Multimédiás zenei barangolás a „Moment’s Notice Trió” és Moholy-Nagy László művészetének közös szellemi terében, Los Angelesben
A „Moment’s Notice Trió” nagysikerű multimédiás koncerttel zárta az Egyesült Államok nyugati partján található legnagyobb múzeumban, a Los Angeles-i „LACMA”-ban rendezett Moholy-Nagy életmű-kiállítást.
A Trió, amelyben ifj. Kurtág György billentyűs hangszereket és elektronikát alkalmaz, Lukács Miklós cimbalmon, Gőz László pedig harsonán játszik, Keresztes Szabolccsal egészült ki, aki szintén alkotóként, a hang és vizuál-technikai hátteret biztosította. A műsor második felében Lukas Ligeti szerzeményeit hallhattuk.
A hangversenyt megelőzően a múzeum színháztermében, a Bing Theater-ben beszélgettem Gőz László harsonaművésszel, aki a hazai fővárosi zenei élet egyik legmeghatározóbb hangversenyközpontjának, lemezkiadójának és zenei könyvtárának, a Budapest Music Center-nek az alapító-tulajdonosa.
Már a beszélgetésünk első perceiben egyértelművé vált számomra, hogy Csíkszentmihályi Mihály, aki egyébként pont Amerikában vált nemzetközi hírű pszichológussá, akár róla is mintázhatta volna a manapság oly sokat emlegetett „flow”-elméletét. Gőz László a 70-es években bejárta a világot kortás zenei formációjával, a „180-as csoporttal”, akikkel rendszeresen teltházas koncerteket adott. Később fokozatosan felépítette a legnagyobb mai kortárs zeneszerzőket és számos hazai művészt foglalkoztató lemezkiadóját, az ország egyik legnagyobb zenei könyvtárát, és 2012-ben megnyitotta az izgalmasabbnál izgalmasabb komolyzenei hangversenyeknek, jazz koncerteknek és zenei kurzusoknak otthont adó új BMC-központot. Ehhez képest ő ma sem dől hátra, pedig igazán megtehetné! Viszi előre az a bizonyos „belső motor”, a lelkesedés, a zeneművészet iránti szenvedély és elkötelezettség. Azon kívül, hogy a „Moment’s Notice” zenekarral turnézik szerte a világban, mintegy mellesleg egy új operaház felépítésén dolgozik…
A már hetek óta látható Moholy-Nagy László életműkiállításhoz kapcsolódtok ma egy koncerttel, amelyet megelőzött egy chicago-i és egy new york-i kooperáció is. Ez pusztán véletlen egybeesés vagy folyománya az együttműködés annak a Moholy-Nagy-díjnak, amit pár éve a kreativitás és művészeti innováció elismeréseként kaptál?
Nincs összefüggés a díj és a turné között. Hiszen én a Moholy-Nagy díjat a Budapest Music Center felépítéséért kaptam. Talán azért is, mert a BMC, mint magánberuházás, a magyar kulturális életben a maga nemében majdhogynem páratlan és emellett az intézetben zajló tartalmi munka indokolta még a díjat. Évi 420 koncertnek adunk helyszínt a BMC-ben, mindezt úgy, hogy meg tudtuk és tudjuk őrizni szakmai függetlenségünket, és már a nyitástól számított egy éven belül bekerültünk a magyar zenei és kulturális életbe. Foglalkozunk lemezkiadással, zenei könyvtárat működtetünk, számos kurzust szervezünk a ma élő egyik legnagyobb kortárs zeneszerzővel, Eötvös Péterrel. Bár – köszönhetően a kulturális kormányzatnak – kapunk egy 30%-os állami támogatást, a fenntartásunk költségeinek jelentősebb részét saját magunknak kell kitermelni. A zenei központ felépítéséhez szükséges pénz nagy részét is saját magunk fedeztük a 20% -os állami hozzájáruláson túl. Mindezek előteremtése persze hatalmas kihívás a számunkra. Nekünk folyamatosan pörögnünk kell, sosem dőlhetünk hátra. Mindenki tudja, hogy a jól elvégzett napi munkától függ a működésünk… hogy annak hiányában bármikor előfordulhat, hogy bezárunk… nincs mögöttünk biztonsági háló!
