A magyar jazz egyik legemblematikusabb alakja, aki hetvennégy éves kora ellenére is kiapadhatatlan energiákkal dolgozik. Folyamatosan koncertezik, komponál, és állandóan az új utakat keresi, így mostanában legtöbb idejét első operájának szenteli. Szakcsi Lakatos Bélát a Müpa 2017/18-ra Az évad művészévé választotta. Október elsején New Currents című koncertjén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben fiai mellett amerikai és brit sztárokkal lép színpadra.
– Saját formációival, illetve más zenekarok tagjaként is rendszeres vendége a Müpának. Mit jelent Önnek Az évad művésze cím?
– Nagyon-nagy megtiszteltetés ez a cím, boldog voltam, amikor Káel Csaba felhívott, hogy ebben az évadban én leszek az a szólista, aki megkapja. Szeretek a Müpában fellépni, a hangversenyterem akusztikáját pedig kiválónak tartom. Ezért is külön öröm, hogy Az évad művésze cím azzal jár, hogy kétszer is felléphetek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, s olyan koncerteket valósíthatok meg, amilyeneket már régóta szeretnék. Október elsején, a zene világnapján néhány új szerzeményemet és jazz sztenderdeket fogunk játszani három amerikai és egy brit világsztárral, s a két fiam is a zongora mögé ül egy-egy szám erejéig, valamint egy különleges meglepetéssel szeretnénk zárni az estét. Amúgy véletlen egybeesés, hogy a hatvanötödik születésnapomon is pont ezen a napon koncerteztünk itt, s akkor is Chris Potter volt az egyik vendégem. A másik koncert december 10-én lesz, akkor a Kelemen Kvartett, Presser Gábor és Falusi Mariann lesznek majd a vendégeim.
– Milyen a kapcsolata a fiaival, és mennyire értenek egyet zeneileg?
– Igazán jó apa és fia kapcsolat van közöttünk, nem uralkodok rajtuk, így mindig is azt csinálták, amit akartak. Persze mind a ketten a zenét választották hivatásul. A kisebbik fiam most kint van New Yorkban, elment szerencsét próbálni. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön neki, s úgy tűnik, jó úton van. Az imént váltottunk sms-t, küldött egy videót, mert sikerült világsztárokkal játszania egy neves klubban. Zenei vitáink nincsenek. Béla inkább befelé forduló típus, ő a tiszta jazzt szereti, nem akarja keverni. Robi nyitottab, de ő is csak jazzt akar játszani. Néha üzletileg szoktam javaslni nekik, hogy a jazzen kívül mást is csináljanak, mert a jazzből nem lehet igazán jól élni.
– A ami napig minden nap leül a zongora mellé?
– Igen, nem igazán van olyan nap az életmben, amikor ne zongoráznék. Most egy operát készülök írni, annak az előkészületeivel foglalkozom, a hangzást – harmóniát, dallamvilágot – találom ki.
– Annyi műfajban kipróbálta már magát. Az operában mi vonzotta?
– Egy régi vágyam, hogy írjak egy operát arról, hogy az emberiség a jó helyett mindig a rosszat választja. Bibliai témák segítségével dolgozom fel ezt a kérdéskört: az édenkert, az özönvíz, Bábel is megjelenik majd benne, a zárókép pedig 2060-ban az új világ korában játszódik majd. Érdekesség, hogy nyitva marad az egész, történetileg és zeneileg sem lesz igazi lezárása. Azt is mondhatnám, egy nagy kérdőjel lesz a vége. Mindenkire szeretném rábízni a megoldást. Biztosan lesz olyan, aki – ahogy én is – Istent választja majd. Kicsit szeretném felnyitni az emberek szemét: ne éljünk úgy, mint az állatok, hogy nem tudunk semmiről. Ezért lett a darab címe A tudás fája.
– A spiritualitás, az istenhit mennyire fontos része a mindennapjainak?
