Szentendreiként Hévvel járok Budapestre dolgozni. Az Art Capital okán most még büszkébb vagyok városomra. (Habár itt sem tüke, csak gyüttment vagyok.) Tele van az utca, a világ, a vonat a Falon kapaszkodó kisfiúval, az emberek közönyös arccal állnak előtte, várják a Szentlélek teret, s közben nem veszik észre, hogy a művészet szent lelke íme leszállt közénk, és ha befogadnák magukba – például egy napot eltöltenének az Art Cap-on –, akkor jobb lenne az életük. Ezen filozofálgatok a Héven, fotózom a plakátot, mikoris rámköszön Kelemen.
– Láttam ám, hogy erről irkálsz. És még itt is ezt fotózod. Ez aztán a lelkesedés.
Azonnal kifejtem neki fenti eszmefuttatásom a művészet szent izéjéről, furcsán néz, mosolyog, de nem ül át máshova. Sőt, inkább úgy dönt, velem tart a Meteor és apró katasztrófák kiállításra.
Ragyog a délután, első állomásként megmutatom neki a belváros felé vezető úton azt a két public art művet, melyek szintén a fesztivál részei. Egy hatalmas fémszobrot és új kedvencemet, az Otthon/otthontanság című installációt. Ami két fotel, egy asztal, egy leláncolt bevásárlókocsi, és egy Berkesi András könyv. Ez tehát a vágyott hely, az Otthon.
Bútorfosszíliák a hatvanas évekből, üres bevásárlókocsi, amit nincs miből megtölteni, viszont az asztalon, szellemi táplálékként egy exávós, középfos író könyve. Velkám tu Hángöri. Olvasom a sajtóközleményben, hogy a bevásárlókocsi arra hivatott, hogy napra nap megteljen ételadománnyal. Hónapok óta itt van, naponta kétszer megyek el mellette. Soha, egy kiflit nem láttam benne. (Miért nem teszek bele én?)
Továbbügetünk a Czóbel felé, még van másfél óránk zárásig. Egyedül szeretek kiállítást nézni, akkor Lorenzo Medicinek érzem magam, olyan, mintha csak az enyém lenne a műalkotás. (Januárban az Uffiziben három teljes percig egyedül voltam a Tavasz ébredésével. De nemhogy a kép előtt, még a teremben sem volt senki! Majd elájultam a boldogságtól.) Na jó, ketten is nagyszerű kiállítást nézni, és szerencsémre most nincs más rajtunk kívül. (Másrészt azt szeretném sokan legyenek, sokan lássák ezt is. És 18-án, hétfőn is nyitva van mindegyik helyszín!)
Belépsz a Meteor terébe és négy videoinstalláció vesz körbe, kisebb-nagyobb monitorokon folyamatosan megy négy film. A tér otthonossá van építve uszadékfákkal, kövekkel, használati tárgyakkal, melyek mind a filmekhez kapcsolódnak. Két figura csetlik botlik a természetben, két férfi, az alkotók. (Hugyecsek Balázs és Rizmayer Péter) Minden történet településen kívül van, csak ők az emberi lények. Erdő, magashegyi tavacska, köves fennsík és homokos, szomorú, vizes sík a helyszín. (Meg egy elhagyatott ház.) Beavatkoznak a dolgokba, vizsgálódnak, próbálkoznak, nem nyugszanak. Keresnek, nyüzsögnek. Addig-addig, míg egy fa hókon nem vágja őket. (Tényleg megmozdul a fa. Ezt hogy forgatták le?) Néha egy-egy pillanatra megnyugszanak, figyelnek. Ilyenkor képesek a köves táj felett lebegni. (Ami egészen gyönyörű jelenet.) Aztán a természet ellen elkövetett bűneikért vezekelve térdepelnek a sarokban. A kiválóan megkomponált zajhatások, erdei hangok, erősitik a filmek és a tér erejét. 80 perc után úgy kell minket kitaszigálnia a teremőrnek, zárás van. Feltámad bennünk a vágy, hogy kimenjünk a Pilisbe járni egy nagyot. Majd a hétvégén. Az alkonyatban még megnézzük a múzeum belső kertjében misztikusan világító Földgolyót, ami szintén a project része, aztán Kelemennek ötlete támad.
Meghív a Mjam-ba, Szentendre egyik legjobb éttermébe, ahol ma a belépőjegyünkért 20% kedvezményt kapunk! (Ez a kedvezmény mindennap más étteremben érvényes, ki ne hagyd.) Vacsora közben arról beszélgetünk, hogy vajon a Tyler Durden-féle attitűd a megfelelő válasz a globalizációra és a természetrombolásra? Nem jutunk dűlőre, de megvolt az életközeli élményünk.*
Welbach Lola Uszadék
