+ Interjú

UH Fest, ahol közel lehet bújni egymáshoz és ismerkedhetsz – 17 év tapasztalatairól

A 2017-es UH Fest plakátján ez áll: Küldöldről támogatott fesztivál! Kérdeztük: Van közéleti feladata egy fesztiválnak?
Válasz: Nem szívesen mondanék olyat, hogy általában egy zenei fesztiválnak mi legyen a feladata. Az biztos, hogy mi egy olyan fesztivált szervezünk és valósítunk meg, ami minket foglalkoztat, amilyen zenéket mi hallgatunk, és ahová látogatóként is szívesen járnánk. Interjú Nun Andrással és Puskár Krisztiánnal.

Lomtalanítás volt a második kerületben. Kint álltak az utcán a csinos, gazdag dámák, és döbbenten nézték, ahogy a lomizók turkálnak az ő kidobott holmijaik között. Ez tényleg két világ találkozása!

Nun András és Puskár Krisztián, az UH Fest szervezői ezzel a bizarr példával érzékeltetik, hogy mit érezhet valaki, aki eddig csak konvencionális, kiköltözős fesztiválokon és partikon szocializálódott (vagy még azokon sem), majd egyszer csak belepottyan az UH Fest mélyvizébe. Itt ugyanis nemcsak sima ismerkedős-dumálós-piálós bulik mennek némi háttérzajjal, hanem zenei események, ahol a műalkotás áll a középpontban, és a csendet is tisztelni kell.

Honnan ered az UH Fest neve?

Nun András: A rendezvényt eredetileg Ultrahang Fesztivál néven indítottuk el, amely mögött a mai napig az Ultrahang Alapítvány áll. Becenevét, az UH-t a közönségünktől kapta, mi pedig ennek hatására bejegyeztük az uh.hu domainnevet is az ultrahang.hu mellé. A külföldi vendégek szempontjából (akik a „hang” alatt esetleg valami mást értenek) a rövidebb név talán szerencsésebb is.

Nun András

Mi az oka annak, hogy – fesztiváltól szokatlan módon – sok különböző helyre helyezitek ki a koncerteket?

Puskár Krisztián: Egyrészt a fesztivál így jobban beágyazódik a városba. A vidéki és külföldi látogatók, de akár a helyiek is jobban megismerhetik Budapestet, és több helyszínre juthatnak el. Másrészt pedig mindig sokféle előadót hívunk meg, akiket igyekszünk a számukra legmegfelelőbb környezetbe helyezni. Ez néha nagy kihívást jelent, de így, hogy sokféle helyszín közül választhatunk, kellően rugalmasak lehetünk. A fő ok pedig talán az, hogy mi magunk is szívesebben járunk többhelyszínes fesztiválokra.

Pusker Krisztián

NA: Sokat elárul egy fesztivál jellegéről az, hogy milyen környezetbe helyezik. Ha csak a logisztikát nézzük, akkor nyilván egyszerűbb egyetlen nagy területre rendezni minden koncertet és programot, főleg, ha műfajhoz kötött a rendezvény, és minden fellépőnek ugyanolyan hangosításra, fény- és látványtechnikára, ugyanakkora színpadra van szüksége. Nekünk viszont nemcsak ilyen technikai, hanem művészi szempontokat is figyelembe kell vennünk. Mekkora színpad illik az előadóhoz? Hány ember előtt játsszon? Álljon-e, üljön-e a közönség, és hogyan? Ezeket minden fellépőnél külön kell végiggondolnunk.

Mi fogja össze mégis ezt a sokféleséget?

NA: Különösebb témákat nem szoktunk előre kigondolni, bár az utóbbi években akadtak olyan aktuális ügyek, amelyekre a fesztivál reagált valamilyen formában. A szervezői munkánk izgalmas része, amikor megvitatjuk, merjünk-e, akarjunk-e hozzászólni egy közéleti kérdéshez, terjed-e idáig a felelősségünk.

PK: Hogy egy konkrétabb példával éljek, idén például ilyen a plakátunk, ez különösebb magyarázatot talán nem is igényel:

Tehát szerintetek egy zenei fesztiválnak is lehet olyan célja, hogy közéleti témákra irányítsa a figyelmet?

