Szent-Györgyi Albert utolsó felesége, Marcia Szent-Györgyi azzal a céllal járt szeptember végén Szegeden, hogy bejelentse a férjéről elnevezett díj megalapítását. Itt gyönyörű szavakkal emlékezett férjére.
Marcia Szent-Györgyi Magyarországon egyetlen alkalommal adott terjedelmesebb interjút 27 évvel ezelőtt, amelyben őszintén mesél személyes kapcsolatukról. Az írást szerzője, László Ágnes fölajánlotta lapunknak.
Az asszony, aki az emlékeivel él
Exkluzív interjú Szent-Györgyi Albert özvegyével
„Sem Albertnek, sem nekem nem kellett lemondanom semmiről, csak azért, mert egymásra találtunk. Én semmi más, csak jó felesége próbáltam lenni. Szerettem, gondoztam, és megtettem mindent, amire szüksége volt. Intéztem az utazásait, a vendégek fogadását, rendeztem a publikációit, vezettem a naptárát, egy személyben voltam az asszonya, titkárnője, sofőrje és barátja.”
A férj 83, a feleség 35 éves volt, amikor összeházasodtak. Ezen lehet elképedni, kajánul mosolyogni, a nagy vagyon reményében asszonyi számításra tippelni, vagy megfordítva: a megvásárolt szerelmen élcelődni, irigykedni, vagy sajnálkozni, egyszóval minden lehet, csak nem illik és nem érdemes. Mert a valóság egy nő és egy férfi kapcsolatában mindig más, mint amilyennek kívülállóként látjuk, vagy látni akarjuk. Magunkból, környezetünk szokásaiból indulunk ki, ha különösnek, már-már hihetetlennek találunk valamit, ami más, mint amit eddig tapasztaltunk. De ebben a történetben a szereplők is különösek.
Az asszony, Marcija 1941-ben született az Egyesült Államok délnyugati részén, az Oklahoma államban lévő Tulsa városban. Művészetet tanult. Diplomáját kimagasló eredménnyel a San Francisco Art Institute-on kapta. Férjhez ment, majd elvált és kislányával, Lolával Missuri államban telepedett le, ahol az Amerikai Tanító Gárda tagjaként St. Louis szegény negyedében, egy általános iskolában tanított. Volt egy magyar tanítványa is: Marika, Csapó Árpád kislánya. Marika addig-addig mesélt otthon tanítójáról, míg szülei meghívták az otthonukba is. Az ismeretségből barátság lett, ami akkor sem szakadt meg, amikor Marcija a keleti partra költözött.
Egyik nap megszólalt a telefon a lakásán és egy férfi mutatkozott be neki.
A férfi nem volt más, mint a magyar származású, Nobel-díjas tudós: Szent-Györgyi Albert, aki 1947 óta az USA-ban élt. Tanítványával, későbbi munkatársával Csapó Árpáddal szinte napi kapcsolatban állt. Tőle hallott Marcijáról, a melegszívű asszonyról, a tehetséges festőről. A képek, amiket barátja lakásán látott kíváncsivá tették. Miután hazatért Woods Hole-i házába nem sokat tétovázott, tárcsázta a megadott számot. Marcija meglepődött, de a férfi nem volt teljesen ismeretlen a számára. Bár addig sohasem álltak szemtől szemben, mindazok alapján, amit Csapó Árpádtól hallott róla, látatlanul is csodálta őt. Gondolkodás nélkül elfogadta a házába szóló meghívást.
Mindez nagyon régen, tizenhét évvel ezelőtt történt. Marcija most itt ül Budapesten, az Intercontinental Szálló teraszán és apró, sárga jegyzetlapokat szorongat a kezében. Karcsú, légies és törékeny. A lénye olyan áttetsző, mint a valódi kínai porcelán, vagy, mint a rajta lévő muszlin ruha. Bőre fehér. Hátrasimított gesztenyebarna hajában néhány ősz hajszál. Szeme tengerkék. Tekintete nyílt, inkább félénk, mint kihívó. Beszéde halk. Válaszai tömörek.
