+ Zene

Horgas Eszter: A szabadság azt jelenti, hogy fel mered vállalni magadat

Megcsinálta azt, amiről igazából álmodni sem merhetett. Egy olyan hangszer szólistája lett, aminek ezidáig nem volt szólórepertoárja. Ehhez a bátorság mellett rengeteg gyakorlás, munka, tudatosság és az az érzés kellett: ő erre született. Horgas Eszter fuvolaművésszel Falusi Mariannal közös, Bernstein és Gershwin Amerikában című estje kapcsán ültünk le beszélgetni, amit július 23-án láthatnak a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

Megcsinálta azt, amiről igazából álmodni sem merhetett. Egy olyan hangszer szólistája lett, aminek ezidáig nem volt szólórepertoárja. Ehhez a bátorság mellett rengeteg gyakorlás, munka, tudatosság és az az érzés kellett: ő erre született. Horgas Eszter fuvolaművésszel Falusi Mariannal közös, Bernstein és Gershwin Amerikában című estje kapcsán ültünk le beszélgetni, amit július 23-án láthatnak a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

Szüleid révén szinte beleszülettél az irodalomba. Hogy lett mégis a zene a te utad?

A fő csapás valóban az irodalom volt, de azért mi mindig egy crossover család voltunk. Apukám fest is, és állandóan szólt nálunk a zene. Emellett a színház is jelen van a testvéreim révén. Az irodalom egyébként nem szűklátókörűen volt irodalom. Akik például vendégségbe jártak anyuékhoz – mert izgalmas irodalmi élet volt körülöttük – ők is inkább gondolkodó művészek voltak. Kiskorunkban pizsamában könyörögtünk, hogy még hadd ne kelljen lefeküdnünk, amikor ott voltak nálunk. Ott nem csak az irodalomról volt szó, hanem mindenről. Nálam pedig hamar kiszúrták a zeneiskolában, hogy abszolút hallásom van. Valamint ha szólt a zene, a kezem, lábam járt… Szerintem én tényleg erre születtem. Ez nagy könnyebbség is volt sok más gyerekkel szemben, vagy akár a testvéreim szemben is, mert hamar egyértelművé vált, hogy én és a fuvola, mi egyek vagyunk, és ezen  az úton fogok menni. Igazából nem is volt más alternatíva. Bár az felmerült – mondjuk a zene is ilyen mágikus gyógyító erő –, hogy orvosnak menjek. Nagypapám orvos volt, szerette volna, ha valamelyik unokája folytatja az útját, s bennem volt is ilyen vágy, ám mégiscsak inkább a zenével igyekszem gyógytani az embereket.

A fuvolával mikor találkoztál először? Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldőlt, hogy megvan a hangszered?

Gyermekkoromban eléggé szegények voltunk. Egy mosókonyhából átalakított lakásban laktunk a Városmajor utcában a három testvéremmel. Azután költöztünk csak el, amikor a húgom megszületett. A zeneiskola ott volt az utcánkban. Kocsink nem lévén, kézenfekvő volt, hogy oda íratnak be, csak át kellett sétálni az iskolába. Hamar kiszúrták a zene iránti fogékonyságomat. Először én is furulyáztam, ahogy mindenkinek kötelező volt. Csak utána lehetett hangszert választani, és én egyszerre kezdetem el zongorázni és fuvolázni, de a fuvola kiütéssel győzött. Ami azért érdekes, mert a fuvolát megszólaltatni is nehéz, én pedig picike, vékony kislány voltam, mégis annyira természetes volt a vele való bánásmód. Felvettem és rögtön elkezdett szólni. Nem emlékszem olyan helyzetre, amikor keresgélni kellett volna a hangokat. A gyereknek fontos a sikerélmény, nekem a fuvola rögtön megadta. Egyébként ha visszagondolok a gyerekkoromra, nem emlékszem olyan időszakra, hogy ne fuvoláznék. Volt olyan, hogy elmentünk nyaralni, és nem vittem el a fuvolát, és az ujjamat fújtam, annyira hiányzott. Kicsit ahhoz hasonlít a mi találkozásunk, mint amikor megkérdezik valakitől, hogy mikor nőtt ki a szárnyad? Nekem teljesen természetes a vele való lét, rajta keresztül tudom magam mélyen kifejezni. Nekem ő minden. Olyan mint egy élőlény, vagy a testrészem.

