hogy az elkezdett vérezni. Felrepedt a bőr a szeme körül. Épp 4-0-ra vezettünk akkor, így persze ez nekünk is kapóra jött. A 8000-fős közönség körében hatalmas felzúdulás tört ki. Néhányan átugrottak a korláton, be a medencébe, a szovjet játékosok meg menekültek ki a másik oldalon. Kisebb tömegverekedés alakult ki, a meccset le is kellett fújni, de az eredményt jóváhagyták. A Zádorról készült fotók bejárták a világot. A melbourne-i közönség nagy része emigráns magyarokból állt, szinte csak magyar szót lehetett hallani az uszodában. Gondolhatja, mekkora felháborodást keltett ez az ütés a forradalom idejen! Érthető módon, óriási hírverést kapott a médiában, hogy a forradalomban eltiport, kis Magyarország megverte a Szovjetuniót! A világpolitikai helyzet erőteljesen megmutatkozott azon a meccsen.

A medence szélén

A Melbourne-i olimpia egészét tekintve is óriási sikert arattak. Ahhoz képest, hogy a csehszlovák táborban az olimpiát megelőzően nem volt lehetőségük edzeni egy hónapon át, illetve nyilván óriási bizonytalanságban is lehettek a hazai események miatt, mégis sikerült az olimpiai aranyat megszerezniük…

A miénk egy legendás csapat volt. Szinte szavak nélkül is értettük egymást. Ahogy mi játszottunk, az, a véleményem szerint: művészet. Úgy működtünk együtt, mint egy jól olajozott gépezet. Eleve címvédőként érkeztünk az Olimpiára, hisz az 52-es, a Helsinki Olimpián is aranyérmet szereztünk. Viszonylag könnyed győzelmekkel haladtunk előre Melbourne-ben is. A megfelelő kondíció hiányát pedig taktikai időhúzásokkal próbáltuk korrigálni. Ahogy említettem, a 4:0-as állásnál a szovjetek elleni meccsen is elkezdtünk passzolgatni, hogy kíméljük magunkat az erőt próbáló helyzetektől, és az idő előtti kifáradástól.

Ha jól olvastam, Miklósnak nem volt módja a Melbourne-i játékokban aktívan szerepelni?

Így van. Tartalék játékos voltam. A csehszlovák edzőtáborban focizással próbáltuk lekötni magunkat. Sajnos kaptam egy olyan rúgást a lábamba, hogy nem tudtam aktívan szerepelni. Egyébként is 56-ban én már nem voltam a legjobb formámban. Az 52-es Helsinki Olimpia, és az 54-es Európa bajnokság volt az én karrierem csúcsa. Az utóbbiban centert játszottam és öt gólt dobtam egymás után. Különleges technikámmal nagy népszerűséget vívtam ki. Az akkori sajtó a „világ legjobb vízipóló játékosának” titulált. A Melbourne-i Olimpia idején én már tíz éve vízilabdáztam. Mindenképp úgy éreztem, hogy lassan abba kellene hagynom a játékot. Épp befejeztem az egyetemet, és az 56-os olimpiára már az ELTE-n szerzett művészettörténész diplomámmal a kezemben repülhettem ki. A levegőben volt a szakmai váltás lehetősége.

A Melbourne-i Olimpián végül úgy döntött, hogy nem utazik haza. Mennyire volt – lelkileg –  küzdelmes folyamat meghozni ezt a döntést?

Fogalmunk sem volt róla, hogy mitévők legyünk. Óriási volt a dilemma! Végül a csapat fele maradt, a másik fele (leginkább a családosok) visszament. Az én döntésemet megkönnyítette, hogy amúgy is abba akartam hagyni az élsportolást, így a válogatottság már nem volt döntő szempont számomra, – de még így is rendkívül nehéz volt magánéleti vonatkozásban mérlegelni. Szempont volt az is, hogy mivel én beszéltem a csapatban angolul, az olimpián sokat kellett nyilatkoznom, mesélnem a hazai állapotokról. Volt bennem egy félsz, hogy esetleg otthon elővennének a kinti nyilatkozataim miatt. Mellénk állt a Sports Illustrated magazin, amelynek kulcsszerepe volt abban, hogy a magyar olimpiai vízipólósokat az USÁ-ba juttassák, egy vízilabda-turnéra történő meghívás ürügyén.

