Vizit a bőrnadrágos bárónál
Eljött a nap, hogy meghívást kaptunk – ahogy faluban kissé mosolyogva mondják – a Lederhosebarontól. Ötkor a főkapunál, szólt az üzenet.
És lőn. Öt óra egy perckor megérkezett Hubertus Breidbach-Bürresheim von Schwandorf-Fronberg, aki mellesleg Freiherr, mert inkább ezt használják a Baron titulus helyett. Még akad pár neve mindezek mellett, amit, fájdalom, adott esetben mind ki kell írni, ha fontos iratokat szignál, és nagyon macerássá teszi az Amerikába való beutazást, panaszolta.
A báró joviális, ötven éves korára tekintélyes pocakot eresztett, és a valóságban is meglehetősen elzsírosodott bőrnadrágban díszelgő úr. Kiderül, hogy leereszkedő meghívásunk nem feltétlenül a művészet iránti feltétlen rajongásában gyökerezik, hanem mivel a bajor államtól milliókat kap a család által 1875 óta lakott kastély felújítására, kötelezték rá, hogy a bámész érdeklődőket beeressze ősi fészkébe, sőt, maga vezesse őket körbe.
Mindez nem von le semmit a vizit különlegességéből.
Ha csak két óra erejéig is, bajor Pendrarog-legendába csöppenünk. Hosszú folyosókon és 40 lakásnyi termen át vonulva a tömérdek bútoron, vitrinbe zsúfolt csecsebecse, ét- és teáskészleten túl a falakról szigorú ősök bámulnak ránk több száz év távlatából. A kastély szelleme is meg van örökítve: Adriant testvére gyilkolászta meg 1635-ben, aki csodás módon kiszökött a koporsójából, és azóta kísért. A báró egy hatalmas, vadászatot ábrázoló kép előtt arról tájékoztat, hogy annak idején a vadászat volt a konferenciák terepe, és bizony az efféle mulatság sokszor hetekig is eltartott. Az események ideje alatt három festő dolgozott a dokumentáláson: egy festette a nagy képet, amin mindenki rajta van – így lehet még ma is beazonosítani egyes rokoni szálakat. Aztán egy másik festő pingálta le az elejtett vadakat, és egy harmadik a résztvevő uraságok portréját. Ez utóbbit több példányban, mert ezeket aztán elküldték szuvenír gyanánt a társaság tagjainak.
Hubertus büszke őseire, de minden gőg nélkül sorolja őket, ki milyen fontos tisztet töltött be, kivel házasodott. Mondja, körülbelül 500 nemesi család él ma Németországban, és akiknek, mint nekik is, nyolcszáz éves a történetük, azok mára valamilyen szinten mind rokonai egymásnak. Egyébként mostanság nem veszik szigorúan a kötelező kékvérű házasságot, neki, az öccsének és még az unokatestvérének is polgári származású a felesége.
Vele és a kedves mamával is megismerkedünk. Eva Maria a kertben ücsörögve cigarettázik, szimpatikus melankóliával mondja, hogy ők nem is csinálnak egyebet, csak dohányoznak és söröznek. Van mit kortyolgatni, mert a vagyonhoz – elvégre Bajorországban vagyunk – egy sörfőzde is hozzátartozik.
Míg megkóstoljuk a házisört, előtolják kerekesszékében az öreg bárónét, aki 89 éves és kicsit tétó már, ugyanis azt hiszi, és erre a legbüszkébb, hogy 99 éves, vagyis, jövőre lesz 100. Ugyan mondják neki váltig, hogy az még tíz év, de nem érdekli.
Ezen elkacarászunk és koccintunk újfent a késő nyári alkonyatban.
Méhes Károly (1965) a Pécsi Íróprogram vezetője. A 2007-ben alapított rezidensvállalkozás 2014 óta épített ki cserekapcsolatot a felső-pfalzi Schwandorfban működő Oberpfälzer Künstlerhaus-zal.
