Gitározott, súlyt emelt, most inkább csak énekel

ódor Botond

Ódor Botond kiugorhat az Armel Operaversenyen

A gimnáziumban még gitározni tanult, és később a Pécsi Tudományegyetemen is ez volt a hangszere. Szilvágyi Sándor és Vas Bence voltak a tanárai. Már akkor is mondták, hogy szép hangja van, egy másik tanára, Szuprics Editnek az volt a véleménye, hogy érdemes volna megpróbálkozni az énektanulással, de kezdetben elzárkózott tőle. Az opera műfaja pedig kifejezetten idegesítette. Aztán jött valaki, aki egycsapásra megváltoztatta a véleményét. Azóta már csak az éneklésre koncentrál. 2013-ban megnyerte a szegedi Simándy József Énekversenyt, elvégezte a Pécsi Tudományegyetem ének szakát. Ódor Botond a Pécsi Nemzeti Színház idei Macbeth produkciójában Malcolmot énekelte, most pedig szerepet kapott az Armel Operaverseny egyik darabjában Rufus Wainwright Prima Donnájában, amelyet Alföldi Róbert rendez. A produkció szervezője a Pannon Filharmonikusok, amely ezzel a darabbal idén nem csupán közreműködője, hanem első alkalommal versenyzője is az Armel Opera Festival-nak.

– Az opera műfaját művinek tartottam, amelyben túl sok manír van, túlságosan messze áll a valóságtól. Nem találtam őszintének. De aztán rájöttem, hogy ezt lehet másképpen is csinálni. Ebben alapvető szerepe volt, hogy meghallottam Jonas Kaufmannt, akinek azóta nagy rajongója lettem.

– Egyetértek! Mit szerettél meg benne? Mit csinál ő másképpen, mint azok az énekesek, akikkel kapcsolatban azt érezted, hogy nem őszinték?

– A színpadi jelenlétén is érezni, hogy nagyon művelt, intelligens ember, és ez számomra imponáló. A pályáját is igen tudatosan építi, nem vállal el mindig mindent. Nagyon muzikális. A tenorhang elég ritka, ezért gyakran olyanok is színpadra kerülnek, akik zeneileg nem túl erősek, csak üvöltenek a vakvilágba. Kaufmann mindig formál, frázisokat énekel, és gondolatok vannak mögötte. Nála az éneklés nem a végcél, csak kommunikációs eszköz. Játszik a hangokkal, játszik a közönséggel. Ha hallgatom, az a benyomásom, bármit meg tud csinálni a hangjával.

– Ez a te éneklési eszményed is?

– Igen, mindig próbálok kifejezően megszólalni. Amikor megnyertem a Simándy Énekversenyt, akkor még elég képzetlen voltam. Valószínűleg nem annyira a hangom csillogása vagy káprázatos technikám győzte meg a zsűrit, hanem az, hogy az éneklésem szólt valamiről. De az a győzelem nagyot dobott rajtam.

– Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy tenorhangod van?

– Mindenki, aki meghallott, ezt mondta, én viszont váltig állítottam magamról, hogy bariton. Sokáig nem szólaltak meg a legfelső hangjaim. Mondták, hogy azok majd megjönnek, de nemigen hittem. Ma már tudom, hogy volt bennem egyfajta gátlás, ez akadályozott.

– Tavasszal a Kodály Központban volt a vizsgaelőadásotok, amelyben a címszerepet énekelted Händel Xerxes című operájában.

– Az összes szerepet nem lehetett kiosztani, ezért kicsit bele kellett nyúlni a darabba. Ilyenkor alkalmazkodni kell a vizsgázók képességeihez és összetételéhez. Egyes részeket kihúztunk, a recitativók helyett prózai dialógusokat csináltunk. A darab alaptörténete megmaradt, és az áriák többsége is, de azért sok minden megváltozott. A darab leghíresebb része a címszereplő Largo című áriája, ami sokszor szólal meg koncertdarabként. Ebben magamat kísértem gitáron.

– Majd ha egyszer Almavivát énekelsz a Sevillaiban, kísérheted magadat.

– Igen, erre én is gondoltam. Azt a szerenádot egyébként játszottam már egyszer Székesfehérváron. De akkor Szerekován János és Decsi András énekelt. Nekem, azt mondják, kicsit spintósabb a hangom, de ez talán még belefér. Nyáron Belmontét fogok énekelni a Szöktetésben, és most még az is nagyon jól esik. Drámaibb szerepekkel csak később szeretnék megpróbálkozni. Pályája elején Kaufmann is Mozartot énekelt: Ferrandót a Cosi van tuttéban. Ebben a mostani Rufus Wainwright darabnak a szerepe igazi lírai, leggiero tenorra íródott. De Alföldi Róbert nem elsősorban a hang, hanem inkább karakter alapján választott.