PK: Nem szívesen mondanék olyat, hogy általában egy zenei fesztiválnak mi legyen a feladata. Az biztos, hogy mi egy olyan fesztivált szervezünk és valósítunk meg, ami minket foglalkoztat, amilyen zenéket mi hallgatunk, és ahová látogatóként is szívesen járnánk. Persze a jelenleg hatfős szervezői csoporton belül mindig vannak viták arról, hogy mit hogyan képviseljen az UH Fest, de ez is csak azt bizonyítja, mennyire fontos nekünk ez az egész. Nélküle betöltetlen űr lenne az életünkben. Mindenki önkéntes a csapatban, nem kapunk fizetést a munkánkért, úgyhogy értelemszerűen más hajt minket.

NA: A mi szervezői munkánk nemcsak hotelfoglalásokból, terembérlésekből és technikai igények felméréséből áll. Igazán izgalmas kalandot az jelent, amikor összeáll egy lista tíz, húsz vagy harminc előadóval, akik már igent mondtak. Ekkor azon töprengünk, hogy ki kivel működne egy térben. Mintha sakkjátszma lenne, végig kell gondolnunk, hogy egy erős nyitásra milyen lépés lenne a megfelelő válasz, mely fellépők foglalnának keretbe egy műsort, kik folytatnának egymással dialógust, kik oltanák ki egymást. Még ott is meghökkentően keverjük a zenéket, ahol „csak” táncol a közönség, mert sokkal erősebb hatást váltanak ki a váltakozó ritmusok és hangulatok, mintha egész este ugyanaz a négynegyedes dübörgés menne.

Így maga a fesztivál is egy műalkotás lesz, nem?

NA: Igen, nagyjából úgy zsonglőrködünk az előadókkal és az egymást erősítő hatásaikkal, ahogy a kurátor helyezi el a képeket a kiállítás falán. A csapatunk tagjai különböző zenei háttérrel, képzettséggel, ízléssel rendelkeznek, de érdekes módon az előadók kitalálását, elosztását soha nem kísérik nagy viták.

PK: Mind tudjuk, hogy egy kísérleti zenei fesztiválnak, mint a miénk, felül kell emelkednie műfaji korlátokon. Ez nagy kihívás, akkor is, amikor a nyugat-európai kísérleti fesztiválokat nézzük, és azt, hogy mi mit mutatunk hozzájuk képest. Ma már ez is egy piacosodó iparág, és a sikeres, profitorientált fesztiválok egy idő után mind hasonlítani kezdenek egymásra, ugyanazokat a fellépőket hívják. Ezt igyekszünk elkerülni.

NA: Jó példa erre, hogy sok fesztiválszervező amolyan „döngetős” zenét ad le éjfél után, mert fél, hogy különben elmenekülnének az emberek. Mi számtalan alkalommal igazoltuk, hogy ez nincs így: egy színházi térben is eljuthat olyan lelkiállapotba a közönség, mintha egy parketten táncolna, vagy egy táncos térben is kialakulhat olyan ünnepélyes áhítat, mintha széksorokban ülnének a fesztiválozók. Aki csak egy-egy előadó miatt ment el a koncertre, sokszor boldogan csodálkozik rá a többiek munkásságára, akiket addig nem is ismert. Mindemellett magukat a zenészeket is inspirálhatja egy számukra szokatlan közeg.

PK: Arra is nagyon büszkék vagyunk, hogy az UH Fest tizenhét év alatt megteremtette a maga közönségét. Minden évben egye többen jönnek, hogy kibillenjenek a komfortzónájukból, újdonságokat ismerjenek meg, és minket is engednek bátornak lenni. Ráadásul nem öregszik a közönség, folyamatosan jönnek fiatalok, ami mutatja, hogy igény van egy ilyen fesztiválra.