A legnagyobb kihívást a lemezek kiadása, nemzetközi terjesztése, illetve a zenei könyvtár és információs központ működtetése jelenti, – ezek évi sokszáz millió forintos költséget jelentenek, és nem hoznak nyereséget. Közgazdász barátaim szokták mondani, hogy engem „le kéne ültetni” gazdasági bűncselekményért (nevet). A gazdasági törvény ugyanis kimondja, hogy a gazdasági társaságok alapvető célja a profit-termelés, nem pedig a megtermelt profit elköltése olyan dolgokra, amikből végül aztán nem származik profit (nevet)
Mi a helyzet a mecenatúrával?
Mecenatúra Magyarországon gyakorlatilag nem létezik. A mindenkori állam, azon belül a kulturális tárca látja el hellyel-közzel ezt a funkciót, hol „politikátlanul”, hol kevésbé, és ez nagyjából egész Európára jellemző modell. Itt Amerikában viszont nagyon jó mintát láthatunk. Itt a kultúrát az állam hivatalosan alig támogatja. Az ilyen hatalmas kulturális intézményeket, mint pl. ez a múzeum, részint a város tartja fenn, vagy különböző gazdasági vállalkozások, szponzorok, magánszemélyek. Meggyőződésem, hogy a kultúra és a gazdaság képes szimbiózisban élni egymással. Nagy problémának tartom, hogy ez a koncepció még nem terjedt el Európában. Létezik, de valójában senkit nem ösztönöznek igazán arra, hogy a nyereségéből a kultúrára is áldozzon. A BMC ilyen szempontból is egyedi, hiszen a megtermelt hasznát saját kulturális nonprofit tevékenységére költi el. A BMC jó példa arra, hogy a pénzkeresés és a kultúra teremtés nagyon jól megférnek egymás mellett. Érdekes és elgondolkodtató volt számomra a most tapasztalt un. amerikai „kultúravédelem” is, hogy az USA területére érkező európai művészeknek 3000 dollár munkavállalói vízumköltsége van, miközben az amerikai művészek európai fellépései semmilyen extra költséggel nem járnak. Persze ugyanakkor az is igaz, hogy ez az egyetlen ország a világon, ahol a társadalom sok száz éve „zsigerileg” támogatja a kultúrát és a művészeteket, büszkék az emberek a saját országuk kultúrájára. Elég végig sétálni például itt a LACMA oldalán, és egy hatalmas, márványba vésett lista tartalmazza azoknak a nevét, akik akár egy szöggel is támogatták ezt a múzeumot. Ez itt presztízs-kérdés. Nálunk az, hogy „kulturális presztízs”, alig létezik …maximum abban nyilvánult meg, hogy az ember Zsiguli helyett Daciát vett (nevet). Érdemes lenne az amerikaiaktól eltanulni ezt a kultúra-támogató hozzáállást, hiszen ezen nevelkednek a gyermekeink, és ez segíti megőrizni kulturális értékeinket. Emlékszem, milyen fantasztikus felfedezés volt számomra annak idején, amikor megtudtam, hogy a magyar származású Charles Simonyi – aki többek között feltalálta az Excel-programot – évente egymillió dollárral támogatja a Metropolitan Operát!
Bár a Moholy-Nagy-díjad – ezek szerint – nem áll összefüggésben a kiállításon való közreműködésetekkel, mégis, nagyon érdekelne a kapcsolatod a világhírű magyar fotóművész, festő és ipari-formatervező, Moholy-Nagy munkásságával! A zenei tevékenységedre gyakorolt bármilyen, közvetlen vagy közvetett hatást az ő művészete?