– Hogy kerültél ebbe a darabba?

– Vajda Gergővel, az Armel művészeti vezetőjével korábban már többször dolgoztunk együtt, az egyetemen is tanított, és ő ajánlotta Alföldinek, hogy hallgasson meg. Küldtem neki felvételeket, beszélgettünk, meghallgatott, és Gergővel közösen végül engem választottak ki. A történet egy idősebb énekesnőről szól, aki hat év után most készül visszatérni a színpadra. Párizsi lakásában meglátogatja egy újságíró – ez leszek én – hogy interjút készítsen vele. De a fiúban nagy a rajongás, az énekesnőnek ez persze jólesik, és közelebb kerülnek egymáshoz, mint tervezték. Közben meg az újságíró rákérdez olyan dolgokra is, amelyek a nőt mélyen fölkavarják.

– Milyen a zene stílusa?

– Először impresszionisztikusnak hallottam, kicsit Debussyre emlékeztetett. Mindenki nagy arpeggiókat játszik, a hárfa is, meg a hegedűk is. Aztán ahogy jobban belemerültünk a zenébe, megéreztem a hatalmas dallamíveket, amelyek meg inkább Puccinire emlékeztetnek. Egyáltalán nem elvadult kortárs zene, hanem szép, melankolikus muzsika. Persze benne van az a világ is, ahonnan Wainwright jött, könnyűzene megoldásai. Sokszor vannak benne repetitív részszek. Nekem nagyon megtetszett, mert fülbemászó. Amikor befejezzük a próbát, mindenki a másik dallamait dudorássza. A Pannon Filharmonikusoknak meglesz a feladata, mert a szerző akkora zenekart írt elő, mint Puccini, és a hangszerelés nagyon jó.

– Az Armel jó lehetőség egy 26 éves tenornak.

– … és külön örültem, hogy Alföldi Róbert darabjában benne lehetek. Nagyon jó a vele való munka, mint rendező és mint ember is szimpatikus. Hihetetlen meggyőző a felkészültsége és a kreativitása. Amit ő gondol az operáról, az pontosan ugyanaz, amint én megvalósítandó eszménynek képzeltem. Mindig is imádtam a rendezéseit. Időnként megbotránkoztatóak voltak, de a szokatlan megoldásoknak mindig volt miértje. Testvérem színész, és így nekem mindig is nagyon fontos volt az opera színházi oldala. Nagyon jó a vele való munka is. A pályámon, az életemben ez egy nagy ugródeszka lehet.

– Hol fogjátok bemutatni?

Először június 25-én, vasárnap itt, a Kodály Központban, utána pedig a fesztivál keretében pedig 28-án Budapesten, a Thália Színházban. Idén csak egy versenyszerep van benne, Marie, amelyet a koreai szoprán Je Ni Kim énekel.

– A Kodály Központ hangversenyteremnek épült. Milyen benne énekelni?

– Nagyon-nagyon jó az akusztika, ami bennünket énekeseket néha kicsit szokatlan helyzetbe is hoz. A Xerxesben például túl jól hallottam vissza magamat, és néha nem eléggé a zenekart. De ezáltal sokkal több finomságot meg lehet benne csinálni. Olyan megoldásokat is, amelyeket egy színházban meg se próbálna az ember, mert egy olyan pianót nem lehetne hallani a hátsó sorokban.

– Az éneklés mellett rendszeresen sportolsz is.

– Korábban tíz évig vízilabdáztam, és amikor abbahagytam, kellett helyette valamit keresni. Így találtam rá a cross fitre. Kicsit túllőttem a célom, nagyon beleszerettem, napi két edzésre jártam és versenyeztem is. Mostani tanárom, Wiedemann Bernadett tanácsolta, hogy vegyek vissza belőle, mert az énekléshez flexibilisebb izomzat kell. Úgyhogy most már ritkábban emelgetem a 170 kilós súlyzót. De a sportot nem akarom abbahagyni, az kell az egészséghez. És ma már az sem mindegy, hogy néz ki egy énekes a színpadon.

– Mit hoz a jövő?

– Meghívtak próbát énekelni a Müncheni Staatsoper stúdiójába és a Mannheimi Operába. Jó volna ott eltölteni legalább néhány évet, a technikámat tökéletesíteni és színpadi gyakorlatot szerezni.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!