Hrabal, Hasek és Kafka is szívesen leülne ehhez a kocsmaasztalhoz

IMG-2352_54_990x660_201404251751

Emil Hakl: Szülőkről és gyermekekről – Typotex kiadó, 2015 – Fordította: Stanek-Csoma Borbála – A/5, puha kötés védőborítóval – ISBN: 978-963-2794-14-3

A kocsmába belépve egy másik – párhuzamos – világba érkezünk. Egy kocsmatúra alatt akár egy teljes élet is elmesélhető, mint ahogy azt az idősebb törzsvendégek meg is teszik olykor-olykor. Emil Hakl, a rendszerváltás utáni cseh irodalom egyik kiemelkedő alakja azonban még nagyobb tettre vállalkozott. a magyarra (a cseh eredeti 2002-ben jelent meg, film is készült belőle) most lefordított kisregényben, három generáció történetét eleveníti fel, egyetlen hosszúra nyúló kocsmázásba sűrítve.

Mielőtt egy klasszikus családregényre asszociálnánk a címből, fontos megjegyezni, Hakl prózája csak csapong egy nagy viharokat megélt család anekdotáiban, épp ebben rejlik a szöveg fő ereje is: nincsenek nagy megfejtések, nincsenek nagy igazságok. A kocsmában egyszerűen könnyebben megnyílik egymásnak apa és a fia, az olvasó pedig szinte ott érezheti magát az asztalnál – sőt, ha elfeledkezik magáról, még akár pincérért is kiálthat.

Hakl: Szülőkről és gyermekekről

A Szülőkről és gyermekekről látszólag „csak” egy apa-fia kocsmatúra leírása, a prágai söntések jellegzetes díszletei között, de a lényeg természetesen a két szereplő csapongó dialógusaiban rejtőzik. Az asztalnál, ahol a két főszereplő, és beszélgetőpartner, Jan és apja Honza Benes ül, természetesen ott lebeg Hasek és Hrabal szelleme is: Hakl prózája ugyanis erős pillanataiban pont azt az egyszerre humoros, mégis nagyon emberi réteget is játékba hozza, amiért Magyarországon oly népszerű a cseh irodalom.

Ahogy fogy a sör, úgy tisztul a kép

Hiába tűnik úgy, hogy apa és fia csak a nőkről, a repülőgépekről, vagy ételekről beszélget, ezekben a párbeszédekben mindig két generáció és két eltérő habitusú ember nézőpontja ütközik. Olvasóként jókat derülhetünk néhány alaposan kocsma-kompatibilissé színezett sztorin, egy idő után azonban egyre súlyosabbá válik a levegő: kiderül, hogy a család története tele van apró tragédiákkal, és bizony, apa és fia között is rég kimondatlan ellentétek feszülnek.

Emil Hakl egyébként saját magát, és nagyban saját élettörténetét írta bele ebbe a regénybe, hiszen a Hakl csak a felvett neve, eredetileg Jan Benesnek hívják. Innen is eredhet a párbeszédek bensőséges hangulata, és az, ahogy az okoskodó, mindenbe belekötő apa, és a filozofikus hajlamú, nemtörődöm fiú közötti beszélgetés végig életszagú marad. Hol begyorsul, hol szinte már menthetetlenül megakad.

De Hakl kisregényében nem csak a két Benes, hanem két világnézet, két generáció értékítélete is egymásnak feszül. A hetvenes éveiben járó apa, Horvátországban, a második világháború délszláv frontjának kellős közepén nőtt fel, egy nagyiparos családban. A fiú azonban már a szocialista Prágában született, egy széteső családba, ahol csak a nagyapa lehetett egyetlen igaz lelki társa. Ebből már sejthető, hogy a két beszélgetőpartnernek bőven lenne mit tisztáznia, de a szerző ügyesen az olvasóra bízza, hogy az elejtett sztori-morzsákból összerakja a család nem épp mesébe illő történetét. Szép lassan az apa rossz lelkiismerete, és a fiú régóta gyűlő dühe is a felszínre tör, de ebben a könyvben – helyesen – elmarad a nagy drámai csúcspont.

Kafka is beköszön

A cselekmény fordulatosságánál az események belső pszichológiája mindig is jobban érdekelt” – ennél jobban nem is jellemezhette volna saját stílusát Hakl egy interjúban, ahol a regényei akciószegénységével szembesítették. Az sem véletlen, hogy ugyanebben az interjúban Kafkát emlegette egyik példaképeként. A látszólag ingerszegény cselekmény a nagy elődhöz hasonlóan a felszín alatt forrongó drámát és fontos életfilozófiai kérdéseket feszeget. Apa és fia beszélgetéseiben így válnak a repülőgépek formái, az egykori szeretők, vagy a különböző prágai koktélkülönlegességek ideológiai kérdéssé. Ezzel az elbeszélői stílussal pedig Hakl akarva-akaratlanul is beszélgetőpartnerré teszi az olvasót, hiszen az anekdoták mélyebb értelmét, vagy a család történetének hiányzó részleteit egy harmadik félre hárítja.

Hakl_Emil

Így nézett ki Emil Hakl cseh író 2010 áprilisában (forrás: kultura.idnes.cz)

Így a regény végtelenül szubjektív marad, a világ- és polgárháborúktól szenvedő Közép-Európa pedig egy kis színpaddá változik, ahol hamisítatlan cseh módra, a nagy történelmi események is groteszk bohózattá, és persze a történelemkönyveknél jóval átélhetőbbé válnak. Nincs ez másként akkor sem, amikor épp az orosz tankok prágai bevonulásának lesz tanúja nagyapa és unokája:

Erre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, mert ez volt az első eset, hogy tankot láttam. (…) Mi meg délutánig ott álltunk, a nagypapa az öklét rázta rájuk, én meg titokban, nehogy meglássa, integettem nekik. Emlékszem egy kis bajuszos tisztre a lapos tányérsapkájával, aki folyton minket bámult a transzporterből, és képtelen volt felfogni, hogy mi ez: a nagypapa az öklével hadonászik, az unoka meg integet…

Lelki pokoljárás a kocsmában

A csúcspontokat nélkülöző kocsmaregény időben és térben bátran ugrál egy évszázad történései és emlékezetes figurái között, így a regény végének közeledtét is csak úgy érezhetjük, hogy a két főhős egyre sűrűbben jár WC-re és egyre gyakrabban kérnek sör helyett inkább rövidet. Túrájuk azonban hiába ér véget, a rengeteg sztoritól, felemlegetett szereplőtől, a kimondott vagy benntartott feszültségtől (na és a rengeteg szesztől) nem csak a két szereplő, hanem útjuk tanújaként az Olvasó is szabályosan kiszédül az utolsó sörözőből.

De, mint említettük, a kocsma párhuzamos univerzum, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ide mindig visszatérnek az egykori látogatók, és ugyanazokat a poénokat, sztorikat sütik el. Újra és újra. A Szülőkről és gyermekről ennek a körkörös lelki „pokoljárásnak”, mondhatni az Isteni Színjáték kocsmaverziójának tűpontos leírása.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!