KAPIRGÁLJUK CSAK MEG! – Sherlock Ferenc Takács Holmes, a közdetektív
Írta: Nógrádi Gábor
Irigyeltem már ötven évvel ezelőtt is, ahogyan a polgári lakás nappalijának egyetlen foteljében ült, miközben mi 20-25 éves zsenik – Pass Lajos, Haraszti Miklós, Dalos György, Herczeg-Halmos Ferenc – körülötte kóvályogtunk izgatottan a természetes életkori és a kudarcra ítélt társadalmi lázadás hevében égve, hatvannyolc előtt egy perccel.
Ült, mosolygott, és hallgatott. Biztosan nem hallgatott, csak az emlékezet farag belőle Mynheer Peeperkornt, aki Madame Chauchat mellett némán is a társaság középpontja a Varázshegyben.
Mellesleg nem értem, miért jut eszembe folyton ez az öreg, gazdag szótlan holland, akinek karakterétől annyira messze állok? Talán éppen azért? S persze róla egy másik holland figura, Füst Milán hajóskapitánya, Störr ugrik be, aki éppenhogy nem lenyűgöző személyiség, szegény féltékeny bétahím…
De ez már Takács Ferenc irodalomtörténész, egyetemi tanár, filológus és közdetektív (ha van magándetektív, miért ne lehetne közdetektív is?) szakterülete, amint Kapirgálókönyv című új kapirgálókönyvéből is bőségesen kiderül. (Gondolat Kiadó)
Ha csak vérbeli irodalmár, az angol és a magyar literatúra perfekt ismerője, tudósa, és filológus lenne, már az is elég volna, hogy figyeljünk a szavára. De Takács Ferenc több. Ő gondolkodó.
Elég primitív dolog ezt így odavetni. Ki nem gondolkodik? – kérdezhetnénk.
A nyugtalanító válasz: a világon szinte senki.
Az ugyanis nem gondolkodás, hogy felböfögjük, amit tanítottak nekünk, vagy amit hallottunk, olvastunk, láttunk: a sztereotípiákat és a médiapapit. A gondolkodás azzal a mondattal kezdődik, hogy: igazam van? És a kérdésekkel meg a válaszkeresésekkel folytatódik, hogy sohase fejeződjön be.
Tény: a Kapirgálókönyvben található irodalmi, társadalmi, történelmi nyomozásokban, amelyek nagy része a Magyar Narancs-ban megjelent, sokat segített a filológus alapossága, az irodalomtudós tájékozottsága és az angol professzor türelme. De ha a szerzőnek csak ennyire futná a képességéből, akkor egy Google keresés lenyomná. (Vagy van Mr. Guglinál alaposabb, tájékozottabb és türelmesebb professzor?) Takács Ferenc szerencsére ennél sokkal többre képes: kérdez, válaszol, kételkedik, kutat, visszatér, állít majd cáfol, és újra elölről. Mindegy, hogy nagy szeretteiről, Karinthyról, Joyce-ról van-e szó, vagy nagy gyűlöltjeiről: a rasszizmusról, a fasizmusról, mindig igyekszik a kérdések, a gondolkodás végére jutni, végső választ találni a kérdésekre, ami persze lehetetlen. De ezt a közdetektív be is vallja Mikszáthot idézve, aki szerint nem kell, nem lehet minden kérdésre válaszolni. (Ezt a gondolatot, mondjuk, ha már kutakodunk, én Nietzschétől ismerem, és így szól: „Vannak olyan kérdések, amelyekről − egyszer és mindenkorra − nem akarok tudni, mert a bölcsesség még a megismerésnek is határt szab.” No, persze, Mikszáth forrása is lehetett Nietzsche.)
A Kapirgálókönyv sok izgalmas szövege közül talán az utolsó a legprovokatívabb. Ezt már a Magyar Narancs sem közölte, pedig az a gyümölcs még mindig friss és egészséges, szemben a többi régi naranccsal, ami már szétrohadt.
A nem közölt írás kérdése az, hogy az ötvenhatos forradalom hogyan lobbant fegyveres felkeléssé a rádió előtt? Honnan került oda hipp-hopp két autónyi fegyver? Nem lehetett-e előre kitervelt szovjet provokáció a fegyverek odaszállítása? Hökkentő gondolat. Hallgatni kellene róla, elférne a többi hallgatásra ítélt történelmi tény mellett a szekrényben. De Takács Ferenc ugyan angol professzor, és Shakespeare szerzősége kapcsán is van néhány pontos és fontos gondolata, de mégsem tudja elfogadni Hamlet utolsó kívánságát.
Hál’Istennek! − ahogy anyám mondaná, ha élne.