Nem számítottam könnyed locsogásra. Pontosan tudtam, nem lesz könnyű olyasvalakiről beszélni, aki már nincs közöttünk. Szent-Györgyi Albertnek sok ezer tisztelője volt – van – a világban. Könyvtárnyi anyagot lehetne összeállítani azoknak az embereknek a visszaemlékezéseiből, akiket nevelt, tanított, akikkel dolgozott, levelezett, akiket bölcsességével meghódított, szellemes mondásaival megnevettetett, akiknek a kutatásokban segített, akiket legyőzött a sakktáblán, vagy horgászbottal a kezében, akik közelről-távolról ismerték, tisztelték. A férfiről, a társról, az apáról azonban már csak Marcija Szent-Györgyinek van joga és lehetősége szólani.
Szent-Györgyi Albert első két felesége és édeslánya, Nelli rákban halt meg. Harmadik, rövid ideig tartó házassága rosszul sikerült. Majd egy ideig-óráig tartó átmeneti kapcsolat után talált rá negyedik és egyben utolsó hitvesére.
– Milyen volt az első találkozásuk? – kérdem Marcijától.
– Kora reggel, autóbusszal érkeztem meg Woods Hole-ba. Ő a szemközti megállóban állt a tömegben és a mosolyáról azonnal ráismertem. S ami feszültség addig volt bennem, az egy pillanat alatt elmúlt. Egész nap beszélgettünk. Mindenről. Művészetről, tudományról, magunkról. Este újra kikísért a buszmegállóhoz és én elutaztam.
– Mire gondolt hazafelé?
– Ha azt kérdi, hogy én már akkor előre láttam a jövőmet, akkor téved. Eszembe sem jutott házasságra gondolni. Egyszerűen csak jól éreztem magam az együtt töltött nap után. Albert aztán naponta felhívott telefonon és a következő hétvégén ismét találkoztunk. Így ment ez néhány hétig, majd összeköltöztünk és hat hónappal később összeházasodtunk.
– Kislányát, Lolát vitte magával?
– Természetesen. Kilencéves volt, amikor Albert örökbefogadta, és egyszer sem emelte fel a hangját vele szemben. Pedig később Lola is olyan lett, mint a többi tinédzser, de megtanulták tisztelni egymás szokásait és bizalmas jó barátok lettek.
– Mint nagyapa az unokájával?
– A közöttünk lévő korkülönbségre céloz? Felesleges, mert akkor ugyanezt megtehetné az én esetemben is. Higgye el, Albert a szellemiségével, tudásával, kedvességével, munkabírásával, életszeretetével feledtetni tudta a korát. Saját magát persze soha nem ámította. Azért is dolgozott éjjel-nappal, mert attól tartott, már nem lesz elég ideje ahhoz, hogy megfejtse a rák misztériumát. Amikor megismertem, már tudtam: ő erre tette fel az életét. A mendemondákkal ellentétben sohasem volt magányos. Gyakran látogatták az unokái, a munkatársai, a Magyarországról jött tudósok, politikusok. Az viszont igaz, hogy a hozzá legközelebb álló barátai szétszóródtak a világban. Svédországban, Angliában, Nyugat-Németországban és Magyarországon éltek. Velük inkább csak levelezett, mert nem szívesen hagyta ott hosszabb időre a laboratóriumát.
– Mennyire avatta be önt a munkába?
– A tudományos publikációit nekem diktálta.
– Értette is azt, amit leírt?
– Igen, mert Albert egyik legcsodálatosabb tulajdonsága az volt, hogy a legbonyolultabb összefüggéseket is meg tudta értetni bárkivel. Élvezet volt hallgatni és tanulni tőle.
– Eszerint a házasságkötés után lemondott a saját hivatásáról és abbahagyta a festészetet?