Moholy-Nagy munkásságának egy része az én életemben is meghatározó szerepet töltött be, de valójában most ismertem meg a teljes életművét. Nagyon szeretem a formaérzékét, az egyszerűségét, a letisztultságát, és azt a határtalan szárnyalást, ami árad a műveiből! Egy Mozart-zongoraversenyben vagy egy Steve Reich-darabban éppúgy fel tudom fedezni ugyanezeket a csodákat, nem beszélve egy Kurtág-, Ligeti- vagy Eötvös-kompozícióról…
A 60-as, 70-es években, amikor igazán aktívan kezdtem el zenélni a „180-as csoporttal”, mintegy tíz éven át az ún. kortárs-experimentális művészet volt a „felségterületünk”. A formáció eközben világhírű lett. A tíz év alatt rengeteg külföldi és magyar zeneszerzővel dolgoztunk együtt. Már ez egy erős felületes volt, de létezett kapcsolatunk más művészeti területekkel, legyen az színház, film, képzőművészet. Ők mutattak rá Moholy-Nagy elképesztő formavilágára, ami persze intenzíven hatott ránk. Kevés olyan képzőművészeti alkotás van, amelyeknek ennyire köze lett volna a zenéhez, mint Moholy-Nagy műveinek! A „szobrai”, festményei vagy filmjei persze nem „zenélnek” szó szerinti értelemben. Mégis, a hihetetlenül tiszta, azonnal átlátható és érezhető formaviláguk szinte „muzsikál”. Érdekes volt számomra a 86 éves, világhírű, amerikai sztár-építész Frank Gehry (Gehry tervezte pl. a los angeles-i Walt Disney Hall-t is – a szerk.) alkotásainak hasonlóságát felfedezni! Pontosan ugyanazt a térjátékot láttam Moholy-Nagynál, csak 70 évvel előbb. Moholy-Nagy mindezeket modell méretben, plexiből készítette el, Frank Gehry meg titánból! Gondolj bele: van egy ilyen művészünk Moholy-Nagy személyében, aki kijött ide Amerikába annak idején a „semmiből”, egy teljesen más környezetből, és mintegy száz évvel megelőzte a saját korát! Ez egy hatalmas magyar teljesítmény! Nem véletlen, hogy a volt Iparművészeti Egyetem az Ő nevét vette fel, hirdetve a magyar művészek kreativitását, különleges tehetségét. Itt LA-ben, New York-ban és Chicago-ban is nagyon magas volt a kiállításainak látogatottsága. Tudnak róla, beszélnek róla, ismerik az egész világon. Nagy boldogság és büszkeség ez a magyar embereknek!
Milyen zenei koncepciót dolgoztatok ki ehhez a felkéréshez? Kicsit közelebbről megvizsgálva, mit is jelent az, hogy „multimédiás” koncert?
Amikor a New York-i Magyar Intézetből Romsics Gergely igazgató megkeresett ezzel a felkéréssel, először egy olyan lehetséges koncepcióról kezdtünk el beszélgetni, amelyben a „Bauhaus”-irányzatból indultunk ki. Jóllehet, a „Bauhaus” nem kapcsolódott olyan szinten a zenéhez, hogy abból zeneművek nőttek volna ki, az akkori kor európai zeneszerzői valamilyen módon mégis kapcsolatban voltak ezzel az építészeti irányzattal, azon belül is inkább egy letisztult formai gondolkodásmóddal. Amúgy Bartók is kapcsolatban volt a Bauhaus iskolával, koncertezett Dessau-ban a Bauhaus központban, sőt jó kapcsolatban volt Paul Klee-vel és Gropius-al is. Kezdetben egy „Bauhaus” vonatkozású műsort vártak volna tőlünk, de nem igazán találtam semmi olyan kapcsolódási elemet, ami koncert szinten értékelhető lett volna. Akkor támadt egy ötletem. Egy-egy régebbi munka miatt kapcsolatban álltunk a MOME egyetem tanáraival, Samu Bencével, Nagy Ágostonnal, és sokat dolgoztunk együtt Keresztes Szabolccsal, a Zeneakadémia Elektronikuszenei Tanszékének tanárával. Ezek a fiatal művészek nagyon jól ismerik a hang-generációs és vizuális kapcsolatokat. Fejlesztettek egy programot, amelyben