Szekszárdi Magasiskola, 1. nap (2017. július 10.)
Minden olyan ismerős. A szekszárdi főtér, a kocsma a Séd patak partján, aztán befordulunk a Mészöly Miklós és Babits Mihály szellemének szentelt Emlékházakhoz. A tavalyi Magasiskola szervezőivel úgy köszönünk egymásnak, mintha csak tegnap léptem volna ki az ajtón. Az új táborozók közben kíváncsian kémlelnek körbe, talán azon tűnődnek, miféle varázsa lehet ennek a helynek, ami tizenegyünket idén is visszacsábított ide.
Pedig idén kicsit máshogy épül fel a tábor, kettébontották a próza- és a verskurzust. A költők Orcsik Rolanddal és Vörös Istvánnal tűnnek el egy másik Mészöly-emlékszobában, mi prózások pedig Péterfy Gergellyel kezdjük el a munkát. Az ábécé szeszélye két erős hangú, egyes szám első személyben megszólaló női elbeszélőt sodor egymás mellé. Aradi Gizella Hogyan jöhetett ki című novellája kapcsán Péterfy máris az élőbeszédszerű írott szövegről és arról az örök kérdésről beszél, vajon mennyiben feladata az irodalomnak, hogy a valóság illúzióját keltse. Rigó Kata Téraránytalanság című elbeszélés-töredékeiből finom utalásokkal rajzolódik ki egy párkapcsolat bátortalan kezdete, háttérben a nyomasztóan erős egyéniségű anyóssal. Szerintem a szöveg így, töredékesen is remekül működik, de azért mindannyian várjuk, hogy egy következő alkalommal Kata továbbszője a három szereplő sorsát. Első szemináriumunk tehát frappáns függővéggel zárul.
Délután a Babits Emlékház pincéjében gyülekezünk. A szervezők, Pócs Margit, Szkárosi Endre és Dicső Zsolt köszöntik a táborozókat és a meghívott vendégeket, aztán a város humán bizottságának elnöke, Csillagné Szánthó Polixéna egy történet felolvasásával nyitja meg a tábort. Arról a bábaasszonyról szól, aki világra segítette Arany Jánost. Pedig az elején az anya sírva megy hozzá, hogy nem tudja vállalni ezt a magzatot, hajtsa el. Szilasi László, a prózakurzus másik vezetője meg egy Arany-verset, a Dantét idézi – csak hogy még jobban beleborzongjunk a gondolatba, mi lett volna a magyar irodalommal, ha az a bába beadja a derekát…
Ezután Bazsányi Sándor Mészöly Miklós Koldustánc című művéről és az azzal párbeszédbe állítható Camus- meg Nádas-szövegekről tart előadást. Nagy Boglárka egy készülő kötetbe enged bepillantást Mészöly és Polcz Alaine levelezéséről. Szilágyi Zsófia a ma már elismert írók pályakezdési nehézségeiről beszél – igen, még maga Mészöly sem volt jó az önmarketingben! A langaléta Thimár Attila előadása elején lefejel egy lámpát. „Ezt hívják MAGASiskolának!”, vágja rá reflexből, majd a szó univerzumáról beszél nekünk.
A négy irodalomtörténeti előadásra végül a Mészöly-tanyán tett látogatásunk teszi fel a koronát. Ha a pályázati pénzekért felelős döntéshozók hallanák Baranyai László visszaemlékezését és mestere-barátja szellemének megidézését, nem is lehetne kérdés, hogy a méltatlanul elhanyagolt telekre ráférne egy kis szúrósnövény-irtás, illetve ültetni kellene egy diófát a kidőlt helyett és építeni egy szép kis alkotóházat.
A tanyától pár perc séta a Komjáthi Borászat, mai utolsó állomásunk. Welbach Lola A Pad folyóiratból olvassa fel Dicső Zsolt egyik versét, Komjáthi Tamás és fivére zenélnek. Iszogatunk, diskurálunk, emésztgetjük a hosszú és tartalmas nap összes új benyomását. Kukorelly Endrével Istenről, Baranyai Lászlóval a Forgó Krisztusról beszélgetek, Péterfy Gergellyel meg valahogy eljutunk a Muppet Show két öregemberétől Jékely Zoltánig. Valahol a távolban villámok csapnak le, egy-egy pillanatra megvilágítják a minket körbeölelő szőlőhegyeket. Nézem a poharam alján derengő kevéske vörösbort, és alig hiszem el, hogy mindez tényleg csak az első nap volt.
