A napokban kaptuk meg drMáriás legújabb Soros-festményét, aminek rövid, egyszerű címet adott: A kormány nyomására Soros György belép a Zalaigricei Keresztyén Gyermekszínjátszó körbe, ahol hálájuk jeléül megválasztják őt a Passió-játék főszereplőjévé. Arról kérdeztük a képzőművészt, mesélje el, milyen út vezetett a 2013-ban vámpírként ábrázolt Soros Györgytől a most bemutatott festményig.
drmáriás:
A Kormány kontra Soros háború előtt festettem az első Soros-portrét, amelyen Soros egy vérszívó óriásvámpír, aki a Magyar Nemzeti Park fái közé szorulva vérfagyasztóan vicsorog. Ez a pusztába szorult mocsár amúgy a Tisza-parton van, a Mártélyi alkotóházból szoktam nézegetni, s merengni azon, hogy hol is élek.
Majd miután már majdnem kirobbant a valós médiaháború, alkottam egy újabbat, amely nagyon más. Hisz egy horror-tájba helyezett vicsorgó vámpírcápa helyett egy szeretetteli bibliai utalással operál. Az Engedjétek hozzám a gyermekeket Jézusi mondatra hajazva itt Sorost láthatjuk Jézusként, mint tanítóként, míg körülötte követői állnak, a kisdedek.
A kép különös hangulata nyilván a feszültségekből fakad. Mert ha a gyermekek a jövő, a szeretet, a tisztaság, a naivitás, vajon jó-e nekünk az, ha majd ők netán szeretik Soros Györgyöt? Mondjuk kicsit Jézusként? Hisz ő vele egyes vonásokban hasonlóképpen viselkedő, jótékonykodó, civil-, kulturális- és számos más értékes kezdeményezést bő kézzel támogató jótevő személy? Avagy teljesen másképpen van ez? Talán éppen úgy, ahogyan azt most ellenzék hiányában nekünk egészen az izraeli miniszter-elnök látogatásáig kormányilag sulykolták? Vagyis hogy ő a gonoszak gonosza, netán maga a Sátán?
Ebben a képi színházban egy csomó további kérdés is felmerülhet. Többek között az, hogy vajon Soros meghátrálhat-e látszólag, hogy jobb képet festve magáról jobb pozíciót harcoljon ki a magyar szavazókból? Vajon fejet hajtana-e, s belépne-e egyfajta színjáték keretében a Keresztyén Színjátszók körébe, hogy ott eljátssza a Passiójáték főszerepét? Mert hogy akkor nyilván sokan vele szimpatizálnának?
Természetesen és nyilvánvalóan nem. Ahogyan a keresztyén színjátszók sem választanák meg őt soha a passiójátékuk főszereplőjévé.
De épp azért van a művészet, hogy ezeket a lehetetlen helyzeteket felmutassa. S a valóság feloldhatatlannak tűnő feszültségeit feloldja azáltal, hogy eljátssza azt, ami egyébként a valóságban nem történhetne meg soha. Mert amikor a politika, a vallás és az ideológiák a szeretetet, megértést és békét hirdetik, igazából csak viccelnek, hisz tudják jól, hogy állandó háború, harc és feszültségek nélkül ők mennyivel kevésbé volnának fontosak.
Így ez a harc sem lesz a végső.