az audio-tartalmak azonos időben generálják a vizualitást. Ez a koncepció volt az, ami mellett döntöttünk. A kép válaszol ránk és nem mi, zenészek reagálunk a képre! Ez egy fontos elhatározás volt. Így a zenei élményt közvetlenül arra reflektáló és azzal összefüggő vetítés követi, amely egy számítógépes program segítségével, a felhangzó kompozíciókat vizuális jelekké, egyfajta kottává alakítja, mégpedig Moholy-Nagy László képi világából merítve. A koncert további sajátossága, hogy az egyes darabokat öt rövid animációs film kapcsolja össze. Ezeket a magyarországi BINAURA alkotóműhely (Huszár Dániel, Nagy Ágoston, Samu Bence) készítette, öt magyar zeneszerző elektronikus zeneművére, (Ligeti György, Eötvös Péter, Pongrácz Zoltán, Kurtág György, Viktor Máté). A játék közben mi nem is látjuk a képet, a vetítővászon előtt ülünk a közönség felé fordulva. Azoknak a hangoknak tehát, amiket mi ma este játszani fogunk, van egy implicit vizuális tartalma, azaz, a hangszereinkből kijövő hang generálja a képet. Ha hangosan, halkan, vagy épp hosszabb-rövidebb hangokat, vagy egy időben több hangot érzékel a gép, a kép azonnal, ugyanabban az időben reagál. Nekünk tehát nem az volt a célunk, hogy belebújjunk Moholy-Nagy bőrébe, hiszen ő egyszeri és megismételhetetlen, hanem hogy megmutassuk a művészi látásmódját, még ha áttételesen is, azaz szó szerint játszunk az Ő képi világával!
Mondanál pár szót a zenekarról és annak összetételéről?
A mi zenekarunk először 2 éve a new york-i „Chelsea Music Festival”-on játszott együtt. Egy idén tavasszal adott koncerten kívül a „Moment’s Notice” önálló koncerten még nem is játszott Magyarországon, de már mintegy tíz fellépésünk volt mindenfelé a világban. Játszottunk Berlinben, Brüsszelben, Párizsban, és Varsóban is, a mostani, los angeles-i fellépésünket megelőzően.
Ez év októberében hallhatóak leszünk a budapesti Zeneakadémián is! Ebben a formációban az a különleges, hogy egy cimbalomból, ami egy teljesen akusztikus hangszer, digitális szintetizátorokból, és egy „kétkulacsos” hangszerből, a harsonából áll, ami – bár eredendően akusztikus hangszer – különböző elektronikákkal ez is digitálissá válik.
Nem írjuk meg a zenét, nem használunk kottát: mi ebben a projektben az improvizációs iskolának vagyunk az elkötelezett hívei! Ez a gyakorlat persze Bach óta a zenészek körében állandóan jelen van. A másik érdekesség, hogy nem olyan jelleggel improvizálunk, mint pl. a jazz-műfajában szokás, ahol témák meghatározta harmóniák közé van szorítva egy-egy improvizáció, hanem teljes szabadsággal, rögtönözve „beszélgetünk” a zene nyelvén. Nyilvánvalóan ehhez fontos, hogy meglegyen a szükséges stílus-ismeret, a hangszeres tudás, egy magas fokú hang és ritmus felismerési képesség, formaismeret, és egy közös gondolkodásmód. Sokszor játszottam hasonló projektekben az elmúlt negyven évben, de ritka az, amikor három ember gondolkodásmódja ennyire megegyezik, mint a mienk a jelenlegiben. Tulajdonképpen egyikünk sem szólista ebben a felállásban, de a közös játék során mégis mindegyikünk szólistává válik. Mérhetetlen nyugalommal játszunk együtt egy sajátságos, közös időfaktorban. Van, hogy egy adott gondolatot két perc alatt el tudunk mondani és aztán azt le is zárjuk, de olyan is van, amikor akár tíz percig is boncolgatunk egy másikat. Az is fantasztikus, hogy mindig egyszerre érezzük a váltásokat is. Nem tervezünk semmit sem előre, annyit tudunk csupán, hogy kb. egy órát játszunk majd.