Ezt jól mutatja az a meghatározó történet a pályafutásodban, amikor ellopták a hangszeredet.

Amikor ellopták azt a hangszert, én annyira megreccsentem, hogy felmerült, inkább abbahagyom. Jóban vagyok Müller Péterrel, és neki mondtam akkor, ez olyan, mintha egy harcművésznek ellopnák a kardját. S akkor mesélt nekem egy szép történetet. Volt egy Muszasi nevezetű harcművész, aki az utolsó nagy ütközetére úgy ment el, hogy direkt otthon hagyta a kardját, és csak a csónak evezőjéből készített egy fegyvert. Ezzel azt próbálta nekem Péter elmagyarázni, hogy ez is csak egy eszköz. Ami igaz, ám azóta sem tudtam ezt a szemléletet teljesen elsajátítani. Ez egy kiszolgáltatott állapot. Sokszor például a fuvolámmal alszom, annyira kötődőm hozzá. A lopás óta pedig sokszor ideges vagyok, persze nem racioniális szinten, ha nincs a közelemben. Megjelenik egy furcsa bizonytalanság érzet. Civilként persze elég nehéz lehet megérteni, ha valaki ennyire kötődik egy tárgyhoz. De nekem ez tényleg nem egy tárgy, hanem egy sokkal személyesebb valami. Ezeken túl pedig óriási nagy mágia, rajta keresztül olyan világokba jutok, amit soha nem is reméltem. Egy fuvolistának nincs benne az álomképében az, ahogy én élek. Nincs más a világon, aki ezzel a hangszerrel úgy élne, ahogy én. Ezt a hangszert ugyanis nem arra találták ki, hogy szólóhangszer legyen, mint például a hegedűt vagy a zongorát, hiszen irodalma sincsen. Mindaz, amit játszok, általam született meg. Ez is fontos eleme az utamnak, a sikereknek. Például a július 23-i előadáson, a Bernstein és Gershwin Amerikában című estünkön sincs olyan mű, ami eredetileg fuvolára íródott volna. Ahhoz, hogy ezek a művek fuvolán is megszólaljanak, kell egy szellemi út, ami mögött komoly munka van. Létrehoztunk egy új repertoárt, ami hozzám kötődik, és az én személyem inspirálja. De szerencsére a fiatalabbak közül azért már sokan játszanak ezekből az átiratokból.

Azért te is zenekarokban indultál, ráadásul egészen fiatalon a legkiemelkedőbb magyar együttesekben játszhattál. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra? Mikor vált biztossá benned, hogy neked más lesz az utad?

A jó és szerencsés fuvolistáknak az a csúcs, ha bekerülnek egy jó zenekarba. Számomra is döbbenetes volt, hogy én már 18 éves koromtól kezdve olyan zenekarokkal játszhattam, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Fesztiválzenekar vagy az Állami Hangversenyzenekar. Tényleg a csúcson  kezdtem. Aztán kiderült, hogy ez mégis csak egy állomás, de nem az én utam. Ebből sok konfliktusom lett, mert teljesen jogosan úgy érezték, hogy nagyképű vagyok, és nekem nem elég semmi sem. Például ami nagyon rossz emlék marad, hogy amikor a Fesztiválzenekarban dolgoztam, nem mentem el egy próbajátékra úgy, hogy nem is szóltam. Akkor már tudtam, nem szeretnék állást. Éreztem, hogy nekem nem ez az utam. De még nem mertem felvállalni, hogy annak ellenére, hogy nekem ilyen lehetőségeim vannak, én azt mondom: köszönöm, nem kell. Ráadásul még teljesen bizonytalan volt, mi is kell nekem. Az akkori tanárom azt mondta, hogy le is venné a kezét rólam, csináljak, amit akarok, mert ő nem ért engem. Szerencsére a mai napig jóban vagyunk. Egyébként arra akkoriban még én sem tudtam válaszolni, hogy pontosan mit is szeretnék. Olyat szerettem volna, ami nem is létezett. Amúgy azóta is jellemző rám, hogy mindig olyan dolgokat hozok létre, ami nincs, s abban a pillanatban, amikor már követők vannak, elvesztem az érdeklődésemet. Szeretek új dolgokat teremteni és létrehozni, az alkotás elkerülhetetlen. Sok fuvolista megkeres, és mindig elmondom nekik, hogy aki szólista pályára akar menni, az az eredeti irodalommal semmit sem tud kezdeni. Sehol a világban nem hívnak fuvolistát fesztiválokra, szólóhangszerként a fuvola nincs jelen a hangversenytermekben. Persze van olyan, hogy egy fuvolaverseny elhangzik, de semmi több. Ez az irodalom egy igazán nagy zenészt nem is elégíthet ki. A szóló repertoárt meg kell teremteni.

