Ami Radnóti Miklósnak a Bori notesz, az Ámos Imre festőművésznek a Szolnoki vázlatkönyv. Még a munkaszolgálat borzalmai sem akadályozhatták meg abban, hogy megörökítse apokaliptikus vízióit, lángokkal, angyalokkal és a kereszten szenvedő Krisztussal. Kopin Katalin művészettörténészt a most megnyílt Cinóber alkony című kiállításról kérdeztem, amely a gazdag és hatalmas ívet leíró életmű utolsó szakaszát, a világégés és az üldöztetés közegében keletkezett képeket helyezi a középpontba.
A szentendrei Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeum 1984-es megnyitása óta sokféle kiállításon mutatta be a festőházaspár életművét. A legújabb időszaki kiállítás címe Cinóber alkony. Mire utal a cím és mire fókuszál ez a válogatás?
A jelenlegi kamarakiállítás törzsanyagát Ámos Imre 1939–1944 közötti grafikai művei alkotják. Ezeken az akvarell, tempera és tus képeken kiemelt szerepet kap a felkelő és lenyugvó nap ábrázolása, az ember és természet viszonya. A nap és az égbolt megjelenítése atmoszférateremtő erővel bír képein, amelyeken erőteljes színeket használt: okkert, kobaltot, cinóbert.
Ámos Imre művészneve eredetileg az álmokra, álmodozásra utal. Vannak kifejezetten álomszerű képei? Hogyan jelenít meg álomképeket, álombeli szimbólumokat?
A művészi önazonosság felé tett első lépésként változtatta meg a nevét. A főiskolára még Ungár Imreként iratkozott be, bár már az 1928–29-es műveit is U. Álmos Imreként szignálta. A hivatalos névváltoztatásra csak 1934. augusztus 28-án került sor, ekkor kérvényezte a Nagykállói Községi Elöljáróságnál, hogy az Ámos nevet használhassa. Művészi küldetéstudatának kifejezéseként fordult az első bibliai kispróféta alakjához.
Napfogyatkozás, 1944, 237 x 128 mm, akvarell, tus, papír, Lelt.sz: 84.498, Ferenczy Múzeumi Centrum
Az 1930-as évek második felétől Ámos mindinkább a lelki folyamatok kivetítésére törekedett, egyre mélyebbre hatolt szubjektuma pszichológiai rétegeibe. Hol életre keltett álomképek szövik át képterét, hol megidézett víziók bukkannak felszínre. Ezen alkotói felfogás mentén jöttek létre Álom a medvetáncoltatóról és Álmodó című művei is. Itt már nem finoman idealizált, éteri tisztaságú alakok jelennek meg a képzelet által teremtett folyók, tengerek fövenyén: a művész visszahúzódik az otthon falai közé, szűk enteriőrben jeleníti meg saját alvó figuráját, de a falak nem zárják ki a külvilágot, az álom határai végtelenné tágítják a szobabelső intim terét. Egy csíkos díványra dőlve álmodja valósággá a külvilág beszűrődő, zaklatott, groteszk képsorait.
Az életrajzok kiemelik Ámos Imre találkozását Marc Chagall-lal, ami az egész művészi kifejezésmódjára hatással volt. Hogyan változott meg a munkássága a párizsi látogatás után?
Az 1937 őszén megrendezett párizsi világkiállítás teremt lehetőséget a házaspár számára, hogy kedvezményes áron eljuthassanak a világ művészeti centrumába. „Emberfeletti utánajárással” sikerül eladniuk néhány festményt, rokoni támogatásból fizetik a zsidó cserkészotthonban talált szállásuk lakbérét, szerény ellátásukhoz Bedő Rudolf műgyűjtő járul még hozzá. Párizs lenyűgözi őket, „gyönyörű város, a quintessentiája minden nagyszerűnek és szépnek” – írja Ámos naplójában, amint sorra járják a galériákat, múzeumokat.
Legnagyobb hatású élményük a Chagall-lal való személyes találkozásuk volt. A mestert otthonában látogatták meg feleségével, magukkal vitték otthonról hozott képeiket. Az idősebb festő elragadtatással nyilatkozott a fiatal művészek munkáiról, talán saját sorsát is beleérezve megérintette műveik esszenciája, és arra biztatta őket, maradjanak Párizsban, hogy tovább csiszolódjon stílusuk. Hasonló szellemiségük, zsidó-haszid gyökereik, szárnyaló asszociációik, szimbolikus jelnyelvük, tünékeny vízióik valóban összekapcsolják a vityebszki és a nagykállói festő képi világát. Ámos számára megerősítésül szolgált a találkozás, ezentúl bátrabban engedett utat feltörő látomásainak, s elindult azon az úton, ami a dekorativitás elhagyása után a lélek legbelső tájaira vezet.
A háború és az üldöztetés alatt is alkotott, a képei egyszerre születtek a rettegésből és a még mindig őrzött humanista eszméiből. Ezek hogyan jelennek meg a képein?
Ámos Imre a szimbólumokhoz fordul, melyek közül a legfontosabb az angyalfigura. Az égi hírnökök, akik kezdetben átsuhannak az égbolton, a festő mögött állva vezetik ecsetjét, őrzik az otthon békéjét, óvják az összetartozó emberpárt, a háború és az átélt megaláztatások hatására, ég felé kiáltó, harsonát fúvó, tehetetlenül vergődő, síró, emberarcú áldozattá válnak. Síró angyal című expresszív műve, e szellemiség megrázó szintézise.
Hogyan kerültek elő a munkaszolgálat alatt készített rajzai?
Ámos Imrét 1940–1944 között négy alkalommal hívták be zsidó származása miatt munkaszolgálatra. 1942 márciusában az ukrán frontra vezényelték fegyvertelen századát. Ezekben a viszontagságos időkben is alkotott, nyírfakéregre rajzolt, akvarellezett, verset írt, ám hazatérésekor a határnál szolgálatot teljesítő csendőr megsemmisítette műveit. 1944. június 1-jén indult utolsó munkaszolgálatos útjára, melyről soha nem tért vissza. Először Jászberénybe, majd Szolnokra terelték a századát, itt átélte a város bombázását is. Ekkor fogott hozzá, hogy lejegyezze halála előtti vízióit egy spirálfüzetbe, a „Szolnoki vázlatkönyvbe”, melyet Anna Margitnak adott át utolsó találkozásuk alkalmával Budapesten, a Lehel úti kaszárnya kerítésén keresztül.