NA: Sokan társasági rendezvénynek fogják fel a fesztiválokat, ahol mész és ismerkedsz, miközben a háttérben szól valami hangos zene is, ami miatt közel lehet bújni egymáshoz és üvöltve beszélgetni. Nálunk viszont tisztelni kell azt is, ha egy produkcióban halk zene szól vagy éppen teljes csend van. Amíg nem alakult ki egy kemény magja az UH Fest közönségének, sokszor nekem kellett figyelmeztetnem egyeseket, hogy ez nem ilyen fesztivál. Még az sem tartotta vissza őket, ha színházteremben zajlott a műsor, pedig azt hittem, az azért mindenkinek alap, hogy nézőtéren nem beszélgetünk hangosan… Az elmúlt tíz évben azonban, ha valaki nem a helyzethez illően viselkedik, már a többi néző szól rá, hogy „Figyelj, zavarsz a zenehallgatásban!” Sok új vendégre már az is revelációként hat, ha találkozik ezzel a számára új fesztiválkultúrával és törzsközönséggel.

Az UH Fest egyik fontos helyszíne a Trafó. Milyen műsorok zajlanak ott?

NA: Hagyományosan minden évben ott nyitjuk meg az UH Festet, az utolsó napon pedig van még egy műsorunk a Trafóban és egy záróbulink a Lärmben. Ezzel az együttműködéssel mindketten sokat nyerünk: mi egy ideális teremméretet, színpadtechnikát és infrastruktúrát, a Trafó pedig izgalmas és minőségi kortárs zenét. Ők nem ijednek meg attól, hogy mi nem nagy sztárokat hozunk, hanem sokszor szinte ismeretlen művészeket, akik csak egy szűk rétegnek játszanak.

PK: Na jó, azért nálunk is megfordulnak nagyobb nevek, de nem támogatjuk a sztárkultuszt. Minden előadó ugyanolyan méretben, ábécésorrendben felsorolva szerepel az anyagainkban. Az idei plakátunkon egy külön csavar, hogy kifejezetten nehéz kiolvasni a neveket. Néha egy-egy ügynök erőlteti, hogy az ő művésze legyen a headlinerünk (akinek a neve a legnagyobb betűvel szerepel a plakáton – a szerk.), de ezt soha nem engedjük.

NA: És jól is tesszük. A híresebb fellépők így is sok érdeklődőt vonzanak, és a felfokozott várakozást csak erősítenénk a headlineres megoldásokkal. Viszont sokszor történt már olyan, hogy a nagy sztárnak éppen rossz napja volt és felejthető koncertet adott, míg a legkisebb teremben játszó legismeretlenebb előadó elementáris élmény nyújtott.

Kik játszanak idén a Trafóban?

NA: Nagyon izgalmas kísérlet lesz az első napon a svéd Ellen Arkbro fellépése. Az egyik lemezét hallgatva szeretett bele az egész csapat, amelyen a templomi orgona hanghullámaival játszik. Ugyan mi nem fogunk orgonát vinni a Trafóba, de az ottani technika segítségével olyan hanghatásokat keltünk, amely a terem minden pontján egyedien hangzik majd.

PK: A nyitóestünk idén elég feminista hangvételű lesz. Ellen Arkbro után a Monika Werkstatt következik, négy olyan női fellépővel, akik a német és berlini underground és kísérleti zene elmúlt harminc évének kulcsfigurái. A másik trafós napunkon pedig négy nagyon különböző előadó áll majd színpadra. Kara-Lis Coverdale kanadai szintetizátorművész, az olasz Andrea Belfi elektronikus zenét ötvöz ütőhangszerekkel, a koreai Okkyung Lee absztrakt kísérleti csellista, a hab a tortán pedig a kultikus olasz My Cat Is An Alien duó audiovizuális pszichedelikus költeménye lesz. Őket több éve szeretnénk elhozni, ennek ellenére számunkra is meglepetés lesz, hogy aznap éppen mit csinálnak majd. Ezért is szeretjük és csináljuk ezt a fesztivált. És ez tényleg csak egyetlen helyszín a kilencből!

  • Fönt a nyitóképen Sandra Vungi, vegán szakács, a tavaly fellépő észt Neoandertals dobosa.
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top