Egy évben született apámmal és egy napon a fiammal. Ja, és ugyanaz a keresztnevünk. Pál Tamáshoz különleges kapcsolat fűz.
Nem is emlékszem, mióta ismerem. Amikor 1982-ben Szegedre kerültem, Don Carlost és Sevillait vezényelt a Moziban. Horváth Zoltán rendezte őket, szép hagyományos előadások voltak. Aztán elkóborolt valamerre a világban és jó 10 év múlva emlékszem rá újra, amikor érdekes hírrel állított be a Reggeli Délvilág szerkesztőségébe.
– Tamáskám, a dolog lapidárisan egyszerű: a Salieri Kamarazenekarral eljátsszuk Beethoven összes szimfóniáját!
Még jó, hogy nem Haydn jutott eszedbe, próbáltam viccelni, de persze jól éreztem a vállalkozás nagyságát. Az előzetest megírtam, s pár hét múlva ott ültem a Deák Gimnázium nagytermében. Azt hittem, ismerem az Eroicát, ám székemhez szögezve hallgattam a zenét, rengeteg új dolgot megtudtam Beethovenről, a muzsikáról – és magamról. Azóta is mindig ezzel az élménnyel ajándékoz meg: újra föl lehet vele fedezni a világot. Régi és új számaira friss szemmel néz rá, s ettől minden elevenen, plasztikusan szólal meg.
Klasszikus operajátszáson nőtt föl, de rendkívül nyitott a tehetséges újra. Kovalik Balázzsal Szegeden merész Mefistofelét mutattak be. Pár évvel később rajongva lelkesedett Kovalik legradikálisabb színpadra állításáért, a Se villa, se borbélyért. A fellengzős semmitmondás viszont ma is végtelenül bosszantja. Pár éve a Színház című szaklapban (Koltai Tamás főszerkesztő lelkes támogatásával) sajtóvitát kezdeményezett az operajátszás-operarendezés állapotáról, azóta is rendszeresen inspiráló esszékben mondja el gondolatait művekről, problémákról.
Híresen jól blattol és híresen szeret hosszan elmélyülni a kottában. Első látásra meglátja a lényeget egy darabban, és a kétszázadik pillantásra is észrevesz benne valami újat.
Szeret újdonságokat fölfedezni. Lemezre venni Salieri elfeledett Falstaffját, előásni Liszt 13 éves korában írt egyetlen operáját. De talán még jobban szereti az agyonjátszott remekműveket leporolni. Ő szerettette meg velünk Verdi Macbethjének ősváltozatát, ő mutatta meg, mennyivel egységesebb és izgalmasabb Erkel Bánk bánja az eredeti formájában, mint a Nádasdyék által lekerekített verzióban. A trubadúrba visszahúz egy kis balettzenét, a cabalettákat pedig remek cifrázásokkal ismételteti meg, amitől új fényt kap a muzsika és új kontúrokat a jellemek. De ő hívta föl a figyelmünket arra is, hogy Verdi nagy gyászmiséje, a Requiem hogyan beszél az életről is.
Pál Tamás vérbeli operakarmester, nem csak a muzsikálás izgatja, hanem a színpadi megjelenítés, a kifejezés, a hatás. Egyszer hosszasan dicsértem neki egy kiváló énekest, hogy milyen kitűnő a technikája, milyen fölkészült és muzikális, mennyire komolyan veszi a szerepét, és még erős színész is. Tudtam, hogy elismeri, de valahogy sose zárta a szívébe.
– Igen, igen, de azt kell mondanom igazságtalanul, hogy én jobban szeretem, ha valaki egy kicsit hangosabban és csúnyábban énekel! – szakított félbe nevetve, és pontosan értettem az ars poeticáját.
Több meghallgatást ültem végig vele, ahol a fölkészült korrepetitorok remekül zongoráztak. Ha azonban valaki ismeretlen vagy ritka áriát hoz, mindig Tamást hívják a billentyűkhöz. S akkor mindig az az érzésem, mintha egycsapásra egy egész zenekar szólalna meg! És úgy érzem, hogy az a pályázó jókora előnyt kapott.
Pál Tamás a magyar zenei élet megtermékenyítő alakja. Csillapíthatatlan kíváncsisága, az újra való nyitottsága, szenvedélyes munkamódszere, kutatói hajlama számtalan ablakot nyit ki. Mindennek a jelentőségét már látjuk, de fölmérni még nem tudjuk.
Déry Tibor kerek születésnapján valaki azt írta róla:
Déry Tibor még csak 60 éves. Nagy műveket várunk még tőle.
Pál Tamás még csak 80 éves. Egy hosszú és gazdag pályát áldozott rá, hogy szellemét megőrizze fiatalnak. Nagy produkciók, érdekes újdonságok, hihetetlen újraértelmezések sorát várjuk még tőle.