Már máskor is vettetek részt vizuális projektben ezzel az együttessel, vagy ez az első ilyen jellegű együttműködés?
Török Ferenc „1945” című díjnyertes filmjének zenéjét Szemző Tibor zeneszerző idén tavasszal egy sajátos koncerten mutatta be a „Moment’s Notice” közreműködésével Budapesten.
A fekete-fehér film témája egy egyszerű történet (az 1945 augusztusának egyetlen napján játszódó történelmi film a második világháborúból hazatérő, halottjaik után megmaradt emlékeket eltemetni szándékozó, két ortodox zsidó férfi puszta jelenléte által a magyar faluközösségben kiváltott totális felbolydulást mutatja be, a lappangó bűntudat felszínre törésével – a szerk.), Török Ferenc csodálatos rendezésében. Lenyűgöző a színészek játéka, az operatőri munka – Ragályi Elemér -, és a filmzene is. Bár nem sok közünk volt így zenekarilag a filmhez, de nagy öröm volt egy elkészült film zenéjének továbbgondolása koncert-körülmények között. Ahogy a koncert címében is benne volt, Film a hangok felöl. Ez a koncert a Hangok felöl közelíti meg a filmet, pont fordítva, mint ahogy megszoktuk a filmzenét, ami a képre reagál. Szemző zenéjéből árad egy sajátos, kelet-európai nyugalom, egy bizonyos „semmi se számít”attitűd, mégis, minden apró részlet meg van komponálva. Véleményem szerint egy ilyen filmzenét legalább akkora munka megkomponálni, mint egy olyan gigantikus, hollywood-i produkcióét, amilyeneket az amerikai filmipar ont magából. Persze sok zseniális van köztük, de más esztétikát követnek; a kelet-európai filmek zenéjének például nagy hatása volt a kortárs zenére is. Sőt, Kelet-Európában a leghíresebb zeneszerzőket (Sosztakovics, Prokofjev, vagy akár Eötvös, Ligeti) kérték fel filmzenét írni, míg Amerikában a „filmzeneszerző” fogalma akár teljesen más is lehet, mint a „hagyományos” zeneszerzőé, – itt persze csak tendenciákról beszélhetünk, hiszen átfedések mindkét irányban vannak! Stanley Kubrick „Űrodüsszeia” címū filmje például, amely a sci-fi műfaj egyik klasszikusa, épp egy Ligeti-darab filmzeneként való felhasználásával futott be és lett világhíres, és pillanatok alatt persze Ligeti György is ismertté vált. Mivel Ligeti nem a filmre komponált, véletlen talált egymásra a hang és a kép, holott más időben egymást nem ismerve készült mindkét alkotás. Visszatérve erre az együttműködésre, Szemzőnek van egy metódusa, miszerint megalkot egy áltatában nagyon minimális zenei keretrendszert, sokszor csak hangulatokat, majd olyan zenészeket hív, akiknek nem kell leírnia a szólamokat, hanem – ismerve a gondolkodásmódjukat- képesnek tartja őket arra, hogy ott helyben rögtönözve kitöltsék a megadott keretet, illetve kiegészítsék az ő zenei gondolatait. Ez nagyon hasonló a mi triónk gondokodásához, így nagy élmény volt vele „társzeneszerzőként” zenélni.
Ahogy meséled, nagyon jellemző a formációtokra a rögtönzött zenei megvalósítás. Azt is említetted, hogy a mai előadás során végig improvizálni fogtok. Egy ilyen erős egymásrautaltságban biztosan nagyon fontos a köztetek lévő „kémia” vagy lelki közösség!
