Ruben Östlund új filmje idén elhozta az Arany Pálmát a cannes-i filmfesztiválról, jövő héttől pedig a magyar nézők is láthatják A négyzetet, amelyben gyerekek fenyegetnek felnőtteket, a felnőttek pedig úgy viselkednek benne, mint a majmok.
A négyzet (The Square), 2017. R.: Ruben Östlund. Forgalmazza: Cirko Film
- Akik megosztják és lájkolják ezt a kritikát a Facebook-oldalunkon október 3-ig, azok között 10 páros jegyet osztunk szét a filmre
A négyzet első negyedében a film nézője szinte biztosnak érzi azt, hogy a kortárs (képző)művészet nagyszabású karikatúráját látja a vásznon. Semmitmondó interjúkat, felesleges értekezletet, unalmas installációkat, hasonlóan semmitmondó kiállítások mesterkélt megnyitóit látjuk a film első részében, amikor pedig az egyik jelenetben mintegy mellékesen pofára ejtenek mozgatás közben egy lovasszobrot, sejthetjük, hogy Östlund ezúttal sem a körülményeskedést és a tabuk érintetlenül hagyását választotta.
A svéd modell
A film főszereplője a sikeres múzeumi főkurátor, Christian; akit a magyar nézők számára valószínűleg jobbára ismeretlen Claes Bang alakít. A film elején Christian irigylendő pozícióban van: a munkájában sikeresnek számít, de jól láthatóan nem kell magát agyondolgoznia, viszont annál inkább ráér mulatozni. Egy utcai rablás indítja el az események Goldberg-gép-szerű láncolatát, amely ebből az állapotból egyre inkább kibillenti a főszereplőt.
Ez a változás nem hirtelen következik be. Christian a svéd középosztálybeli felsőbbrendűség nyugalmával szeretné visszaszerezni a cuccait, ám az akciót megelőzően kissé elszámítja magát és innentől kezdve teljesen ki van mozdítva saját komfortzónájából, az első kapkodást pedig sok másik fogja követni, aminek köszönhetően Christian hibát halmoz hibára. Ezek egy ideig ugyanúgy mulatságosak, mint ahogy a semmitmondó kiállítások a film elején, de az idő előrehaladtával kezd egyre sötétebb színezetet kapni A négyzet.
Állatok és emberek
Ez a film ikonikus jelenetében csúcsosodik ki, amelyben Oleg Kulik 1996-os performanszát idézi meg A négyzet: Kulik egy stockholmi kiállításon pórázon vezetett kutyaként jelent meg, szerepét pedig annyira komolyan vette, hogy nemcsak a jelenlevőkre, hanem a teremben levő műalkotásokra is rátámadt. A filmben egy majomszerű figura terrorizálja egy fogadás résztvevőit (a figura megtestesítőjét, a Majmok bolygója-filmek elmaradhatatlan szereplőjét, Terry Notary-t a rendező egy google-keresés segítségével találta meg), itt pedig már végleg megkavarodik kicsit a néző, hogy meddig tart a művészet, meddig tart a vicc, és mit hívhatunk még egyáltalán performansznak.
Christian három szerepet akar egyszerre játszani: a sikeres kurátoron túl szeretne hedonista playboy maradni úgy, hogy közben elvált apai teendőit sem hanyagolja el. Christian a szemünk előtt bukik el mindhárom színtéren: közös ezekben a bukásokban az, hogy Christian nem égbekiáltó bűnöket követ el, hanem apróságok során csúszik ki a kezéből a saját sorsa. Talán a hedonista vonal a leginkább elnagyolt ezek közül, és az így beszuszakolt Elizabeth Moss karakterének jelenléte sem annyira indokolt, de kétségkívül jól illusztrálja Christian szanaszét hulló életét.
A képmutató és a sznob
A négyzet azonban nem kizárólag Christian nagy kudarcáról szól, hanem arról a kudarcról is, amivel most kezdünk csak igazán szembenézni. Az egymás iránt érzett felelősség, a kultúra tartalmatlansága és annak mobilfüggő fogyasztóinak együttes földbeállása is megjelenik itt – márpedig a film legnagyobb kérdése az, hogy ehhez a sokat emlegetett témához hozzá tud-e tenni bármi konstruktívat klisék ismételgetése nélkül. A sajátos tempójú filmnek ez kétségkívül sikerül, még ha kissé hosszabban is, mint azt a végén kívánjuk, de ez legyen a legnagyobb baj Östlund új filmjével.
