Szerelmünk, Bécs
Egy mondat D. Magyari Imre Bécséről
Bécs – Kulturális kalandozások (Corvina, 2017)
Írta: Nógrádi Gábor
Krisztina szereti Bécset, tehát szereti D. Magyari Imre Bécsről szóló könyvét is, és mivel én szeretem Krisztinát, megkedveltem Ausztria fővárosát, ha nem is annyira, mint Krisztina vagy D. Magyari, vagy Márai, Kertész meg a többiek (na, de mit kedvelek én annyira, mint ők, kérdezem, s válaszolok őszintén: ülni otthon), pedig Bécs a legélhetőbb város egy Mercer nevű nemzetközi tanácsadó vállalat szerint, amely cég tanulmánya már nyolcadik alkalommal kiáltotta ki a legélhetőbbnek az egykori császárvárost, ami, valljuk be, igen kedvező számunkra, akik maximum hat-hét óra alatt akkor is Bécsbe autózhatunk, ha a záhonyi Kun Béla utca 2-ben lakunk, (van ilyen, nem vicc, legalábbis, amikor a cikket írom, még volt) hiszen, képzeljük el, ha Sidney vagy Montevideó volna a legélhetőbb, hányszor szagolnánk bele a levegőjébe, gondolom, egyszer sem, szemben jelen lehetőségünkkel, amit D. Magyari is áld, aki saját bevallása szerint egy gyönyörű nő miatt szerette meg a császárvárost, amiben semmi különlegesség nincs, mert a férfiak többsége az életet is egy nő miatt szereti meg, és az a nő nem mindig az édesanyja ugye; no, de a könyvről kellene szólnom, ami igen könnyű feladat, mert jól megírt, gondolat-, információ- és élménygazdag, szórakoztató és meghökkentő, érzelmes és szabadszájú írói mű, igen, írói mű, bár a szerzője irodalomtörténész, újságíró, kritikus, de mint tapasztalatból tudjuk, számos irodalmi műveltségű skribler sokkal magasabb színvonalú, pontosabb és lenyűgözőbb stílusú szöveget ír, mint az írók többsége, és most nem említek neveket, csak D. Magyarit, aki megalkotta ezt a sziporkázó bécsi kulturális naplót, amely – Krisztina a tanú − letehetetlen könyv, szemben számos feldicsért magyar regénnyel, amelyek azért letehetetlenek, mert a neten elolvasott néhány kedvcsináló oldal után már fel sem vesszük őket, és a dicsérő megjegyzést tekinthetik egy elfogult firkász túlzásának, akit nem csak egy gyönyörű nő csábított Bécsbe több alkalommal, hanem − és ez itt az önreklám helye − a kényszer is, hogy a Marci öröksége és A nagyikám zseni című regényeiben szereplő bécsi helyszíneket a nyíregyházi kisfiú szokott szorongó maximalizmusával pontosan írja le, nem beszélve a Szerelmünk, Sisi című monodrámáról, amit Bécs többszöri pettingje nélkül meg sem tudott volna írni (vagyis meg sem tudtam volna írni), amint D. Magyarinak is hónapokig, ha nem évekig kellett Bécsben élnie (irigylik is most a krisztinák), hogy minden sejtjét, gondolatát betöltse a város, és még ugyanannyi időt el kellett tölteni a könyvtárakban, meg az interjúalanyainál (például Paul Ledvainál), mert különben azt a sok érzékletes történetet és idézetet nem tudta volna feldolgozni, és mi szegényebbek lennénk a világ legélhetőbb városának kulturális útikönyvével, amely város – mondjuk csak ki! – részben nekünk, magyaroknak köszönheti, hogy olyan amilyen, mert évszázadokon át a császári kincstárba pakolták a kevéske magyar aranyat is, és legjobb elméink a testőrkapitánytól a szülészorvosig, legjobb robotosaink a katonáktól a kőművesekig Bécset szolgálta, úgyhogy némi malíciával, és a szójáték kedvéért megállapíthatjuk, hogy egy sokáig élhetetlen − és ma ezt a pocsék hagyományt megújítani szorgalmazó − ország sokat tett, hogy Bécs ma a legélhetőbb legyen.