Adva van három zenész, három különböző, de nagyon hasonlóan gondolkodó művész. Mindhárman ugyanazt a világot éljük, ugyanazokat a műfajokat szeretjük és hallgatjuk, ugyanazokat a könyveket olvassuk, filmeket nézzük. Mindhárman hasonló kultúrában nőttünk fel, egy olyan környezetben, ahol az üres hátizsákjaink estére észrevétlenül teltek meg a tanárainktól kapott rengeteg információval az akkori Zeneakadémián, ami valóban a tudás központja volt. Így a gondolkodásmódunk a zenéről, a világról, a szabadságról hasonlóan alakult. Persze kell még ehhez a hangszeres tudás, a színpadi gyakorlat, a jó fül, stb… viszont ez pont elegendő ahhoz, hogy mi így hárman együtt tudjunk lélegezni a színpadon. Mindhárman hiszünk az adott pillanatban megszülető dolgokban. John Cage (világhírű amerikai avantgárd zeneszerző– a szerk.) szerint azoknak a zenészeknek, akik igazán uralják ezt a nyelvet, el kell tudniuk jutni arra a pontra, amikor annak ellenére, hogy esetleg a világ különböző pontjairól érkeztek és talán azelőtt sosem találkoztak, képesek a zene nyelvén kommunikálni. Ez az azonnal létrejövő interakció a mi hármunk játékának lényege is!
Ezt a zenei attitűdöt, amiről most meséltél, és amely annak idején már a „180-as csoporttal” is megmutatkozott, sikerült átültetned a kiadói tevékenységbe és az általad létrehozott BMC-be is…
Ha valaki annak idején 96-ban, amikor a BMC alakult, azt mondta volna, hogy az Ön által most 6000 Ft-tal alapított magyar cég a jövőben 10 millió dolláros befektetési értékkel fog rendelkezni, sőt a jelenlegi tervek szerint egy újabb bővítésnek köszönhetően összesen 30 millió dollárra fog ez az érték felugrani, akkor minden bizonnyal kinevetem! Amit a BMC-vel építettünk, az visz engem előre minden nap! Ez tartja bennem a lelket. Persze ha egy pszichológus ezt kielemezné, azt mondaná, hogy ennek a megszállottságnak az az oka, hogy a harsona, – ami valahol ott motoszkál a háttérben és fúj néha egy-két erős hangot – nem alkalmas arra, hogy kitörési lehetőséget adjon… (nevet) Az én sztorim az egyszerű, vidékről érkezett harsonásfiú története (ez csak részben igaz, mert bár sokat éltem gyerekkoromban vidéken, alapvetően városi gyerek vagyok), aki a BMC-vel megvalósítja az álmát. (nevet)
És valóban… a BMC annyira az életem részévé vált, mint egy gyerek. Ezzel kelek, ezzel fekszem. 55 ember tart velem ennek az álomnak a megvalósításában. Mindenki pontosan tudja, mit akarunk elérni. Sokszor kérdezik meg tőlem, hogy utánad mi lesz? Nem sokat törődöm a halállal, végrendeletekkel stb., de pl. számomra mintaszerű a new yorki Carnegie Hall története. Nem biztos, hogy a részletek megegyeznek a BMC történetével, de szeretném, hogy a végeredmény valami hasonló legyen. Mr. Carnegie 1891-ben felépíti a Carnegie Hall-t azzal, hogy a felesége fel tudjon valahol lépni az amatőr kórusával. Ez egy tipikus amerikai történet… Szóval, az egész úgy kezdődik, hogy Mr. Carnegie megy a kis uzsonnás táskájával, keményen dolgozik nap nap után, majd egyszer csak elkezdi magát kinőni és a harmadik leggazdagabb vaskereskedő lesz Amerikában. A megszerzett vagyon birtokában azt mondja a feleségének: „tudod mit, építek Neked egy házat, ahol mindig felléphettek”! A ház azóta is ott van New Yorkban az ötvenhetedik utcában és azóta sem vesztette el a fényét! 1963-ig a család vezetése alatt állt; időközben volt egy-két világháború, gazdasági válságok stb. Amikor a Carnegie Hall hanyatlott, a művészek mindig megmentették! Egy ilyen szellemi központ megteremtése az én célom is.
