Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? / A pökhendiség története [Ettekö te tiedä, kuka minä olen. Ylimielisyyden historiaa]– Typotex, 2017 – fordította Bába Laura – 190 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2799-40-7
Arról talán nem kell vitát kezdenünk, hogy az emberiség több évezredes történelme során nem jutott el arra a szintre, ahová eljuthatott volna, ha…
…és itt számtalan okot felsorolhatunk. Olyanokat, melyekkel az emberek szembetalálták magukat és többé-kevésbé megküzdöttek vele/érte/ellene. Mégis, a technika vitathatatlan fejlődése mellett is szomorú tény, hogy maga az ember – úgy tűnik – nem annyira fejlődőképes, mint azt hinni szeretnénk. Ha ez nem így lenne, akkor ma senki nem olvasná és olvastatná az ókori szerzők (drámaírók, költők, filozófusok) műveit. Nem lenne aktualitásuk! Ilyen megközelítésből meglehetősen elkeserítő az emberi faj helyben toporgása, s ha az okokat keressük, akkor talán az egyik legkézenfekvőbbet nem vesszük észre. Ari Turunen egy egész könyvet – nem is akármilyen kötetet! – szentelt a témának.
Amikor tizenhat évesen közöltem a nagyapámmal, hogy elég sokat tudok az életről, szelíd lénye elváltozott, és olyan rutinosan vágott vissza, ahogy csak egy volt kereskedő, kommunista és a helyi Anonim Alkoholisták nagyra becsült elnöke teheti: »Fiam, nem tudsz te az életről semmit.«.
– olvashatjuk a könyv előszavában a finn szerző emlékezését, és ezzel talán közelebb is jutunk a furcsa emberi kórság megfejtéséhez.
A pökhendiség minden életkorhoz passzol
– állítja Ari Turunen, s rövid mélázás után, végiggondolva, mennyire pökhendi vállalkozás könyvet írni a pökhendiségről, letehetetlenül a kezünkbe tapad a könyv. Furcsa dolog szembesülni ezzel a kevéssé értékelt emberi adottsággal, s egészen bizsergető dolog annak tudomásulvétele, hogy mindenkit érint. Nem csak a pökhendiség elszenvedőjeként, gyakorló pökhendiként is. Lehet-e annál pökhendibb kijelentést tenni, mint azt, hogy „bennem nincsen pökhendiség”? Ráadásul, de ez legalább tiszta helyzet, az is pökhendi, aki azt állítja magáról, hogy pökhendi.
Ari Turunen a fejezetenként más-más aspektusból vizslatja a kérdést, sorolja a történelmi és a mai példákat, arról, hogy miféle kártétele lehet a pökhendiségnek, s miként mutatható ki mindez a császárok, királyok, cégvezetők, vagy akár a hétköznapi emberek életében is. Sok olyan helyzetet elemez, melyekben magunkra, vagy akár szűkebb-tágabb környezetünkre ismerhetünk…
A kulturális önhittség tükröződik abban a gondolkodásmódban, amikor egyik civilizáció azt tartja, hogy csak a másik tanulhat sok mindent az ő kultúrájából – és fordítva nem.
Tegyük egy pillanatra félre a történelmi tapasztalatokat, s koncentráljunk napjainkra, s vegyük észre azt, amikor segítséget kérő emberek sokaságától tagadják meg az alapvető életlehetőségeket, csak azért, mert más kultúrából, másfajta civilizációból érkeztek. Ma, errefelé nem arról van szó, hogy „tanulhatnának tőlünk”, hanem sokkal inkább arról, hogy – egyesek szerint – még a lehetőséget sem kell megadni nekik. Tényleg olyan, mintha visszapörgetnék az idő kerekét, s mert a szólamok valahonnan ismerősek, ezért aztán akad, aki reflektálatlanul képes ráhangolódni.
Az elmúlt évezredek pökhendiség-történeti áttekintése nem ad túl sok jogot a bizakodásra, s azt mutatja, hogy a világ nem nagyon ment a világ a könyvek által elébb. Persze, lehet, hogy pont ez az a könyv, ami megteremti a szembesülés esélyét! S ha ez így van, akkor talán a szerző sem pökhendi, amikor azt írja:
A mű még mindig ijesztően aktuális, végtelen bölcsesség sugárzik belőle és igen szórakoztató. Egyáltalán nem lepett meg hazai és nemzetközi sikere. Minden valószínűség szerint tényleg ez a legjobb könyv, amelyet valaha el akart olvasni.
