Ó, de ismerem ezt a gesztust! Ezt a reflex-szerű mozdulatot.
A hajléktalan berohan a robbanás helyszínére segíteni.
Mindenki sikolt, menekül, ahogy egy normális ember cselekedni szokott. De nem ő! Ő bemegy a füstbe, a tűzbe, a veszélybe, próbál újra éleszteni, sebesültet kicipelni, valamit tenni, hogy csökkentse a tragédiát. Ő tudja: aki megment egy embert, az egész világot menti meg.
Deviáns tett. Abnormális aktus.
Ismerem őt, ha nem is ismerem.
Az ember, aki nem tudott alkalmazkodni már az iskolában sem. Aki nem simult bele a családba, a társadalomba. Elvesztette a munkáját, talán a lakását, a családját. Mert más volt, mindenben más volt, másképpen cselekedett, eltért, kivált, megtagadta az átlagot, és megtagadta őt az átlag.
Naná, hogy ő rohan be a robbanás helyszínére!
A világot mindig a deviánsok, a „mások” mentették meg: Mózes, Jézus, Szent Johanna, Shakespeare, Rousseau, Petőfi, Nietzsche, Ady, Bob Dylan… Nevetséges, ahogy kapkodva sorolom. Írhatnék ide ezer nevet. Ők is berohantak volna a robbanás után segíteni.
Mindezt nem azért írtam, hogy mostantól dédelgessük az átlagtól eltérőt, a bosszantót, a kellemetlent. Csak azért, hogy néha gondolkozzunk, mielőtt ítélkezünk.
Talán holnap az rohan be értünk a tűzbe, akibe ma belerúgunk.
Nógrádi Gábor