– Nem. Éppen ellenkezőleg. Azokat a képeket, amiket most Bujákon, a férjemről elnevezett általános iskolában állítottak ki, majd szeptember 20.-án Budapesten, a Bartók Galériában mutatnak be, házasságunk első éveiben 1976-ban és 1977-ben készítettem. Sem Albertnek, sem nekem nem kellett lemondanom semmiről, csak azért, mert egymásra találtunk. Én semmi más, csak jó felesége próbáltam lenni. Szerettem, gondoztam, és megtettem mindent, amire szüksége volt. Intéztem az utazásait, a vendégek fogadását, rendeztem a publikációit, vezettem a naptárát, egy személyben voltam az asszonya, titkárnője, sofőrje és barátja.
– Mit kapott mindezért cserébe? Anyagi biztonságot, hírnevet?
– Sem az egyik, sem a másik nem érdekelt. A legtöbb, amit kaptam, hogy megismerhettem és tíz évig élhettem vele, mellette. Az ő hatalma, sugárzó ereje a gondolkodásában rejlett. Soha nem adta fel a hitet, a reményt, a munkájában konokul következetes volt, megélte, kiharcolta mindazt, amit fontosnak tartott.
– Mesélt-e a gyerekkoráról, az ifjúságáról?
– Sokat, nagyon sokat, mert magyar maradt haláláig.
– Vágyott-e vissza Magyarországra?
– Hazatelepülésre nem gondolt, de szívesen jött látogatóba.
– Jártak-e együtt itthon?
– Igen, a nyolcvanas évek elején, de csak magánemberként. Egy hétig maradtunk, ugyanebben a szállodában laktunk, sokat sétáltunk a városban, a budai várban és úsztunk kint a Margitszigeten.
– Hivatalosan akkor senkivel sem találkoztak?
– Az Akadémia vezetői adtak a tiszteletére egy vacsorát. Ez elől nem lehetett kitérni, de egyébként inkognitóban maradtunk.
– Megtanult a férjétől magyarul?
– Csak pár szót, mert Amerikában Albert is angolul beszélt.
– Hogyan tudta mégis megőrizni tökéletesen tiszta magyar kiejtését?
– Unokatestvérével, Andrással, aki szinte minden héten eljött hozzá, magyarul beszéltek. Fontos kapocs volt számára az USA-ban letelepedett magyar származású tudósok közössége és azok, akik a szülőhazájából felkeresték.
– Hogyan teltek a napjai?
– Albert nyolc órakor kelt fel. Addigra elkészítettem a reggelijét, megette és azonnal leült az íróasztalához dolgozni. Kora délelőtt bevittem autóval a laboratóriumba, majd délben érte mentem. Ebéd után aludt otthon egy órát, majd visszavittem a laboratóriumba, este hazavittem, együtt megvacsoráztunk és aztán ő folytatta a munkáját. Gyakran hajnalig, ez így ismétlődött hétről hétre, hónapról hónapra.
– Mi volt a pihenés, a kikapcsolódás számára?
– Imádott sakkozni, s amíg a hallása meg nem romlott, szeretett zenét hallgatni. Mivel hajlamos volt a bronchitisre, rendszerint télen utaztunk el délre, Arizonába, a Karib-tengerhez, vagy Floridába. De vittük magunkkal a könyveket, az írógépet és még a bérelt vitorlásunkon is diktálta az anyagot. Soha nem tudta, nem akarta abbahagyni a munkát. De, amíg a tengerpart mellett maradtunk naponta háromszor úszott. Nem sokkal a halála előtt, 93 évesen is vágyott erre. Tolószékben vittem le az óceánig és ő még akkor is úszott. Imádta az életet, de a munka volt a legnagyobb öröme. Az utolsó egy hónapot leszámítva, amikor már teljes ápolásra szorult, a rák elleni kutatásokkal foglalkozott. Tudatában volt annak, hogy jelentős életművet hagy maga után, bár úgy érzem ezt igazán a mai napig nem ismerték fel.
– Volt-e valami különleges kívánsága halála esetére?
– Igen, azt akarta, hogy második felesége, Márta mellé temessék el Woods Hole-ban, abba a sírhelybe, amit ő már korábban megvásárolt. Négy éve már, hogy ott pihen.