– Nekem nagyon fontos, Jézus Krisztus tanítványának tartom magam. E szerint élek, zsidó-keresztény vagyok, mert Mózes első lapjaitól kezdve a Jelenések könyvéig egyaránt tartom a hitet. Vallások között nem teszek különbséget, mert nekem nem az számít, hogy ki, milyen vallású. Testvéremnek azt tekintem, aki a Bibliát olvassa, és próbál ahhoz igazodni, az Isten által kijelölt dolgokat akarja megvalósítani az életben. Ez nem azt jelenti, hogy elítélem a másfajta irányokat, hiszen mindenki abban hisz, amiben akar. Ha valaki máshol talál megoldást az életére vagy a Föld olyan problémáira, mint a népvándorlás, az éghajlatváltozás, a környezetszennyezés, az erőforrások kihasználása, akkor azt is üdvözlöm. Viszont sajnos nem látom annak jelét, hogy az emberiség a problémák valós megoldásán dolgozna, inkább struccpolitika van. Egy biztos, én a megoldást Istennél találtam, de ezt nem erőltetem rá senkire. Egy a lényeg: az emberek kezdjék el keresni a megoldást, a készülő operámmal is erre szeretném felhívni a figyelmet.
– Ha az ön személyes életfilozófiáját kellene megfogalmaznia, az mi lenne? Mi szerint éli az életét?
– A napokban zongoráztam Makk Károly búcsúztatásán, akinek az volt a kívánsága, hogy a temetésén az én előadásomban vidám dolgok szóljanak. A Szeretni kell, ennyi az egész című számot választottam. Azt gondolom, ennyire egyszerű a dolog: szeressük egymást!
– Egyszer azt nyilatkozta, nem tudna úgy játszani, ha nem magát adná minden egyes pillanatban. Mit jelent ez pontosan?
– Amikor koncerten leülök a zongora mellé, olyankor nem törődöm a közönséggel, és magammal sem törődöm. Nem akarom megmutatni, hogy milyen jó vagyok, nem akarok tudatosan jót játszani. Igazat szeretnék játszani. De ezt nem akaratból teszem, mert akkor rossz lesz. Ilyenkor a zene van mindenek felett. Az a cél, hogy a közönség elfeledkezzen arról, hogy ki zongorázik, csak a zenét élvezze. Ilyen egyszerű.
– Ettől a hozzállástól lesz igazán jó egy előadó?
– Igen, a kulcs szerintem ott van, ha valaki játék közben próbál „nem villogni”, próbálja nem előtérbe helyezni magát. Persze fontos, hogy meglegyen a megfelelő szakmai tudás is, mert ha valaki a hibázástól való félelemmel ül le játszani, az érződik. Azt hiszem, az a lényeg, hogy az embernek mindig azt kell kihoznia magából, ami abban a pillanatban benne van. Schiff Andrisnak volt erre nagyon jó példája. Egyszer amikor itthon volt, és Beethoven szonátákat zongorázott, a koncert után rögtön bement egy műsorba, ahol arról beszélgettek, milyen nagy siker volt a fellépés. Andristól is megkérdezték, hogy tetszett-e neki. Ő azt mondta, igen, nekem tetszett. Ez elsőre talán beképzeltnek tűnik. Aztán viszont hozzátette: azért tetszett, mert most nem tudom jobban. És itt van a varázsszó: azért tetszik, mert nem tudom jobban. Tehát az ember kihozza magából azt, ami jelen pillanatban benne van. Lehet, hogy később másként játszaná, de akkor és ott ez a maximum. Úgy gondolom, az ember akkor tud állandóan fejlődni, ha nem áll meg, ha nem próbál a hírnéven ülni, s nem kritizál másokat, s hanem saját magával foglalkozik, a saját problémáival, mert a zenében mindig van probléma. S pont ez visz előre. Sosincs olyan a zenében, hogy valaki már mindent tud.
– Ezt adja át tanítás közben is?
– Igen, ha előadásokat tartok, akkor inkább a zene pszichikai oldaláról szoktam beszélni a gyerekeknek. Ez nagyon fontos. Az az alapja mindennek, hogy miként állunk a zenéhez.
– Visszatekintve örül, hogy nem a családi hagyományt vitte tovább, s a hegedű helyett a zongorát választotta?
– Örülök, mert mostanáig is nagyon sok mindent meg tudtam valósítani a zongora segítségével. Bár szerintem jó cigányprímás is lehetett volna belőlem. Mindegy, zongorista lettem… A lényeg az, hogy nagyon szeretem a zenét, s a mai napig rengeteg újdonságot ad.
