Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Szilágyi János György Horatiana című esszéjét 1946-ban írta tábori lapokra és egy zsebnoteszbe az orosz hadifogolytáborban, sose publikálta, halála után került elő. A nagy tudós július 16-án lenne 99 éves. Komoróczy Géza rekonstruálta és adja közre ezt az írást, többek közt a következő megjegyzéssel: „A noteszt és a levelezőlapokat SzJGy a fogolytáborban és egész további élete során gondosan őrizte, a maga közelében tartotta, múzeumi íróasztalában, a Horatius-kötettel együtt, még utolsó hónapjaiban, a kórházban is.”
„Amiben Horatius az augustusi aranykor költője lett, az éppen alapvető mondanivalója: az elmúlás. A pillanat megragadásának mámoros öröme egész költészete, intés, hogy teljesen éljünk át minden percet, mintha se előtte, se utána nem volna semmi, egyetlen vágy, hogy egy pillanatában a teljes élvezetnek, az életnek egy csúcspontján sikerüljön megállni, s ezt a pillanatot örökké merevíteni. De ha mindenki azt hitte is, hogy a pillanat örökké tart, ha az augustusi béke addig nem ismert boldog önfeledésében minden római úgy érezte is, hogy most itt van az aranykor, ahol már nem múlik az idő, és nincs többé Változás, a költő messzebb látott. Akit Apollo vezet, annak épp ez a legsúlyosabb ajándéka az istentől: a legnagyobb, legteljesebb pillanatnak is felismerni pillanat-voltát. S ezért lehetett Horatius az augustusi aranykor költője, az elmúlás költője. A pillanat tovalebben, s mögötte sötét árnyékok leselkednek. Ahogy Scipiónak Karthago romjain, a római hadi dicsőség tetőpontján, úgy tárult fel Horatiusnak a pax Augusta legteljesebb pillanataiban a lefelé vezető út, mert már felfelé nem vezethet. Ezért lett az aranykor költője az elmúlás költője.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István írt recenziót Bertók László Visszanéző című kötetéről.
„A Visszanéző arról tanúskodik, hogy Bertók (Csorbához egyébként nagyon hasonlóan) nem lett mindenes, nem vállalt el minden felkérést, ilyesfajta megnyilvánulásait gondosan, belső írói terve, alkatának rendje szerint, körültekintően válogatta meg. A Visszanéző olvasója ily módon ebben a vegyes műfajú kötetben (hiszen van itt szabályos íróportré, önéletrajzi emlékezés, szoboravató és ünnepi beszéd, évfordulós megemlékezés, folyóirat tematikus számába vagy sorozatába írt szöveg, kisesszé, temetési beszéd, könyvhöz írt igényes utószó, interjú), a 3-5-10 oldalas rövid szövegek egymásutánjában egyfajta személyes körképet kap Bertók László legközelebbi vonzódásairól. Önarcképet is: hiszen például amikor tanácsot ad egy fiatal költőnek vagy József Attila utolsó verseinek egyikét értelmezi, amikor más verseiről, a saját költészetéről, a nyelv és a kultúra megtartó erejéről beszél, ars poeticáját, költői önképét, legbelső munkáját osztja meg.”
KÖNYVKRITIKA
Zelei Dávid írt Al Berto Tűzvészkert című verseskötetéről:
„De mit kezdjünk egy olyan szerző utolsó művével, aki a búcsúkötetírókról kialakított képünknek szögesen ellentmondva se nem idős, se nem heteroszexuális, ráadásul nem a létező szocializmusban, hanem brüsszeli foglalt házakban és művészkommunákban szocializálódott a hatvanas-hetvenes évek fordulóján? A portugál posztmodern kiemelkedő alakjának számító Al Berto (akit, szemernyi kétségünk ne legyen, soha nem ismerhettünk volna meg magyarországi felfedezője, egyben fordító-utószóírója, Urbán Bálint nélkül) Tűzvészkertje felkavaró választ ad a kérdésre: költői pályája 49 évesen megjelent záróköve ugyanis, bár tematikájában sok ponton egyezik elvárásainkkal, radikálisan más hangon szól, mint azt ebben a szituációban megszoktuk.”