– Ön pedig? Ugyanabban a házban él, ahová 1976-ban, egy hajnalon megérkezett?
– Csak télen. Nyáron bérbe adom, hogy a keresetemet kiegészítsem.
– Képeket fest?
– A magam örömére. Egy számítástechnikai cégnél vagyok konzultáns, ahol orvostechnikai programokat készítenek. Nem ülhettem ölbe tett kézzel, hiszen a lányomról, Loláról is gondoskodnom kellett. Ő most végzett a Harvardon, művész szakon és folytatni akarja a tanulmányait.
– A férje nem hagyott hátra semmi vagyont?
– Csak azt a Woods Hole-i házat, amiben ő negyven évig élt. Minden más pénzét, jövedelmét a rákkutatás elleni alapítványba fektette be. S ez így van jól.
– Szent-Györgyi Albert halála óta megmaradt-e a kapcsolata a magyar tudományos élettel?
– A közös magyar barátokkal és a Szegedi Orvostudományi Egyetemmel. De ami még szorosan kötődik Alberthez, hogy 1987-ben az amerikai-magyar alapítvány a George Washington-kitüntetést posztumusz nekem adta át, és én képviseltem a férjemet azon a vacsorán, amit a washingtoni magyar nagykövet a koronázási ékszerek hazahozatalának évfordulóján rendezett. Emlékszem, Albert nagyon boldog volt, amikor az amerikai delegáció tagjaként 1976-ban hazakísérte a koronát. Szerettem volna mellette lenni, de sajnos, akkor a feleségeket nem hívták meg. S ha élne, boldog lenne mindazért, ami ma Magyarországon történik, s hogy eközben róla sem feledkeznek meg. Igazán jó érzés, hogy vannak olyan emberek, mint a bujáki polgármester, aki szívós kitartó munkával mégiscsak elérte, hogy a helybéli iskolában – azon a vidéken, ahol Albert gyerekeskedett – az életútját bemutató kiállítás nyílt. S hogy én a lányommal itt lehettem, azt az M3-as Kisszövetkezeteknek köszönhetem. A költségeinket ők fedezték. Miért pont ők? Nos, ez sok-sok különös véletlen összejátszásának köszönhető. Miért érte meg ilyen áldozatot hozniuk – egyedül ők tudják. Én csak köszönettel tartozom nekik és mindazoknak, akik közreműködtek, segítettek abban, hogy a dokumentumok hazataláltak és azok kezébe kerültek, akik majd óvják, védik és megbecsülik.
– Nem fájt a szíve megválni tőlük?
– Fájt, de tudtam, nincs jogom magamnak megtartani, hiszen Albert nem csak hozzám tartozott, hanem a magyarokhoz, a világhoz. A washingtoni kongresszusi könyvtárnak is összeállítottam a tudományos munkáiból egy gyűjteményt, ami ma és a jövőben a kutatók rendelkezésére áll. Ide, Magyarországra olyan anyagot küldtem el, amiből sokkal inkább megismerhető, hogy mint ember, mint tudós honnan indult el és hova érkezett.
– Bocsásson meg, ha utolsó kérdésemmel megbántanám. Nincs szándékomban. De nő vagyok és ön is az, és mindketten tudjuk, hogy abban a korban, amiben ön van, hisz még csak 49 éves, valakinek az emléke nem helyettesítheti egy társ szerepét. El tudja képzelni az életét egy másik férfivel?
– Igen, gondoltam már arra, hogy újra kezdjem. De az biztos, hogy hozzá hasonló embert nem találok. Nem tudok megválni az emlékétől. Mi történik majd még velem? A jövő titka. De erőt ad az, hogy Albert mélyen hitt az élet folyamatosságában és mindig azzal bíztatott: „menj tovább, lépj előre.” Lépek, lépegetek, de hiába minden, nem tudok erről beszélni. Majd. Talán. Egyszer…
(Kurir, 1990. szeptember 13.)
- Az írás megjelent még László Ágnes Erről még nem beszéltem senkinek című interjúkötetben 2009-ben, amit a Kossuth Kiadó adott ki.
