Labirintusba érkezem – már első látásra biztos, hogy ebben a Marx Halléban (amit nem Karlról és nem is Grouchóról, hanem Szent Márkról neveztek el) pár perc alatt el lehet tévedni. A rövid és családias sajtótájékoztatón ücsörögve dobok egy üzenetet Lolának: „Megirigyeltem a katarzisodat, kijöttem a viennacontemporaryre. 110 galéria, több mint 500 művész, köztük magyarok – szerinted túlélem? :D” Közben a szervezők, azaz Dmitry Aksenov, Christina Steinbrecher-Pfandt és Renger van der Heuvel arról is tájékoztatják a sajtót, hogy a holnap kezdődő négynapos vásár a külső helyszínekkel együtt körülbelül 700 programnak ad otthont.
Utam egyik első állomásán műanyag polcokat nézegetek, amelyeken színes, szappanszerű kockák állnak. Egyszer csak odaszól egy fiatal srác: „Kérsz egyet? Meg lehet enni!” Kiderül, hogy ez nem szappan, hanem minyon. „Ehető műalkotás? Vajon mit akart ezzel közölni a művész?”, kérdem, miközben lekapok egy sütit, és jóízűen elfogyasztom. A srác örömmel látja, hogy ízlik az installáció, és most már azt is elárulja, hogy amúgy ő maga a művész, a Roswitha Schuller-Markus Hanakam páros férfitagja. Na, jó hülye kérdést tettem fel az előbb. Az alkotás címe amúgy Petit Aura, és tényleg nagyon finom!
Kicsit ragadós kézzel bóklászom tovább az egymásba torkolló folyosókon a hatalmas válaszfalak között, nézegetem, melyik galériát hogy hívják és melyik országot képviseli. A viennacontemporary nem titkolt célja ugyanis, hogy egy helyre összehozzon egy „nyugati” és egy „keleti” művészeti világot, visszanyúlva ezzel az olvasztótégely-Monarchia, majd a vasfüggönyös Európa történelmi hagyományaihoz. Még az Emirátusokból, Kínából és Dél-Koreából is érkeztek ide műalkotások, de Kelet-Európa is bőségesen képviselteti magát, belefutok például horvát, orosz, litván, török és természetesen magyar standokba is. Ilyen monumentális rendezvényről lehetetlen igazán átfogó körképet adni, nem is törekszem erre, inkább afféle „szellemi műgyűjtőként” azt emelem ki, ami engem különösen megragadott.
A török performansz- és képzőművész Sükran Moral minden alkotása megérne egy tanulmányt, de a legerősebb talán A művész tükre című fotórealista festménye, amelyen egy nő (maga az alkotó?) egy húsvágó bárd visszfényében nézegeti magát. Moral csak egy abból a – megkockáztatom – több száz művészből, aki a nők társadalmi helyzetét, szexuális tárggyá alacsonyítását vagy az ebből való kitörési kísérleteket tárgyalja ezen a vásáron. Mégis, az egyformán eredetieskedő, kicsit már izzadságszagúan polgárpukkasztó meztelen testek, fenekek, mellek és vaginák között üdítő látni az ő egyedi megoldásait.
Szintén tetszenek Stefan Radu Cretu flamingólábú fehér uborkái (a mű címe: Air Cucumber), amelyeket meg is tapogathatok – puhák és igazán bájosak. Otthon is szívesen tartanék egyet, ha tudnám, hányszor kell sétáltatni és nem zavarja-e a szomszédokat. Alina Bliumis meg madárlesre invitál bennünket, igaz, nem az erdőbe, hanem a határőr bódéjéba (Amateur Bird Watching at Passport Control).
De jópofa az a madaras alkotás is, amelyben egy bukósisakos saskoponyától kérdezi a láthatatlan riporter, hogy „Van valami, amit megbánt?” (So, do you have any regrets?) A holland Henk Stallinga alkotása, amelyen számítógépek ventilátorai forognak (Fanscreen) pedig igazán különleges, meditatív élményt nyújt. Ha tovább nézném, talán hipnotizálna is.
Az egyik nagy kedvencem Hubert Blanz képe, a Homeseekers. Első ránézésre kisgyerekeknek szánt böngésző is lehetne, ha nem graffitik, kukák és befalazott ablakok lennének rajta a felfedezésre váró apró részletek. Ez az alkotás a nagyvárosi lakhatásproblémára hívja fel a figyelmet: Londonban (de megjegyzem, egyébként Bécsben is) folyamatosan drágulnak az ingatlanok, sokaknak a havi lakbér előteremtése óriási nehézséget okoz, így egyre többen szorulnak ki slumokba vagy éppen az utcára. Blanz három hónapig járt-kelt London lecsúszott negyedeiben, házakat és tűzfalakat fotózott, ennek eredménye lett ez a hihetetlenül erős kollázs és a hozzákapcsolt fríz.
Másik kedvencem pedig a Knoll Galerie által kiállított interaktív installáció. Egy videón Heller Ágnes beszél (magyarul, angol felirattal) a nagymamájáról, aki a Bécsi Egyetem első női hallgatója volt. Az előadásokat látogathatta ugyan, de csak egy tejüveges paraván mögött ülhetett, hogy a fiúk ne is vegyék észre. Ráadásul a némettel is akadtak gondjai, ezért különösen nehéz volt úgy követnie a professzort, hogy közben nem láthatta.
Ha a látogató leül a videó előtti székbe, hirtelen egy paraván borul elé, amely mögött épphogy csak felsejlenek Heller körvonalai. „És nem is érted, amit mond, hiszen nem látod a feliratot!”, mondja a tárlatvezető lány, mire én csalódottan közlöm, hogy sajnos nekem ez a része pont nem jön át. De azért így is elég húsbavágó élmény, hogy Heller nagymamáját talán éppen ott száműzték paraván mögé, ahol én száz évvel később már felkönyökölhettem a padra, firkálgathattam a margóra és leshettem az órát, hogy ugyan meddig tart még ez a hosszú-hosszú előadás…
Ha már ilyen (anya)nyelvi kérdéseknél tartunk: a viennacontemporaryn idén a magyarok kerültek fókuszba. Erről lásd a következő írásomat, amelyben Mélyi Józseffel, a FOCUS HUNGARY kurátorával beszélgetek!
