Daniela Hodrová: Két szín alatt[Podobojí] – Typotex Kiadó, 2017 – fordította Csoma Borbála – 230 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2799-50-6
Jobb későn, mint soha. Sokkal jobb!
– morgom magam elé, amikor beleütközöm a Két szín alatt című regény hátsó borítójába, és a prágai temető szomszédságának időntúliságából visszapottyanok 2017 Magyarországára. Kicsit már unom, hogy évtizedes csúszásokkal jutnak el hozzánk a könyvek – vagy jutunk el mi a könyvekhez? –, egy csöppet elegem van abból, hogy a végtelenül sokszínű nagyvilág sava-borsa és/vagy színe-virága ekkora késésekkel tűnik fel. Persze, jobb későn… és azt is tudom, hogy most örülni kellene. Sőt: örülni kell, mert Hodrová regényével egy remekmű „fordult” magyarra. (A regényt az hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján írta a szerző, és a bársonyos forradalom után, 1991-ben jelent meg Prágában.)
… ő a bárány, aki az olšanyi bérházban elharapta a farkas torkát, és Ábel is, aki megölte Káint. A lakásban van egy cselédszoba, a cselédszobában egy szekrény, abban pedig egy bőr. Kinek a bőre? Egy báránykáé, akit bemocskolt a farkas vére. De bárány-e ez, ha egyszer felkoncolta a farkast? Nem változott-e ő is farkassá? Vagyis, és ez a legvalószínűbb, félig bárány, félig farkas. És mint valami mesében, ez a furcsa szerzet bevackolja magát a farkasodúba. Miért is ne tenné, ha egyszer Šípek házmester is felajánlja neki, miért ne cserélné ki a saját szűkös kis lakását nagyobbra, főleg, ha a farkasok elejtése most kifejezetten hőstett számba megy, és egyáltalán nem számít bűncselekménynek.
A bárány nem más, mint Jan Paskal lelkész, a farkas pedig Herr Hergesell, a törvényszéki hivatalnok, a megszálló németek kiszolgálója… a két ember története pedig csak egy szűk szelete a bérház történetének. Hiszen ez az, amiről ez a különleges regény szól: az olšanyi temető mellett álló bérház története. Tipikus cseh (közép-európai) figurákkal, és – a temető közelsége miatt – csöppet sem tipikus történettel. A temető és a bérház között ugyanis átjárás van – és nem csak az egyik irányból, sőt… a holtak át- és visszajárnak a bérházba, és részesei/résztvevői a történeteknek. (Ahogy az élők, például a nácik elől bujkáló zsidók is, használják a temetőt… amíg élnek.)
- Ezt olvasd el, mielőtt megvernek a nyílt utcán!
- Lehet-e féllábú ember a fagylaltos?
- A szerelem is lehet terror – interjú Dora Kaprálovával Válasz Esterházy Péternek alcímű könyvéről
- Hrabal, Hasek és Kafka is szívesen leülne ehhez a kocsmaasztalhoz
Persze, az olšanyi temető nem csak egy temető, hanem a prágaiak, sőt a csehek számára ez a hely A Temető, mely 1680-as létrehozása – abban az évben pestisjárvány volt – óta szimbolikus hellyé változott… mára pedig turista-attrakcióvá is. Mint az a regényben is említésre kerül, itt temették el Jan Palach-ot, akit aztán innen távolítottak el az állambiztonságiak, hogy megszűntessék a sír körüli zarándoklatot. Értelemszerűen az már nem szerepel a regényben, hogy 1990 óta újra itt nyugszik Jan Palach. (A regényhez nincs köze, de a temető „népszerűségét” jól mutatja, hogy itt forgatták a Joel Schumacher által rendezett Rossz társaság című film több jelenetét – Sir Anthony Hopkins főszereplésével.)
Daniela Hodrová regénye nem attól különleges, hogy élők és holtak egy fedél alatt léteznek (élnek?), hanem attól, ahogy ez a két valóság a legtermészetesebb módon átjárja-átitatja egymást. Mi, élők azt gondolhatnánk, hogy a halál valami végleges, elvállással járó állapot, s közben talán pont azt nem vesszük észre – vagy nem fogalmazzuk meg –, ami ennél sokkal fontosabb, hogy az élet az, ami nem magától értetődő, az élet az, ami a halál felé „nyitott”. S innen nézve a jövés-menés a két világ között teljesen normális.
…a lelkek nem úgy pottyannak az élők közé, mint az esőcsepp, hanem inkább porszem formájában, észrevétlenül lopóznak be a gyerekszobák és kamrák ablakrésein. Némelyek már reggel bejutottak a lakásba, ott a padlóhoz és egymáshoz ütődnek, mintha így akarnák feléleszteni magukban az élet szikráját. Siránkoznak és civakodnak, melyiknek megy rosszabbul a sora. Paskalék ötödik emeleti lakása tele van lelkekkel, a temető közel van, és egy léleknek a legegyszerűbb felfelé szállni, sokkal egyszerűbb, mint a testnek lefelé zuhanni.
Sőt, vannak olyan lelkek, amelyek nem „csak úgy” berepülnek, hanem eleve itt… élnek. Például a Davidovič nagyszülők a cselédszobában.
A hetvenöt fejezetből álló, zaklatott és szépen-szomorúan véres közép-európai történetre – ha muszáj – ráhúzhatjuk a „mágikus realizmus” köntösét, de itt valami többről, valami másról (is) szó van.
