Kolozsi László – Igor Lazin: Apufa – Manó Könyvek, 2017 – 48 oldal, kemény táblás kötés – ISBN 978-963-4032-78-6
A fiam még óvodás volt, amikor egy vonatút során arról beszélgettünk, hogy mennyi látni- és néznivaló van a világban. Mohón sorolta, hogy hová vágyik, én pedig apaként próbáltam nyugtatni, hogy ezekre még bőven van ideje, előtte áll az élet.
– Persze, nekem még sok időm van, de neked? – vágta oda gyermeki őszinteséggel, kicsit durcásan, kicsit számonkérve. Be kell vallanom, hogy hirtelenjében belém szorult a szó. Pontosabban nem nagyon voltak szavaim. Egyrészt, mert a gyereknek igaza volt, másrészt, mert olyan témát hozott a beszélgetésbe, amiről a felnőttek már nehezen beszélnek. Talán mert fájdalmas, talán, mert nem illik, talán, mert így szoktuk meg. Megtanultuk és megszoktuk, hogy a halál – tabu. De kinek jó ez?
A fenti kis történet azért jutott eszembe, mert teljes gyanútlansággal, Igor Lazin rajzaitól megbűvölten fogtam bele az APUFA című mesekönyv olvasásába. És hirtelen ugyanaz a gombóc szorult a torkomba, mint akkor azon a vonatozáson.
Az APUFA – talán a legszomorúbb gyerekkönyv, amit olvastam – egy családról szól. Apa, anya, két gyerek. És, apa meghal! Nem úgy, ahogy a mesékben lenni szokott, nincs sárkány, nincs hősi harc, nincs csuklyás csontváz kaszával, csak a tény. Ebben a mesében nincs mese. Apa meghal, és anya ott marad a két gyerekkel.
…Nem sokkal azután, hogy az a riadt arcú kis néni jött anyuhoz (kistáskát szorított magához), és a mentőkről meg kórházról beszélt. Meg csődületről, meg apáról, akinek szerinte gyenge volt a szíve. A szívre meg nem lehet edzeni, gondolta Bence, az hogy is lehetne erősebb…
– tiszta őszinte, egyszerű szavak. Kolozsi László – ebben a gyerekeknek is szóló könyvben – úgy beszél a halálról, ahogy arról mi felnőttek sem nagyon szoktunk/tudunk. Épp érzelmű felnőtt nem tud nem megrendülni ezektől a soroktól. (És be kell vallanom, én nem tudtam volna folytatni ezt a nem-mese mesét úgy, hogy az jó legyen. van-e mesén inneni feloldás, túllépés? Kolozsi tudja:
Apa már két napja nem jött, hiába várták. Amikor Bence megérezte, hogy ott van a fában, a suttogás nem a szélnek tudható be, a halk dünnyögés apa dünnyögése, ahhoz hasonló, amit elmélyült sakkozás, esti újságolvasgatás közben hallatott, nem a fák szokásos hárfajátéka.
Bence felfedezi apát a fában, megmutatja testvérének, és sokáig hiába mutatja anyunak, aki gyászol, és közben dolgozik, hogy eltartsa a két félárvát… Aztán anyu is eljut a diófában továbbélő apuhoz, és ez sok mindent megváltoztat…
Kolozsi László igazán meghökkentő könyvvel ajándékozta meg az Olvasókat. És ez jó, nagyon jó! Értelmetlen és fájdalmas tabukat ledönteni – jó! Őszintén, nyíltan beszélni arról, amiről nem szokás – jó!
S ha azt kérded, odaadnám-e az APUFA című könyvet egy alsó tagozatos gyereknek, akkor a válaszom, hogy nem. Viszont hozzátenném, hogy felolvasnám neki.
Mert a halál – bocsánatot kérek – olyan, mint a szex, attól még, hogy nem beszélünk róla, nem fog eltűnni, megszűnni vagy fel- és megoldódni, sőt…
