Nem sikerült a Foo Fightersnek teljesen megtöltenie a Papp László Sportarénát, habár utoljára 1997-ben, az együttes megalapítása után három évvel jártak először Magyarországon. Viszont akik ott voltak, egy emberként ordították a setlisten szereplő összes szám szövegét, a Skin And Bonestól kezdve teljesen a június 1-jén debütált legújabb számukig, a Runig.
Az együttes tartotta magát a korábbi ígéretéhez: az összes rockhimnusznak számító dalukat eljátszották, persze ez kicsit szubjektív. Hogy mi a rockhimnusz, függ a hallgatótól is. Vitathatatlan tény, hogy például az All My Life, a Pretender, a Best Of You, a Learn To Fly, a My Hero mindeki kedvence, de nem játszották a No Way Back című számot, pedig mondjuk a Rope helyett igazán beleférhetett volna.
Habár kereken húsz éve volt itt utoljára az együttes, a frontember, Dave Grohl többször is kilátásba helyezte, hogy legközelebb is csak húsz év múlva jönnek, mert ritkán lelkesedik ennyire a közönség értük. Viccesnek szánta, de a közönség nem volt elragadtatva. Végül sikerült kialkudni a 13 évet, 2030 kerek évszám, és talán a banda tagjai sem lesznek annyira öregek, hogy ne tudjanak összehozni egy ehhez hasonló bulit.
A koncerten mindenféle embert lehetett látni: a nyugdíjas rockerbácsitól a negyvenes, többnyire elhízott rockernőkön át teljesen a huszonpáréves hipszterekig mindenféle arc feltűnt.
A buli egyébként hatalmas felütéssel kezdődött. Ahogy az már csak lenni szokott az ilyen nagy koncerteken, ha bármilyen ismeretlen tag felment a színpadra, kitört a sikítófrász. Nem különben, amikor megjelent a frontember, és a zenekar többi tagja háromnegyed kilenc körül.
Az ember azt hinné, hogy van, amit nem lehet fokozni, de ilyenkor kiderül, hogy mégis: az első szám az Everlong volt, ami egészen szélsőséges fogadtatást kapott a közönségtől. Volt, aki sírt, mások sikítottak végig, de az biztos, hogy kevesen álltak egy helyben. És még valami: egy olyan mágikus pillanatnak lehettünk tanúi, amikor minden egyes ember szemében boldogság honolt.
Ezek után tisztán látszott, hogy a Monkey Wrench nem tartozott a közönség kedvencei közé, de nem sokkal később sikerült mindenkit kárpótolni, mert a következő számokat mindenki imádta. A Learn To Fly, majd a Something From Nothing következett, ezekkel sikerült teljesen felizgatni az embereket, olyannyira, hogy a Pretenderre a fiatal rockerlányok szinte egyszerre próbáltak benyomulni a színpad elé, több-kevesebb sikerrel, mivel erre a számra nagyjából az egész aréna megőrült.
Úgy tűnt, Dave Grohl ezek után annyira meghatódott a közönség reakcióitól, hogy megígérte, addig játszanak, amíg az emberek akarják. Természetesen nyilván ez nem így alakult, mert akármennyire szépen beszélgetett a frontember a jelenlévőkkel, a koncert nem tartott tovább két és fél óránál.
A nagy meghatódottság után következett a Big Me akusztikus verziója, ami élőben talán még kedvesebb zene, mint felvételről hallgatva. Itt a koncert egy nyugodtabb fázisba érkezett, a Congregation, a Walk és a Cold Day In The Sun – amit Taylor Hawkins, a dobos énekelt el -, lassú lelkesedésre késztette az embereket, mert talán a Foo Fightersnek szüksége volt egy kis lazításra, a közönségről ezt nem lehet elmondani.
Pontosan ezért, amikor az All My Life következett – amit egyébként hangügyileg még lehetne csiszolgatni -, megint megőrültek az emberek, olyannyira, hogy a frontember is annyira elengedte magát, hogy böffentett egy férfiasat a mikrofonba, de ezt is imádta mindenki.
A következő igazán velőtrázó számok a Times Like These, a My Hero, a White Limo, az Arlandria voltak, köztük pedig hallhattuk még a These Dayst, a Skin And Bonest, a Rope-ot, és a Wheelst.
A közönségnek volt lehetősége megismerni egy Taylor Hawkins számot is, a Sunday Raint, de különösebb lelkesedést nem igazán váltott ki az emberekből. Ez konkrétan azt jelenti, hogy mindenki itt vette elő a telefonját, hogy feltöltse a közösségi felületekre az elkészített képeket. Azt is lehetne mondani, hogy ez a szám volt a koncert mélypontja, habár rendes dolog a jó öreg Dave-től, hogy támogatja a dobosa énekesi karrierjét.
A koncerten játszott legutolsó szám a Best Of You volt. A jól ismert érces hangra a kis intermezzo után mindenki felkapta a fejét és mindent beleadva tombolt még egy utolsót. Aztán hirtelen vége lett a varázslatnak. A tagok letették a hangszereket, visszamentek a backstage-be, és nem jöttek vissza még annak ellenére sem, hogy az emberek perceken keresztül követelték a ráadást. Végül a még színpad előtt bóklászó embereket a biztonsági őrök terelték arrébb.
Érdemes megjegyezni, hogy az együttes legutóbbi albumáról mindössze két számot játszottak: a Something From Nothingot – ez szinte borítékolható volt –, és a Congregationt. Nem is biztos, hogy kellett volna több, esetleg a Feast and the Famine még elfért volna, de lássuk be, a Sonic Highways talán a valaha volt leggyengébb Foo Fighters album. Persze alapvetően jó, de a többihez mérve az utolsó három szám szinte felejthető.
Ezzel szemben a Foo Fighters következő, kilencedik stúdióalbumáról már debütált a Run című szám, az album várhatóan szeptember 15-én jelenik meg. Az együttes hivatalos oldalán Dave Grohl így fogalmaz a Concrete and Goldról:
Olyan, mint egy nagyon hangos doboz csokoládé. Remélem, éhesek vagytok!
A Foo Fighters koncertjére húsz évet vártunk, és végül azt lehet mondani, hogy a kiéhezett magyar rajongók nagyvonalakban megkapták, amire vártak. Dave Grohl udvarolt, viccelődött, vagánykodott, talán el is érzékenyült, de a koncert fonalát végig a kezében tartotta.
A koncert nem volt hibátlan, a Skin And Bones című számban a frontembernek kétszer kellett elkezdenie énekelni az egyik versszakot, mert tévesztett. Azonban egy olyan közönség, aki annyira rajong egy együttesért, hogy azt is imádják, amikor a frontember beleböfög a mikrofonba, megbocsátja a tévesztést, és talán azt is, hogy a Foo Fighters húszévnyi távolléte után nem játszott ráadást.
