Május 18-tól új igazgatója van a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének, Péterfy Gergely írót választották a könyves szakma élére ebben a sok szempontból megoldásokat igénylő helyzetben. Az új igazgatót kérdeztük a terveiről.
– Milyen programot nyújtottál be az MKKE-hez, melyek voltak a leghangsúlyosabb elemek?
Szó szerint ezt írtam:
arra fogok törekedni, hogy hathatósan képviseljem a könyves szakma érdekeit, a rendezvényeket, fesztiválokat új ötletekkel gazdagítsam, új támogatókat, szponzorokat szerezzek a MKKE működésének megkönnyítésére, folyamatos kapcsolatot tartsak a kultúrpolitika, az üzleti élet és a könyves világ szereplőivel, a hazai könyvszakma külföldi szerepléseit még eredményesebbé, átütőbbé tegyem, és hogy egyeztessek és békét szerezzek a különféle érdekütközések, konfliktusok esetén.
– Az MKKE alapításakor könyvkiadóknak és könyvterjesztőknek közel azonosak lehettek az érdekei, mára viszont erős üzleti feszültségek indukálódtak közöttük, ha csak a terjesztési százalékot nézzük, vagy azt, hogy egy könyv üzleti sikeréért igazából csak a könyvkiadókat terheli pénzügyi felelősség. Látsz ennek az azonos érdekképviseletnek valamilyen feloldását?
Ez egy olyan probléma, amelyet egyelőre nem lehet megnyugtatóan megoldani; nyilván csak akkor lehetne tiszta üzleti viszonyokat teremteni – ahol a kiadók a kiadással, a terjesztők pedig terjesztéssel foglalkoznak – ha ezt külön, új törvény szabályozná. Erre most nyilvánvalóan nincs esély, tehát ezzel a torz struktúrával kell együtt élnünk, és ezen belül kell élhető viszonyokat kialakítani. Sokat lendítene például, hogy ha a MKKE-n belül külön-külön platformot hoznának létre a kiadók és a terjesztők. Ki fog derülni, mekkora esély van erre.
– Véleményed szerint milyen úton lehet konszolidálni az Alexandra bedőlésével kialakult helyzetet?
Kocsis András Sándor, a MKKE elnöke egy hatpontos javaslatot küldött a Miniszterelnöknek arról, hogyan lehetne kirángatni a könyvszakmát a kátyúból. Azt javasolja például, hogy a sporthoz vagy a színházakhoz hasonlóan a kiadók is fogadhassanak be TAO pénzeket; hogy a kiadókat igazságtalanul sújtó iparűzési adót vezessék ki a rendszerből; javasolja a jelenleg mindösszesen 700 milliós NKA támogatási keret emelését – nevetséges, hogy miközben Kerényi Imre könyvsorozata vagy az Orbán János Dénes-féle KMTG százmilliókat kap, a teljes magyar könyvkiadásra (főképp a piaci alapon nem finanszírozható szakkönyvekre, verseskötetekre, fiatal szerzők munkáira) ennyi jut. Vagy ott van még az a javaslat is, hogy a pedagógusok évi 100 ezer forintért vásárolhassanak – könyvutalványból – könyveket: elvégre ez a munkaeszközük. De természetesen sokat segítene az is – ez már nem része a hat pontnak – ha a hatóságok a bűnösöket megtalálnák és az eltüntetett pénz nyomára jutnának.
– Íróként saját perspektívád van a könyves világra, és bár az írók érdekképviseletét az írószervezetek látják el, van-e olyan koncepciód, amire az íróknak is érdemes odafigyelni.
A jelenlegi helyzetben nem az írók érdekei vannak a legnagyobb veszélyben; a demokráciát és az emberi jogokat, de legesleginkább milliók társadalmi felemelkedését, sokaknál napi megélhetését fenyegeti végveszély.
– A mai magyar kultúrpolitika vadítóan torzítja a művészeti életet, pénzt pumpál a Művészeti Akadémiába, és azokba a szervezetekbe, amelyek számára szimpatikusak és hűségesek. Ennek a könyvkiadásban is érezhető hatásai vannak. Lehet erről új párbeszédet nyitni a kultúrpolitikával, vagy más irányokat kell keresni?
A rendszer lényegéből fakad a társadalom erőszakos kettéosztása „Ők”-re és „Mi”-re. A rendszer alapja az ellenségkép-gyártás. A kollaboráns művészeti szervezetek lubickolnak a pénzben, a többieknek éhkopp. Mivel ez a struktúra a rendszer alapja, csak a rendszerrel együtt lehet megváltoztatni. Mindazonáltal persze folyamatosan párbeszédet kell kezdeményezni és folyamatosan fe kell hívni a figyelmet a tarthatatlan igazságtalanságokra.
– A sajtóban megjelent publicisztikáid alapján karizmatikus személyiségnek ismerhetnek az olvasók, elég világosan elmondtad a véleményed a politikai és kultúrpolitikai folyamatokról. Igazgatóként ez meg fog jelenni a munkádban és a döntéseidben, vagy „kettéválasztod” magad?
A tárcaírással felhagytam néhány hónapja. Ennek praktikus okai voltak, tárcaírás mellett nem tudtam rendesen regényt írni, a gondolataimat eluralta az aktualitás partikularitása. Igazgatóként pedig ugyanaz az ember maradok, aki voltam, kíváncsian várom magam is, akad-e vajon olyan döntéshelyzet, ahol az önazonosságom veszélybe kerülhet.
– Mondhatni, írói pályádon exponenciális növekedésben hozta a sikert a Kitömött barbár. Ilyenkor kell elmenni igazgatónak?
Reggeli író vagyok. Amit nem írok meg reggel, azt délben, délután, este nem fogom már megírni. Ez alaptapasztalat önmagamról. A nap további részében bármit csinálhatok – ha azt el lehet választani a reggeltől. Ezért jobb, ha ez valami olyasmi, ami nem írással kapcsolatos. Ezért volt már terhemre a tárcaírás. Aztán meg: szeretek jönni-menni, beszélgetni, kíváncsi ember vagyok.