Bacsó Béla írt Márkus György Kultúra, tudomány, társadalom című gyűjteményes tanulmánykötetéről:
„Márkus nyilvánvaló időbehatárolásával a felvilágosodás korának, a modernitásnak a képlékeny viszonyait diagnosztizálja, az embernek magát mindentől függetlennek állító önpozicionálását. Ha magunk vagyunk a teremtett világ urai, akkor a felelősség és egyben minden választás az emberre hárul, s éppen ez az, amit az ember sem maga, sem a másik előtt nem tud beteljesíteni. Tudjuk, és Márkus finom elemzésekkel mutatja meg, hogy a tökéletesedés idea (784.), a magunk által beteljesített világ merő illúzió, s az ennek elfedésére alkalmazott kultúra fogalma egyszerre mutatja meg, hogy mi nincs, s még mivé lehet, sőt kell lennie az embernek. Számos helyen Márkus ezt nevezi antropológiai érdeknek, amivel az ember önnön helyzetét és az általa létrehozott javakat reflexíven vizsgálja, s egyben állásfoglalásra kényszerül. A kultúra az, ami nem velünk született, s egyben mint ilyen, elsajátított javak és viselkedési praktikák elegye; arra int, hogy nincs és nem is lehet végső jártasság a kultúrában. Talán leginkább megfontolásra méltó Márkus kultúra-filozófiájában az, amikor kijelenti: „Történeti kibontakozása során a modernitás felmorzsolta a kulturális hagyományok normatív szubsztanciáját, a jelent orientáló és egyben megkötő erejét.” (163.)”
PRÓZA
A héten Becsy András, Térey János, Nomád Földi László és Murányi Sándor Olivér prózája, Szabó T. Anna tárcája olvasható.
Részlet Becsy András Húsz szó című írásából:
„Mary Slender az erkély korlátjának dőlt. A fülledt szobából néztem, ahogy lassan beleolvad a meleg estébe. A lány már New Jerseybe érkezésem óta tetszett, és jól is jött Tom Barrier bulija. Ő is ott volt. De csak késő éjjel tudtam Maryhoz jutni, mert meg kellett hallgatnom Tomot, aki a Nyomorultakból énekelt egy dalt. Kint állt a lány a frissességben, és én egyre csak bámultam őt, ki a cigifüst, a sörös szagú mondatok és az izzadt tombolók közül. Tom meg a Nyomorultakból úgy nyávogta a dalt, mintha a Macskákból ugrott volna be.”
VERS
A szám versrovatában Marno János egy hosszabb és Szilágyi A. Gábor három rövidebb verse olvasható. Az ő egyik versével ajánljuk a rovat többi darabját:
Szertelen éneke
(Juhász Ferenc halálára)
Az űrbe tűnt, mögötte verskígyó kanyarog,
szavakból álló létet raggal tapasztó sorok,
fénylenek, mint magasra kavargó gázködök,
csillagot szülő, embert állító ősösztönök
a mélyben forró, olvadt, tűzszínű vasak,
a földkéreg fájón, lávát szülve hasad
csikópaták villannak patakparti köveken
távolcsengő csattanás üt egyet szívemen,
hova lesz a nyelv, amin a semmit soroltad,
hogy telve legyen színnel, fénnyel, a zene
ritmusával, a világ mítoszát, élőt és holtat
keltő teremtéssel öntve a szót, töltve vele
a hiány helyét, hogy legyen az, ami van
a miénk, a szóval nevezett sok kép, hang,
forma, ház, tető, kertekalja, falu és harang,
nyomtalan porban megűlő gyom, göröngy,
lusta hullámokkal ringó kagylóban gyöngy,
versed úgy lüktet tova minden irányban
mint csipkézett fraktál a táguló világban
mit nem karol a fagy, hő sem untat,
zsibongva burjánzó életet szertefuttat.
Mikor a tér hozzánk is elér, színtelen.
De szertelen éneked nyomán szüntelen
termőre fordultak a lágy versszövetek,
mondataik visszaderengő teste virágba
vonta a nyelvet, álmot szülve világra.
SZÍNHÁZ
Ady Mária a Városmajori Színpad Amadeus-előadásáról írt kritikát.
„Úgy kellene a nézőnek átélnie a tehetsége határaiba ütköző, a zsenialitást másban felismerő alkotó ember tragédiáját, hogy a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának vendégjátékában ennek emberi tétje sem a rendezés, sem a színészi játék szintjén nem mutatkozik meg. Meglehet, hogy Shaffer népszerűségre törő, felszínes darabja nem ad erre magától értetődő lehetőséget. Talán egy Salieri-féle felismerés és leheletnyi önirónia még ennek a mélységnek is teret nyithatna.”
RÁDIÓ
Károlyi Csaba kritikája Parászka Boróka a Marosvásárhelyi Rádióban hallgatható, Értsünk szót! című műsoráról szól, melyben mások mellett Vida Gábor Egy dadogás története című regényéről is készült interjú.
„Parászka hozzáállása egyértelmű. Alapszavai: szabadságjogok, transzparencia, elfogadás, szolidaritás, megértés. Értsünk szót, mondja műsorának címe. Ha utánamegy annak, lenyúlták-e fideszes körök a Székely Fesztivált, megkérdezi mindkét felet. Ugyanígy jár el a CEU ügyében is.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