Mi kellett ahhoz, hogy bele merj vágni a szólókarrierbe?

Nyilván a család. Rengeteg önbizalmat, tudást és bátorságot kaptam a szüleimtől és a nagyszüleimtől. Másrészt a vágy. Mindig “sárga irigységgel” hallgattam az énekeseket és a zongoristákat. Azt éreztem, nem igazságos, hogy én nem játszhatom ezeket a dalokat. Ráadásul kislány korom óta mindig arról ábrándoztam, hogy elől állok. Valószínű a lelkem, a sorsom arra született, hogy szólista legyek. Magamnak kellett kitalálnom az utat. Nyilván ez nem tudatosan történt, csak mentem, mentem, mentem. De már középiskolás koromban állandóan a könyvtárakat bújtam, kamaraesteket és átiratokat csináltam. Bennem is szólnak azok a zenék, amiket mindannyian szeretünk. Nyilván felmerült bennem a kérdés, miként lehet az, hogy én nem játszhatok el egy Kék rapszódiát? Hogy ez a különleges repertoár megteremtődjön, ahhoz eszméletlen sok munka és persze gyakorlás kellett. S ez így van a mai napig. Zenekadémista koromban például minden nap 7-8 órát gyakoroltam. Felkeltem reggel, folyt a könnyem, hogy megint egy óra skálázás, kitartott hangok és hangképzés vár ám. Ahhoz hasonlítanám ezt az életet, mintha sportoló lennék, de másként nem tudnám eljátszani ezeket a műveket. Sokan mondják, hogy ezek a darabok eljátszhatatlanok. Meg lehet csinálni, de összetett munka van mögötte, aminek fizikális, szellemi és lelki oldala is van.

Hogyan választod ki azokat a műveket, amikkel elkezdesz dolgozni?

