Sam Munson: Szívás [The November Criminals] – Menő Könyvek, 2017 – fordító Ruff Orsolya – 256 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4033-53-0
Csináljunk úgy néhány percig, mintha az előbeszéd és a leírt szavak közötti szakadék nem létezne! A végére kiderül, hogy kinek szól ez a regény, s talán az is, hogy mit (t)akar ez a trágár szavakkal szándékosan megtűzdelt szösszenet. (Én szóltam!)
Lefosom a bokám! Ki a faszom gondolta volna, hogy ebben az országban, ahol a józan ész helyét átvette a képmutatás, akad egy tökös kiadó, amelyik be meri vállalni ezt a halálosan őszinte könyvet? Jaj, ennek a könyvnek a középiskolás szereplői dugnak, mint nyulak, semmi szerelem, „csak úgy”, élvezetből! Közben meg 250 oldalon annyi füvet elszívnak, amennyi hetekre kiütné az egész magyar parlamentet. Beleértve a házelnöktől a karbantartóig mindenkit!
Nem fogok magyarázkodni és nem is akarok. Aztakurva! Ez nagyon kemény. Az írás nagyon kemény
– írja Addison Schacht, a regény főhőse és elbeszélője, akit kibaszottul szívszorító helyzetekbe kever az igazi regényíró, Sam Munson. Már az is meredek, hogy egy ezerszavas egyetemi felvételi esszékérdésre a srác nekiáll, és őszintén – nem langyi őszintén, hanem harcore őszintén – megírja élete sztoriját.
Ez maga a regény…
…a regény, amin szülőként felcseszheted az agyad, ha elhitetted magaddal azt a szarságot, hogy a mai nagykamaszok nem keverik bele magukat mindenféle illegális és erkölcstelen dologba. Lehet tiltakozni a könyv ellen, ha azt hiszed, hogy a mai takonypócok jobbak, mint szüleik voltak. Kell protestálni, ha beszoptad azt a maszlagot, hogy rossz az, aki szexel és/vagy füvet szív.
- Végre valaki nem nézi idiótának a kamaszokat!
- Az első segítség a hormonhajtású kamaszoknak, és a szüleiknek is
Tényleg nem kellene azt gondolni, hogy a képmutatás, ami a felnőtt-élet nagy részét kiteszi, köszönő viszonyban van a kamasz-valósággal. Nem lennék olyan nagyképű, hogy másokat oltogassak ezügyben. Én is látom, amikor a kibebaszott, nagyképű és flegma kamasz tudja, hogy hozzám képest ő szarta a spanyolviaszt. Néha tán igaza is van. Szívás. Mégis azt mondom, mielőtt fennakadnál a csúnya szavakon (jöhet a szapulás kommentben!), előtte álljunk meg…
Mert ez a regény annyira szokatlan, hogy még a trágárkodásnak is lehet értelme,
ha valaki ettől kap észbe.
Szóval, adva van ez az Addison Schacht nevezetű félárva, Washington D.C.-ben élő srác, aki végzős gimnazista, és emellett füvet árul (nem bukik le), rajong Vergiliusért és a latin nyelvért, tisztában van zsidó származásával, gyűjti-terjeszti a Holokauszt-vicceket, és utálja a rasszista fehéreket.
Ismeretlen tényező lévén eléggé népszerűtlen vagyok az osztályomban, még most is, az utolsó évben, a John F. Kennedy Gimnáziumban. Azt kérdezik, hogyhogy népszerűtlen? Ha kinyírnak, akkor se tudnám megnevezni egyetlen olyan osztálytársamat sem, akiről tudom, hogy melyik főiskolán akar továbbtanulni, ennyire kevés közöm van hozzájuk. Semmilyen iskolán kívüli tevékenységet nem végzek, leszámítva a latintanulást, meg azt, hogy gyalázkodó vicceket gyűjtök a holokausztról. Az X utcában lakom, az X. emeleten, és X kilót nyomok. Mit akarnak még? Betűrendes útmutatót a lelkemhez? A farkam méretét?
Pont annyira hányaveti, nagyképű, és (kifelé) érzelemmentes csávó, mint bármelyikünk volt/lehetett ennyi idős korában. Közben belül tele van bizonytalansággal, ami nem csoda, hiszen egy bonyolult gyermekkor tapasztalataival kell a felnőttkor küszöbén botladoznia. Erős kritikai érzékkel rendelkezik, és pontosan látja, hogy a felnőttek világa mennyire szánalmas. (Miért nem az?) Kapaszkodót egy Ásó (Phoebe Anna Zeleny) nevű lányban talál, akivel nem járnak, még csak nem is barátok, csak „haverok” együtt basszák el a drága időt, s ha lehetőség adódik, akkor dugnak.
Csak egy lányt dugtam meg. Még mindig hiszem – bár e téren keveset tudok felmutatni –, hogy annyi nőt kell megdugni, amennyit csak lehet.
A regény telis-tele van – felnőttek számára agyzsibbasztónak tűnő, de hiteles – kamaszos eszmefuttatásokkal a világról, az Életről, a felnőttek seggfejségéről, meg mindenféléről, ami (tényleg) a kamaszok fejében jár… Mindezek mellett egy nyomozás története. Addison és Ásó azt akarják kideríteni, hogy ki lőtte le Kevint, az iskolatársukat. Persze, ezt is úgy csinálják, ahogy az befüvezve, vagy két füvezés (és dugás) között az ilyen korúaktól telik: hajmeresztő módon.
(A trailer alapján kicsit aggódom, hogy a szívásból készülő mozifilm szélsőségesen jólfésült lesz az eredeti sztorihoz képest.)
A nagy kérdés persze az, hogy
kinek szól ez a regény?
A tompa, felnőtt agyammal azt gondolom, hogy elsősorban azoknak a kamaszoknak, akik nagypofával kóstolgatják a felnőttséget, s bár/mert van bennük kíváncsiság (és lappangó céltudat), azt érzik, hogy kurvára nem érti őket senki. És ők sem értik, hogy a világ hogy lehet ennyire szar.
Ugyanakkor a Szívás kapaszkodó és vigasz lehet azoknak a felnőtteknek is, akik ilyen kamaszokkal élnek egy fedél alatt. Azt gondolom, hogy az a felnőtt, aki végigolvassa ezt a 250 oldalt, megérdemel egy esélyt az őt lerázni akaró kamasztól. Is.
Mert lássuk be, kamasznak lenni szívás!
De nem csak a kamasznak.
„…Vergiliust ábrázoló, újonnan keretezett litográfia […], melyet Ásótól kaptam a születésnapomra. (Múlt kedden volt. Végre legálisan vehetek cigit.) Egy illusztráció Dante Poklából. Gustave Doré rajzolta. Mégpedig azt a pillanatot, amikor először megjelenik Vergilius. Dante kételkedik egy ilyen vezető alkalmasságában azok után, hogy Vergilius feltárta szándékait. Magas és sovány – mármint Vergilius –, és olyan az arca, mint egy számkivetetté. Egy bölcs, elcsigázott, sima arc. Dante meg úgy fest, mint valami béna beszari, de ez rendben is van így: az első találkozásuk után nem sokkal Vergilius valamilyen szinten gyávasággal vádolja meg. Igaz, néhány kreatív és brutális kegyetlenséget a politikai ellenségei számlájára ír. Szóval, fasz tudja…”