Olvastam, hogy a legújabb terved egy operaház megépítése. Ez mennyiben kapcsolódna a BMC arculatához?
Alapvetően a BMC bővítéséről van szó. Az eredeti ház 4000 négyzetméter és még hozzátennénk 11 000 négyzetmétert. A tervek szerint az opera a BMC-vel össze lesz kötve. Az opera az egyetlen olyan zenei műfaj, amely magába foglalja a színházat, a filmet és a zenét. Ma már a vizuális hátterek sokszor animált-rajzolt hátterek, úgy, mint pl. az „Avatar” című film esetében, ahol minden teljesen életszerű, de valójában rajzolva-animálva van. Egyik pillanatban egy szobában vagyunk, a másikban egy tenger közepén. Tulajdonképpen így a film is beköltözik az operába. Tudod mi a fantasztikus? Hogy Moholy-Nagy ezt a színpadi technikát már előre látta itt Amerikában, a 20-as években. Itt a kiállításon láttam az egyik magyarul írt forgatókönyvét, mintha tudta volna, hogy mi lesz 100 év múlva. Ezek a párhuzamok vagy ugrások nagyon izgatóak a művészettörténetben! Nagy kihívás lesz a BMC életében egy ilyen összetett, rendkívül igényes műfajnak helyet építeni, és azt hasonlóan működtetni, mint a mostani BMC-t. Bár eddig is széles skálán mozogtunk, de reményeim szerint ez fog kiteljesedni az Operával.
Amerika nem fukarkodik a magyar zeneszerzők bemutatásával sem, ahogy más, európai alkotókat is gyakran játsszák az itteni rádiók. A helyi klasszikus zenei adók, amiket mi is rendszeresen hallgatunk autózás közben, szinte ontják a magyar neveket. Szerinted mi lehet a specialitása a Kárpát-medencének, az ottani közegnek, az ott élő emberek által létrehozott évszázados kulturális gazdagságnak, amelynek köszönhetően itt a „West Coast”-on is elismerően nyilatkoznak rólunk?
Rengeteg fejtegetés van erről. Nem nagyon tudok választ adni erre a kérdésre, mert bár nem olyan magas szinten, de mégis benne vagyok ebben a dologban. Vagyis inkább látom ezt a hatalmas szellemi teret, amit a magyar művészek alkotnak, amúgy a BMC Őket szolgálja. Hihetetlen, hogy mennyi tehetség indult innen! A minap hallgattam Rózsa Miklós hegedűversenyét, aki a Ben Hur zenéjét írta, vagy itt van Ligeti György, Kurtág György, Eötvös Péter. Bartók a zenekari statisztikák szerint a 25 legjátszottabb zeneszerzők között van. Biztos, hogy szerepe van a sok tehetség kibocsátásában az egykori oktatási intézményeknek, amik valóban a legszínvonalasabbak voltak. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó, Dohnányi vagy kicsit korábban Liszt Ferenc… óriási egyéniségek voltak! Ugyanakkor ennek a népnek van egy erős küldetéstudata. Egy génekbe beinjekciózott, általunk nem látott tehetsége. A művészeteken kívül említhetnénk persze a tudomány világát is. A rengeteg Nobel-díjasukat. Vagy a sportot. A 10. helyen állunk az olimpián, de az egy főre jutó népesség szempontjából első helyen állunk a világranglistán. Ugyanakkor a nép 50%-a még mindig cigarettázik és nem él egészséges életet. Így élünk, gyakran nehezített körülmények között és ugyanakkor ilyen rendkívüli eredményeket érünk el. Van valami a fejekben, ami ott kapar és kapar és kikívánkozik…!