Mindig azt szoktam mondani és tanítani: úgy nem lehet felmenni a színpadra, hogy az embernek nincs gondolata és érzése. A művekkel kapcsolatban az a  legfontosabb, hogy általuk valami fontosat mondjak. A zene nemcsak egy érzelmekre ható valami, hanem intellektuális dolog is. Ugyanúgy, ahogy az irodalom, a színház, a képzőművészet, az építészet. Ha valaki jól játszik a hangszerén, akkor még csak egy jó szakmunkás, az még nem művészet. Szerintem a művészet ott kezdődik, amikor úgy mész fel a színpadra, hogy a fejedben és a szívedben is konkrét dolgok vannak. Ezért a műsoraimat is tudatosan állítom össze. A június 23-i Bernstein és Gershwin esthez például interjúkat is készítettem, ezekben a zeneszerzők gondolatai is megjelennek. Rengeteget olvastam róluk. Azt hiszem, ez az est az első olyan munkám, amikor a műsorban megjelenő sokféle dolog csodálatosan összeáll egy egésszé. Jól látszik benne, hogy nem szeretem a komoly- és könnyűzene szembeállítását. Operától a ragtime-ig, a bluestól a könnyűzenéig, klasszikustól a jazzig minden megtalálható benne. Nem véletlenül. Bernstein és Gershwin is azt vallotta, hogy nincsenek műfaji határok. Iszonyú finom azonosulási pontokat találtam velük. A munka során volt olyan, hogy elkezdett folyni a könnyem, mert jött a felismerés, hogy ezt nem csak én gondolom így, ezt ők is így gondolták. A koncerten is le fogjuk vetíteni, hogy Bernstein mit mondott arról, neki mit jelentett a zene. Amikor azt hallgattam, olyan érzés volt, mintha én mondanám. Rá kell jönni arra, hogy nincsenek műfaji határok. És ha ezt továbbgondolod, felismered, hogy az egész földgolyó és az emberek között is van egy láthatatlan kötelék, ami összeköt mindenkit. Egyfajta sorsazonosság. Én ebben nagyon hiszek. Szerencsére sokszor maga a csoda is megtörténik a koncerteken, de ennek az a feltétele, hogy soha semmi sem lehet rutinszerű. Ezért fontos, hogy igazi legyen, amit létrehozok. És ekkor történik meg, hogy egy résznél beáll a nagy csend, aztán kitör a vastaps. Ilyenkor megtörténik az, amiért ezt az egészet csinálom. Úgy érzem, ezek a pillanatok egyfajta felszakadások. Az emberek tele vannak letapadásokkal, félelmekkel. A zene viszont mágia, gyógyítani lehet vele. Amúgy ha nekem nem lenne a zene, sok mindent nem tudom, miként vészeltem volna át. Óriási mankó és segítség.

Ami az életedben kiemelten fontos még – és erre már többször utaltál is, a beszélgetés folyamán –, az a tanítás és a tehetséggondozás. Miért tartozol felelősséggel a következő korosztályért?

Több helyről indulnak az érzések. Az egyik alapvető dolog, hogy most már 23 éve tanítok, korán elkezdtem. Észrevettem, hogy van mondandóm a gyerekeknek, és erre van is fogékonyság, tehát jól működik. Másrészt talán azért is, mert maga az út annyira újszerű. Én tanítani is másként tanítok, mint a kortársaim és a többi tanár. Ez a metódus is mostanra érik be, a növendékeim sorra sétálnak be a Zeneakadémiára, vagy nyernek felvételt külföldi iskolákba. Sokan azonban nem értik, hogy mi ez. Ők valahogy mások, másként mennek fel a színpadra. Néhány éve három picit is tanítok, ők már az én módszeremmel kezdtek el tanulni. Az év végi vizsgán ez a három gyerek úgy vizsgázott, hogy a tanárok se szakmailag, se emberileg sem értették. Nyilván a növendékeim is izgulnak, de nem félnek a színpadon, hanem arra figyelnek, bent mi történik. Mondok egy példát. Amikor elkezdünk tanulni, én is tanítom a légzést, de mesékkel és versekkel. Az ölembe veszem őket, úgy tanítom meg nekik, miként érezzék meg ezeket az izmokat, de közben nincs a fuvola a kezükben, mert ha ott van a hangszer, nem tudnak befelé figyelni. Kicsi kortól rögtönzést is tanulunk: játssza el, mi az, hogy szomorú, mi az, hogy vidám. Mindig azt próbáljuk megtalálni, hogy neki mit jelent egy adott mű. A nagyokat is úgy tanítom, hogy azt mondom: én ezt így játszanám. Mutatok valamit, de csak akkor csináld, ha tetszik, ha azonosulni tudsz vele. Sok olyan élményem van a múltamból, amikor megmondták, hogy egy művet miként kell játszani, s közben kicsit sem éreztem magaménak. Szerintem az előadóművészet lényege, hogy véletlenül se játszd úgy, ahogy szoktuk. Az egész világon a siker egyik alapfeltétele, hogy te személyesen oda tudd tenni magad, fel tudd vállalni azt, aki vagy, mert arra megy be a közönség. Ha a kotta vagy a ritmikai képletek mögé bújik valaki, az nem lesz érdekes. Ezért gondolom azt, hogy egy tanárnak fizikálisan, szellemileg és lelkileg is tanítania kell a gyereket. Egyszer egy kislány vidéken hozott egy darabot. Megkérdeztem tőle, hogy milyen ez a darab. Azt mondta, hogy nagyon szomorú. Tényleg! És te voltál már szomorú? Igen. Azt mondtam neki, hogy ne meséld el, mi történt, viszont úgy játszd el ezt a darabot, hogy arra gondolsz közben. Amikor játszott, megállt a teremben a levegő. Megváltozott a gyerek kisugárzása, s megtelítődött a terem. Pedig csak 8 éves volt a kislány. Nagyon fontos dolgok ezek. Aki csak érzelmekből játszik, az az amatőr, aki csupán technikából, az nyilván már profi, de mégis hiányzik valami. Nekem Kurtág mondta mindig azt, amikor ki voltam borulva, hogy nem tartozom egyik táborba sem, hogy középen van a művész. Ez megnyugtató volt.