A rendkívüli rúgás

Az akkori naivitásomból fakadóan arra gondoltam, hogy elmegyek a turnéra, és majd annyi pénzt keresek vele, hogy visszatérhetek Melbourne-be, ahol egy általam kiszemelt hegyen majd síparadicsomot hozok létre. (Nevet)

Végül mégsem tért vissza Ausztráliába.

A Sports Illustrated magazin által szervezett turnén San Franciscóból kiindulva egészen Miami-ig, busszal jártuk be az Egyesült Államokat. Egy évig tartott a turné, egyetemi csapatokkal játszottunk országszerte, nagy közönség előtt. A színvonal borzalmas volt, viccnek tekintettük az egészet. Mi gyakorlatilag végig hülyéskedtünk, önmagunkat szórakoztattuk a meccsek során, de a közönség ebből mit sem vett eszre.

Amerikai túra

Hamar felmértem viszont, hogy az akkori Amerika még valóban a korlátlan lehetőségek hazája volt, ezért úgy döntöttem, ebben az országban maradok.

Hatalmas lehetett a különbség az akkori Magyarország és Amerika között. Mit érzékelt ebből annak idején?

Akkoriban óriási volt a különbség. Amikor a repülőnk, Ausztráliából érkezve, San Francisco fölé ért, és én megpillantottam a pilótafülkéből a várost a napsütésben fénylő felhőkarcolókkal és a Golden Gate híddal, úgy éreztem, ez a világ közepe. Egy nyitott Cadillac-kel mutatták körbe a várost a leszállást követően. Mindenki jól öltözött volt. Hatalmas jólét érződött a levegőben. Nem csoda, hogy teljesen elvarázsolt az akkori Amerika!

Több sorstársáról olvastam már, hogy mennyire nehéz volt megszokniuk, hogy amíg otthon sztárok voltak, kint a nagy ismeretlenségben, a nulláról kellett építkezniük. Volt, aki emiatt vissza is tért Magyarországra. Miklós hogy élte ezt meg?

Nekem ez sosem volt probléma. Van egy egészséges önbizalmam. Nagyon hittem abban, hogy viszem valamire. Az angol nyelvet is nagyon jól beszéltem, biztos ez is számított. Az összes kollégám, aki velem együtt itt telepedett le, nálam nehezebben vetkőzte le a hazai kötelékeket. Többen vissza is fordultak és hazatértek, míg mások sokáig a kinti magyar közösségben „vigasztalódtak”. Az én hozzáállásom más volt. Én teljes erőbedobással az integrációra koncentráltam. Amilyen gyorsan csak lehetett, szerettem volna beilleszkedni. Az én társaságom nemcsak magyarokból, de amerikaiakból és más egyéb nemzetiségekből tevődött össze. Los Angeles kulturálisan sokszínű város volt már akkor is. Szerencsém is volt persze, de a szerencse mit sem ér a szorgalom és a megfelelő hozzáállás nélkül.

Mi az, amit, a személyesebb érzések szintjén, esetleg mégis fel kellett áldoznia a kint maradásért cserébe?

Az egyetlen dolog talán az, hogy jó lett volna több időt töltenem apámmal, amíg élt. Szerencsére a hetvenes évektől már jöhettek a rokonok hozzánk látogatóba. Apám is járt nálunk többször. Azelőtt még olyan is volt, hogy Tito Jugoszláviájában tartottunk családi találkozót. Kibéreltem egy egész hotelt és a családom ott nyaralt együtt. A nyári, európai utazásaim során is próbáltunk találkozásokat megvalósítani.

Mire emlékszik a legszívesebben vissza Magyarországgal kapcsolatban?

A Balaton emléke nagyon kedves nekem. Gyermekkoromban minden nyarat ott töltöttem. Az egész családom megismerte később a Balatont. Legutóbb Hévízen jártunk.

Visszatérve a szakmai pályafutása alakulásához, az amerikai jövőbe vetett hit – úgy tűnik – meghozta gyümölcsét.