Ahogy beszélgetünk, két szó jelenik meg a gondolataimban folyamatosan. Ez a szabadság és a tudatosság. Mit jelentenek ezek a szavak neked?  

Szerintem, ha nem szabad az ember, akkor nem tud alkotni. A szabadság azt jelenti, hogy fel mered vállalni magadat a hibáiddal és mindennel együtt. És ami fontos: nem a mások által kijelölt úton haladsz, hanem mersz a saját hited alapján dönteni. Sok olyan helyzet adódott az életemben, amikor nagy összegekre mondtam azt, hogy köszönöm, nem kell, mert nem éreztem, hogy benne lenne abban az életútban, amit járni szeretnék. Szerintem ezt minden ember érzi belül, csak hajlamosak vagyunk elnémítani ezeket a hangokat. Ezt a különös belső hangot mindenkinek meg kellene tanulni meghallgatni. Belül mindannyian tudjuk, hogy mi a helyes, és mi nem az. Csak sokszor a kényelem, az érdek, a pillanatnyilag jónak tűnő lehetőségek miatt elnyomjuk ezeket. A szabadság az, hogy mered azt mondani, hogy nem, vagy mered azt mondani, hogy én akkor is másfelé megyek. Azt is mondhatjuk, tudatosan fel mered vállalni a döntéseidet. Engem sokan el akartak gáncsolni, de ma már ezekre is azt tudom mondani, hogy köszi, ez jó volt. A próbatételek és a kérdőjelek mindig kellenek. Miért lenne egyértelmű, hogy te sikert sikerre halmozol, és mész előre. A növendékeimnek is mindig azt szoktam mondani, ha jön egy próbatétel, amelyben rajta és a döntésén múlik, hogy továbbmegy-e, vagy abbahagyja. Ha az utóbbi mellett dönt, ahhoz is joga van.

A gyermekeidnek is ezt a gondolkodást adod tovább?

Persze. Amit magamnak kívánok, azt nekik is kívánom. Bizonyos helyzetekben nekem is el kell fogadnom, hogy bár én mást gondolok, ő akkor is másfelé megy. Szülő-gyerek kapcsolatban azért ezt nehéz megélni. De meg kell tanulni elfogadni. Lili lányomnál, aki énekesnek készül, például nem jött rögtön az ének. Először hegedült, amiben fantasztikusan tehetséges volt, és zongorában is nagyon jó lehetett volna, de ő kitalálta magának az éneket. És akkor el kellett fogadnom, hogy ahelyett, hogy a hegedűn gyakorolna, ő énekel. És jelenleg úgy tűnik, jó döntést hozott. De a naggyal is megéltünk hasonló helyzeteket. A szülőnek többnyire van egyfajta elképzelése a gyerekéről, próbálja is segíteni, de neki is el kell fogadni, hogy a saját útjukat járják. Mondják is sokszor: „Anya, te is azt csinálod, amitől boldog vagy,  akkor hagyd, hogy mi is azt tegyük!”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top