Valóban. A Sports Illustrated által szervezett vízilabda-körutat követően ajánlatot kaptam a USC-től (University of Southern California), így az egyetem első vízilabda-ösztöndíjasaként beiratkoztam francia-szakra, illetve egy szemesztert játszottam a USC egyetemi vízilabda csapatában. Akkoriban, Amerikában, még gyerekcipőben járt ez a sportág. A színvonaltalanságot nem sokáig bírtam, így abbahagytam a játékot. Nagyon hajtottam a francia szakon, szorgalmas diák voltam, részben azért is, hogy mielőbb kiemelkedjek és elhagyhassam a vízilabdát. A francia-szakon sikerült is felhívni magamra a figyelmet, a tanáraim felfigyeltek rám és hamarosan elnyertem a „Woodrow Wilson Ösztöndíjat”, amelynek köszönhetően a Princeton-ra kerültem. Itt szereztem Phd-fokozatot az újlatin nyelvek szakterületén.

Az élsportolói karrier után egy új országban, rendkívül neves intézmények égisze alatt indított el egy professzori pályafutást. Nem egy szokványos sportolói életút az öné. Honnan jött az indíttatás, hogy művészettörténettel, ill. bölcsészettudományokkal foglalkozzon?

A művészet mindig nagy hatással volt rám. Óriási szerencsének tartom, hogy amíg a legtöbb, akkori csoporttársam könyvekből ismerte a festményeket és egyéb remekműveket, addig én, a sportnak köszönhetően, számos helyre eljutva, és a múzeumokat járva, a valóságban csodálhattam meg mindent, amiről tanultam. Kiváltságos helyzetben voltunk a sok utazási lehetőségnek köszönhetően. Akkoriban nagyon sokan, beleértve engem is, részben az utazási lehetőségek miatt is vágtak bele az élsportba.

A francia nyelvet magas szinten beszéltem, németül és angolul is tanultam. A nyelvtudás természetes mellékága volt egyébként a művészettörténetnek otthon. Többnyire csak idegen nyelveken férhettünk hozzá a szakirodalomhoz.

A tanulmányait követően állást is kapott az akadémia berkeiben..

Igen. Akkor Amerika még tényleg a lehetőségek földje volt. Az ambíció és szorgalom meghozta a gyümölcsét. A Princeton-on az egyik híres Voltaire-specialistának köszönhettem, hogy egy évig Párizsban végezhettem kutatásokat. Végül a Princeton professzori állást ajánlott, amit később a USC francia tanszékének ajánlata miatt hagytam ott.

Öt évig tanítottam a USC-n, majd megkeresett a Pasadena City College, egy sokkal kedvezőbb ajánlattal. Ráadásul itt a francia tanításon kívül rám bízták az egyetem vízilabdacsapatának a vezető edzői posztját is. Huszonhét évig edzősködtem és hat évig voltam dékán-helyettese a nyelvi részlegnek. A tanítás és edzősködés mellett síoktatóként is rengeteget tevékenykedtem Kaliforniában.

Mit gondol, hogyan alakult volna az élete, ha visszamegy Magyarországra az Olimpia után?

Minden bizonnyal valamelyik múzeumnál helyezkedtem volna el. Lehet, hogy kurátorként… Mindenképpen a művészettörténettel kapcsolatos tevékenységbe kezdtem volna otthon!

Ha azt kérdezném, hogy mit kapott ettől az országtól, akkor mit mondana?

Szabadságot és lehetőségeket. Lehetőséget a szakmámban, lehetőséget a sok-sok utazásra, egy szabad életre, anyagi jólétre. A későbbi hazai látogatásaim során visszatérő álmom volt, hogy üldöznek és nem akarnak visszaengedni Amerikába. Hasonló álmokról egyébként más, 56-os magyarok is be szoktak számolni…

Szerencsés embernek tartom magam és mindenért hálás vagyok, amit az élettől kaptam! Mind a professzoraim, mind a vízilabda számos kaput nyitottak meg előttem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit kaphatok majd ennek a sportnak köszönhetően! A világ kinyílt előttem egy olyan történelmi korszakban, amikor ez sokak számára elképzelhetetlen volt.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top